2013. november 29., péntek

Történelmes-regényes

Szóval Sophie kérte, hogy írjak össze egy listát 10 olyan történelmi regényből, amelyeket szívesen ajánlanék bárkinek. Sajnos egyébként is imádok listákat írogatni, szóval fejben azonnal kész is voltam (egy körülbelül 30 címből álló listával), épp csak a megszövegezéssel vártam eddig. Na meg a lista redukálásával. Egyébként ha már történelmi regény, akkor mertem szabadon kezelni ezt a kategóriát, és nem feltétlenül ragaszkodtam a hagyományos történelmi regény műfajába sorolt művekhez. Számomra az a történelmi regény, amelyben a történelmi környezet a cselekmény alakulása szempontjából érezhetően meghatározó, ennek megfelelően válogattam. Ja, és persze a szépirodalom nálam most is ütötte a ponyvát, ha választani kellett.

A nagyon ismerteket most kihagytam, nem hiszem, hogy bárki is komolyan megkérdőjelezné az Egri csillagok vagy A kőszívű ember fiai létjogosultságát a listán. Remélem, senki nem veszi rossz néven a "mellőzést".


Sorrendet ezek között én már nem állítanék fel, hiszen a maga módján mind remekmű, felesleges tovább osztályozgatni őket. Mivel azonban valamiféle szervező elv mégis kell, így most a bennük megjelenő történelmi korok alapján állítom őket időrendbe. Emellett sajnos muszáj legalább egy pár mondatos indoklást is írnom hozzájuk, mert egyszerűen nem bírom ki. Íme.

Ókor

Kosztolányi Dezső - Nero, a véres költő
Ez az ember mindegy, mit ír, mindig tökéletes. Regény, vers, novella, esszé, levél, bevásárlólista, vagy a tejfölös öntet receptje - mind vegytiszta szépirodalom.

Középkor

Eidzsi Josikava - Muszasi
Tíz-tizenkét éves korom körül olvastam el mind az öt kötetét. Ha valaki meg akarja ismerni a japán gondolkodásmódot, a civilizáció gyökereit, ezt vegye elő elsőként. Aztán jöhet a többi.

James Clavell - A sógun
Ugyanaz, mint az előbb, csak európai szemszögből. Ez viszont nem szépirodalom, "csak" szórakoztató. De legalább nem is kicsit.

Makkai Sándor: Táltoskirály/Sárga vihar
Tatárjárás és IV. Béla mint téma, részletgazdag, lendületes, magával ragadó olvasmány. Szórakoztató irodalom, ez is a javából.

Randall Wallace: Rettenthetetlen
A film lett híres, de a regény sem akármi. A film sztorijának variánsa amúgy, kiegészítésekkel, pár csavarral. A hangulat megvan, más eszközökkel ugyan, de a regény is megteremti a légkört.

Újkor

Jókai Mór - Az új földesúr
Zseniális. Méltatlanul elhanyagolt műve Jókainak, na persze ha valakinek ennyi remekműve van, akkor ez előfordul. A szabadságharc leverése és a kiegyezés közti időszak kiegyezéspárti szemszögből íródott, iróniával, rengeteg humorral átitatott regénye, amelyben az osztrákokkal szembeni dacos morgást már a békülékeny hangnem váltja fel. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan lett a gyűlölt ellenségből alig húsz év alatt "sógor", akire elnéző fejrázással, mosolyogva legyintünk a Lajtántúlra, és közben nem bánja, ha sokat nevet (néha kicsit talán saját magán is), ezt ki ne hagyja.

Gyulai Pál - Egy régi udvarház utolsó gazdája
Ugyanaz, mint az előző, de itt több az irónia, a humor is kicsit keserűbb, és nincs feloldozás. Nézőpont kérdése.

XX. század

Erich Maria Remarque - Nyugaton a helyzet változatlan
Ezt szerintem nem kell magyaráznom. Akinek illúziói lennének, annak kötelezővé tenném. Kérem szépen, ILYEN a háború.

Wass Albert - Adjátok vissza a hegyeimet!
Lehet szörnyülködni meg vitatkozni, meg az író életét, tetteit emlegetni, meg politizálni is nyugodtan. Viszont létezik a világon úgynevezett objektivitás is. Próbáljunk szűrők nélkül olvasni néha.

Bohumil Hrabal - Őfelsége pincére voltam
Mérföldes hrabali mondatok, a megszokott humor, és ennél sokkal több is. A felemelkedés, a csömör, majd a lelki béke megtalálásának regénye is ez.

Ernest Hemingway - Búcsú a fegyverektől
Még ilyen is a háború. Hemingway nem maradhatott ki.

Leon Uris - Miła 18
Varsói gettófelkelés, elszoruló torok, ökölbe szoruló kéz, tehetetlen düh. Valaki egyszer ellopta tőlem ezt a regényt egyébként, már vagy 15 éve, azóta nem olvastam. De azt tudom, hogy imádtam.

Markus Zusak: A könyvtolvaj
Az elmúlt évek egyik legmegkapóbb könyve humánumról, sorsról, determináltságról. Egészen különleges a narratíva is, már csak emiatt is kiemelkedik a sorból. És ezen kívül még oly sok minden miatt. Kötelező darab. Részletesebben itt.

Szilvási Lajos: Appassionata
Személyes kedvenc. Szilvási méltatlanul csúszik a süllyesztőbe, és ha már Wassnál a korrektséget emlegettem, itt is azt tenném. A háború csömöre, az élni akarás, a sorsát befolyásolni képtelen ember regénye ez, a determináltság az első szavaktól kezdve érezhető. Gyönyörű íve van, és végig lebeg a szövegben valami keserű melankólia. Tudod, mi lesz a vége? Persze. Megsemmisülsz mégis? Ó igen.

Lőrinczy Judit: Ingókövek
Erről meg már posztoltam is külön.

Ja, és ennyit arról, hogy a 30 könyvet leszűkítem 10-re. Szerintem egyébként ezt én sem gondoltam komolyan.

2013. november 26., kedd

Kindle Paperwhite - venni vagy nem venni

Szóval az a helyzet, hogy erősen elgondolkodtam pár napja, hogy épp ideje lenne lecserélni a borzasztóan elavult és ósdi Kindle-ömet. A gond ott van, hogy a Kindle természetesen tökéletesen működik, és mivel mindig is vigyáztam rá, tokban tartottam, miegyéb, totálisan karcmentes állapotban van, és nyilván még vagy tíz évig szolgálna hibátlanul, ha csak rajta múlna. De a kisördög a fejemben nagy úr (youtube-os review-videókkal megtámogatva meg pláne), szóval most azon vagyok, hogy mindenféle mondvacsinált okokat gyártsak arra, hogy miért is van nekem tulajdonképpen életbevágó szükségem az új Paperwhite-ra.


Ezek ilyen gonosz képek, igen.

Eddig ezeket sikerült kiizzadnom:
- mert van háttérvilágítása, így a romló szememnek jobb lenne, ha nem erőlködne (mondjuk ez tényleg így van)
- mert a jelek szerint tényleg fehér a szöveg háttere, s ez jó
- mert van beépített angol szótár benne, amit valóban használnék, mert sokat olvasok angolul, de szótárazni lusta vagyok: ha van egymás után mondjuk három melléknév, amiből kettőt értek, akkor bizony ki nem keresném a harmadikat, így meg talán kikeresném, pláne, hogy csak egy tappintás
- mert sokat dolgozom, és megérdemlem (ez ilyen fogyasztóitársadalom-jellegű érv, de elfér)
- mert magyartanár vagyok, és ezért eleve szégyen, hogy nem államilag kapunk ilyeneket, hogy a munkánkhoz használjuk (ezt persze magam sem gondolom komolyan)
- mert 3 éve leszoktam a cigiről, és ez mindig jól jön érvnek, ha valami megvásárlásához gyűjtöm az erőmet
- mert kisvárosban élek, ahol egy csomó könyv beszerezhetetlen, enélkül tehát bajban lennék (jó, ez nem érv, erre a régi Kindle is jó)

Ja, és MERT CSAK.

És ráadásul azt is kitaláltam, hogy miért kellene minél hamarabb megvennem a készüléket: örömmel fedeztem fel ugyanis, hogy a dombornyomott VISA-kártyám lejár év végén, ez pedig azt is jelenti, hogy utána már nem fogok tudni az Amazonról rendelni, tehát sietni kell!

Szóval szerintem esélyes, hogy hamarosan rendelek egy Paperwhite-ot.

Ugyanitt: Kindle eladó - másfél éves, tökéletes állapotban, mondjuk 15 ezerért. Ilyen. A vaterán újonnan 25 körül van. Tokot is adok ajándékba. Vegyétek, vigyétek.

2013. november 24., vasárnap

Ready Player One

Azt sejtettem, hogy szórakoztató regényről van szó, de hogy ennyire lendületes olvasmány lenne, azt nem is gondoltam volna. Angolul olvastam, így a geek-szaknyelv teljes mélységében feltárulkozhatott előttem, de úgy tudom, a magyar fordító is kitett magáért.

Alapsztori

2044-et írunk, a világ kiégető disztópiává vált. Ennek megrajzolásánál tulajdonképpen nem tett mást a szerző, mint fogta a jelenleg is működő gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokat, és meghosszabbította őket. Olvashatunk célzást a gazdasági válságra, amelyre "mindenki azt hitte, hogy hamar véget ér", és természetesen a túlnépesedés is megjelenik, mint a bajok egyik fő okozója, aminek következtében a nyersanyagok vészesen fogyóban vannak. Mivel a világ nem egy túl vidám hely, és mivel látszólag semmi esély a megmentésére (erre később visszatérek), az emberek egy globális virtuális szimulációba, az OASIS-be menekülnek.

Virtuális valóság - maximumra tekerve

Az OASIS amellett, hogy menedéket nyújt az embereknek a valódi világból, lehetőséget nyújt arra is, hogy egészen más életet éljenek, ha akarják, másik testben is, így lehetőségük van egy teljesen új személyiséget kitalálni maguknak, amely pozitívumai mellett (Aech) akár problémás is lehet, hiszen ha eszetlenül használja valaki, óriási csalódás érheti, ha a valódi világban kell találkoznia azokkal, akikkel az OASIS-ben kapcsolatba került. Ezért (is) törekszik mindenki a valódi kilétét titkolni, és gyakorlatilag teljesen elválasztani valódi életét avatarjának életétől.

Érdekes, hogy amikor ilyen bezárkózós, képzeletbe menekülős történettel találkozunk, az író mindig érezteti némileg, hogy ez nem természetes, ennek milyen komoly veszélyei vannak stb. Sőt, sokszor a cselekménynek is ez a lényege (Mátrix), itt azonban ez nem így van. Az OASIS abszolút pozitív, külön érezni, hogy bizonyos részeknél szándékosan el is időzik a szerző, ecsetelve a benne rejlő lehetőségeket és hasznot (oktatásról szóló rész). El kell ismerni, ez valóban az oktatás (eléggé távoli) jövője lehet:

MY AVATAR’S EYES slid open, and I was back in my World History classroom. The seats around me were now filled with other students, and our teacher, Mr. Avenovich, was materializing at the front of the classroom. Mr. A’s avatar looked like a portly, bearded college professor. He sported an infectious grin, wire-rimmed spectacles, and a tweed jacket with patches on the elbows. When he spoke, he somehow always managed to sound like he was reading a passage from Dickens. I liked him. He was a good teacher.
Of course, we didn’t know who Mr. Avenovich really was or where he lived. We didn’t know his real name, or even if “he” was really a man. For all we knew, he could have been a small Inuit woman living in Anchorage, Alaska, who had adopted this appearance and voice to make her students more receptive to her lessons. But for some reason, I suspected that Mr. Avenovich’s avatar looked and sounded just like the person operating it.
All of my teachers were pretty great. Unlike their real-world counterparts, most of the OASIS public school teachers seemed to genuinely enjoy their job, probably because they didn’t have to spend half their time acting as babysitters and disciplinarians. The OASIS software took care of that, ensuring that students remained quiet and in their seats. All the teachers had to do was teach.
It was also a lot easier for online teachers to hold their students’ attention, because here in the OASIS, the classrooms were like holodecks. Teachers could take their students on a virtual field trip every day, without ever leaving the school grounds.
During our World History lesson that morning, Mr. Avenovich loaded up a stand-alone simulation so that our class could witness the discovery of King Tut’s tomb by archaeologists in Egypt in AD 1922. (The day before, we’d visited the same spot in 1334 BC and had seen Tutankhamen’s empire in all its glory.)
In my next class, Biology, we traveled through a human heart and watched it pumping from the inside, just like in that old movie Fantastic Voyage.
In Art class we toured the Louvre while all of our avatars wore silly berets.
In my Astronomy class we visited each of Jupiter’s moons. We stood on the volcanic surface of Io while our teacher explained how the moon had originally formed. As our teacher spoke to us, Jupiter loomed behind her, filling half the sky, its Great Red Spot churning slowly just over her left shoulder. Then she snapped her fingers and we were standing on Europa, discussing the possibility of extraterrestrial life beneath the moon’s icy crust.
Ezért is éreztem végig, hogy egy igen különleges "utópia a disztópiában"-megoldással dolgozik a regény, melyben a külső burok a valódi világ 2044-ben, míg a belső, a tökéletes az OASIS.


A hideoutban

Ettől függetlenül bizony fut egy nagyon halvány szál a történetben, melyet igazából csak Ogden, illetve helyenként Art3mis célzásai éreztetnek, miszerint a világ helyzete azért is ilyen, mert már senki sem törődik azzal, hogy jobbá tegye. Ez pedig az OASIS hatásának is betudható: emberek milliói élnek totálisan a virtuális valóságba zárkózva, hónapokig, évekig ki sem mozdulva szobájukból. Így, a tenni akarás totális hiányával nyilván nem is fog soha megoldódni a helyzet. Erre épül rá a végén Halliday célzása, amikor megmutatja Parzivalnak a gombot, amely képes a teljes OASIS-t törölni. Ennél többet nem tudunk meg, a regény nyitva hagyja a kérdést, mit tesznek a győztesek a kezükbe került hatalommal, de ez a halvány szál azt érzékelteti, hogy ha meg akarják menteni a Földet, el kell pusztítaniuk az OASIS-t, hogy felszabadítsák az emberi energiákat. Ezt támasztja alá Halliday monológja is a végén, amikor azt meséli Parzivalnak, hogy mekkora hiba a virtuális valóságba menekülni, hiszen a valódi boldogság csak a valóságban létezhet. Ez kicsit talán bugyután hangzik, de a regény üzenetéhez mindenképp hozzátartozik.

A narratíva

Az elbeszélés egyes szám első személyű, így kétségünk sem lehet afelől, ki a főszereplő a történetben, és az is világos többé-kevésbé, mi lesz a végkimenetel. Ez azonban semmit nem von le a regény értékéből, sőt. A "világon belül megalkotott világ", azaz az OASIS tökéletesen zárt rendszer, emiatt sehol sem inkoherens, de kellő szabadság és lehetőségek is jellemzik, amely fontos, hiszen így tényleg "bármi megtörténhet", de mégis bizonyos szabályok között, egyszóval nem burjánzik túl a történet, miközben a fantázia szárnyal.

Egy cselekményszál - Halliday, Ogden és az OASIS története - párhuzamosan fut a valóban megtörtént múltbéli eseményekkel. A '80-as években indul, és egészen napjainkig teljesen valószerűen fut, és valamikor a mi közeljövőnkben válik annyira dominánssá, hogy teljesen átalakítja a jövőt (azaz a regény közelmúltját és jelenét). Ez az OASIS létrejöttének története. Semmiképpen nem mellékszál, nagy jelentősége van a regény szempontjából.

Hatások

Halliday alakja különben roppant érdekes, Cline valószínűleg sok karakterből gyúrta össze. Világosan felismerni pl. Bill Gates, Steve Jobs, vagy bármely tetszőleges geek ismerősünket benne. Ilyen értelemben a regény erőteljesen épít szépirodalmi és filmművészeti hagyományokra éppúgy, mint a '80-as, '90-es és 2000-es évek popkultúrájára.
GOING OUT IS HIGHLY OVERRATED - JAMES HALLIDAY
Van itt minden: Mátrix, World of Warcraft, EVE online, vagy éppen bibliai motívumok, Gilgames, Odüsszeia, görög mitológia újragondolva egy 21. századi geek fejével, megfejelve konkrét és kevésbé konkrét utalásokkal a teljes filozófiatörténet tekintetében.

Az egyik legérdekesebb pl. ez a rész:

AA 241:87—I would argue that masturbation is the human animal’s most important adaptation. The very cornerstone of our technological civilization. Our hands evolved to grip tools, all right—including our own. You see, thinkers, inventors, and scientists are usually geeks, and geeks have a harder time getting laid than anyone. Without the built-in sexual release valve provided by masturbation, it’s doubtful that early humans would have ever mastered the secrets of fire or discovered the wheel. And you can bet that Galileo, Newton, and Einstein never would have made their discoveries if they hadn’t first been able to clear their heads by slapping the salami (or “knocking a few protons off the old hydrogen atom”). The same goes for Marie Curie. Before she discovered radium, you can be certain she first discovered the little man in the canoe.
Ezt most talán nem részletezném, mindenki gondolja tovább kedve szerint.

"Glitches"

Akármennyire is koherens a regény világa, egy pár bökkenőt észrevettem. Pl. mikor Wade "meghal" a robbantásos merényletnek köszönhetően, a Sixereknek tudnia kellene, hogy mégsem sikerült megölni, hiszen a neve nem tűnt el a Scoreboard-ról. Amikor ugyanis Daito meghal, az ő neve azonnal eltűnik - tehát fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy a merénylet sikertelen volt.

A másikat akkor figyeltem meg, amikor Wade álnéven "behatol" az IOI központjába, és megfogalmazza félelmét, miszerint ha nem működnek a vásárolt hackerkódok, ő bizony örökre itt ragad. Pár oldallal később, amikor elhatározza, hogy hamarabb elmenekül, mint tervezte, utal arra, hogy egyébként is beállított egy időzített átutalást 5 nappal későbbre, ami lehetővé tenné, hogy tartozása törlődjön, tehát megszabaduljon.

Műfaj

Elsősorban próbatételes kalandregényről beszélünk, talán műfajának egyik legjellegzetesebb darabjáról a legújabb kori irodalmat tekintve. Több azonban a regény, mint egyszerű szórakoztató olvasmány, rengeteg értelmezési lehetőséggel, amelyek közül csak egy az én személyes kedvencem: ha úgy olvassuk a történetet, szólhat akár a diktatúraellenes küzdelemről is, az általános emberi szabadságvágyról, a reményről, a totalitárius rendszerek ellen szavát emelő hősökről is. A fasiszta, hatalomra törő rendszert itt az IOI jelképezi, aki el akarja venni a szabad gunterektől azt, ami az OASIS lényegét alkotja: a szabadságot és a demokráciát. Igen, demokráciát, hisz az OASIS elsősorban demokratikus: mindenki számára bármikor hozzáférhető és ingyenes. Ezt veszélyezteti az IOI, és ezt védik a szabad gunterek.

A regény végkicsengése mindenképpen pozitív ebben az értelemben is, és reményt is ad: azt is üzeni, hogy hiába a sötét jövő, hiába a végveszélybe került bolygó, az emberből sosem, még itt sem veszik ki a szabadság szeretete, és az erő, hogy ha kell, tegyen is érte.

A Görgey-kérdés története

És igen! Kilenc évnyi keresés után végre megszereztem!
El sem hiszem, hogy sikerült. Annyira régen keresem, hogy félig-meddig már le is mondtam róla... Igazából szerintem elég nagy baj, hogy a magyar történetírás egyik csúcsteljesítményét jelentő művét egész egyszerűen nem lehet megvásárolni. Kiadták egyszer valamikor a '30-as években, majd 1994-ben. És kész. Történészhallgatók generációi kapták kötelező olvasmányként, miközben hozzájutni - még könyvtárból is - igen nehézkes.
FIGYEL, KEDVES OSIRIS KIADÓ?
Amikor először elkezdtem olvasni, valamikor még 2005-ben, harmadéves koromban, azonnal elhatároztam, hogy megszerzem. Máig emlékszem a pillanatra: a fősuli büféjében, a TÁK-ban ültem estefelé egy őszi napon. Kávéztam - mint mindig - amikor elsőként kézbe fogtam a kikölcsönzött kötetet. Nekiálltam olvasni, miközben az este hatkor kezdődő világirodalom szemináriumra vártam, hát aznap nem mentem világirodalom szemináriumra. Annyira megtetszett, hogy miután rájöttem, hogy beszerezni majdhogynem lehetetlen, még az is megfordult a fejemben, hogy "elveszítem" a könyvtári példányt, majd örömmel kifizetem a bírságot. Na persze ez nem volt valódi opció, de jól mutatja, mennyire vágytam a kötetre.

Mikor elkezdtem tanítani, minden 11. osztálynak beszéltem a Görgey-kérdés történetéről, és különösen erről a könyvről. Mindig elmondtam, hogy aki segít nekem megszerezni ezt a könyvet, annak örökké hálás leszek. Hét évnek kellett eltelnie, mire egy kedd reggel a facebook-on kaptam egy üzenetet egy jelenlegi diákomtól, hogy megtalálták a könyvet: valaki feltette a bookline-ra antikvár példányként, előző este vették észre, mert korábban beállították az automata értesítést. Még aznap reggel megrendeltem a könyvet (majdnem elkéstem miatta), és pénteken már át is vehettem. Elmondani nem tudom, mennyire örülök neki.

Zseniális munka. Én először főiskolán olvastam a Történetírás története c. tantárgy vizsgájára Zakar tanár úrnál, és meg kell mondjam, azóta sem igen találtam olyan történelmi szakmunkát, amely egyszerre lett volna ennyire alapos, részletes, igényes, de közben szórakoztató is. A legnagyobb értéke a munkának – amellett, hogy módszeresen megsemmisíti az évszázados legendát, miszerint Görgey „áruló” volt – talán az, hogy a Görgey-kérdés történetét végigjárva megismertet minket a magyar politikai és közgondolkodás történetével, a magyar történetírás főbb alakjaival, a bal- és jobboldali történészek nézőpontjaival, mozgatórugóival és helyenként bizony emberi hibáival is. Aki alaposan meg akarja ismerni a szabadságharc, sőt a magyar hadtörténet egyik legnagyobb hadvezérének előéletét, tragikus megvádolását, majd ennek következményeit, mindezt úgy, hogy közben a XIX. századtól kezdve végigtekintheti a magyar történetírás történetét – annak nagyon ajánlom ezt a művet.

Talán Kosáry volt az első, aki megadta végre azt a tiszteletet Görgeynek, ami neki jár. Sajnos az ő alakja körüli viták még a mai napig sem jutottak nyugvópontra, a kérdés tehát azóta is önmagát írja tovább. Ennek ellenére a gondolkodó többség számára ma már világos, hogy az lenne a minimum, hogy megadjuk a tiszteletet Görgeynek. Ehhez pedig az első lépés a könyv elolvasása.
Sajnos nehezen lehet hozzájutni, mindössze két kiadása létezik, a legújabb 1994-ből. Én kilenc évig vadásztam rá, mire meg tudtam vásárolni antikváriumból. Egyértelműen könyvgyűjteményem egyik legértékesebb darabja.

136 éve

...született Ady Endre, 1877. nov. 22-én. Személyében a XX. századi magyar líra vezéralakját ünnepeljük, de miért is tartjuk őt a korszak egyik meghatározó irodalmi szereplőjének? Hiszen tudunk mondani nála műveltebbet, szebben írót, kifinomultabbat nem egyet akár saját kortársai közül is. De hogy valaki ennyire élesen, ennyire tisztán lásson mind kora politikai viszonyait tekintve, mind a magyar lélektan jellegzetességeit illetően, olyan nemigen fordult elő azóta sem a magyar líratörténetben.

VIGYÁZAT! A POSZT TOVÁBBI RÉSZEIBEN ERŐSEN SZUBJEKTÍV TARTALMAK FORDULHATNAK ELŐ!

A rengeteg jellemvonása és költészeti témája közül, amely közel áll hozzám, most csak az egyik személyes kedvencemet emelném ki. Szinte már sablon, de általában úgy jellemezzük őt, hogy egyszerre európai és magyar, egyszerre nyugati és keleti, egyszerre nemzeti és baloldali - ez az a fajta gondolkodásmód, az a fajta egyensúly, amit sokan képtelenek megtalálni, vagy egyáltalán csak megérezni is életük során. Ady megtalálta ezt - és ezzel együtt saját hangját is, amely az 1906-os Új versek kötetből robban ki elsőként. Bár sokak szerint ezt a sikert megismételni nem lehetett, tény, hogy a költő haláláig a korabeli magyar irodalom megkerülhetetlen vezéralakja lesz, még ellenlábasai sem képesek nem észrevenni őt. Már akkor érezhető, hogy Ady olyan mélységben újítja meg lényegében a teljes magyar közgondolkodást, hogy még azok is kénytelenek bizonyos mértékben az ő retorikáját használni, akik nem szimpatizálnak vele sem emberként, sem költőként (lásd pl.: Kosztolányi: Az írástudatlanok árulása - különvélemény).

1455080_635951363110736_681328899_n.jpg

Én nagyon sok mindent köszönhetek Ady Endrének, azonban a legfontosabb az összes közül, hogy ő volt az első, aki igazán bebizonyította számomra, hogy igenis lehet kategóriáktól, skatulyáktól, csoportnyomástól mentesen élni és gondolkodni. Nem könnyű, de lehet. Hogy sokszor a vagy helyett az és az, ami működik, hogy igenis normális dolog az, ha az ember szereti a hazáját, de közben látja annak hibáit és nem hajlandó elnézni azokat, hogy a szemellenző sokszor jobbról és balról is ott van, de nekünk magunknak nem muszáj feltennünk, ha nem akarjuk. Így ugyan két oldalról kapjuk a sarat, de ezt vállalni kell. És hogy a gondolkodó embernek képesnek kell lennie egyensúlyt tartani ellentétes dolgok között is. Sőt, talán kötelessége is.

Amikor az életemben ezek a dolgok elsőként merültek fel, ezek a kérdések először kezdtek kínozni, Ady volt az, aki a leginkább képes volt támpontot adni. Enélkül talán a mai napig nem lettem volna képes teljesen megválaszolni őket, nem az lennék, aki vagyok most. Az a minimum tehát, hogy hálás vagyok ezért.

A Vándor éji dala keletkezése

Goethe a kickelhahni vadászkunyhó falára írta fel ezt a verset az 1780. szeptember 6-ról 7-re virradó éjjel. Később, 1813-ban megújította a feliratot. 1831-ben, nem sokkal halála előtt újból ellátogatott oda, hogy még egyszer megtekintse. Kísérője így írta le a látogatást naplójában:
"A felső helyiségbe belépve [Goethe] azt mondta: »Régebben egy nyáron nyolc napot töltöttem itt szolgámmal, s akkor egy kis verset írtam ide a falra. Szeretném még egyszer látni ezt a verset, s ha a nap is alá van írva, amelyen keletkezett, legyen oly jó és írja fel azt nekem.« Ekkor a helyiség déli ablakához vezettem, ahol balra [...] volt ceruzával felírva [a vers szövege] [...]. Goethe elolvasta [...], s könnyek folytak végig arcán. Igen lassan előhúzott egy hófehér zsebkendőt sötétbarna vászonkabátjának zsebéből, felszárította könnyeit, s gyengéd, bánatos hangon így szólt: »Bizony, várj csak, hamarosan nyugszol te is!« Fél percet hallgatott, kitekintett az ablakon át a sötét fenyvesbe, majd e szavakkal fordult hozzám: »Most már mehetünk.«"
A versnek rengetegféle fordítása ismert, én most csak a kedvencemet tenném ide, a Szabó Lőrinc-félét:
Goethe: Vándor éji dala
Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.
/Szabó Lőrinc fordítása/

Mindennapos olvasás?

Már egyszer kifejtettem máshol, hogy mi a véleményem ezzel a mindennapos testneveléssel kapcsolatosan. Nem lenne ez alapvetően rossz ötlet, ha adottak lennének a feltételek, de hát itt felénk ugye az a szokás, hogy először törvényben kötelezünk valakit valamire, aztán teremtjük meg a feltételeket hozzá, már ha egyáltalán. Most nem akarom kifejteni, hogy pontosan mennyi értelme is van a délután háromkor egymásra zsúfolódó osztályoknak, akik jobb híján lépcsőznek vagy az iskolát futkossák körbe, biztosan ettől lesz majd nekünk sokkal jobb a jövőben, én speciel őszintén hiszek benne.

Viszont eszembe jutott valami ennek kapcsán: a fenti mintára lehetne mondjuk mindennapos olvasást tartani. Egy könyvet szerintem minden gyerek tudna az iskolában tartani, amit éppen olvas, ezért mondhatjuk, hogy a technikai feltételek nem gátolnák a sikert. Nagyon egyszerűen úgy nézne ki a dolog, hogy minden gyerek leülne, és kötelező jelleggel olvasna egy órát. Na bumm, hát kábé ennyi. Mindegy mit olvasna, amit épp szeretne. Az iskolai könyvtárból válogathatna is. Aztán megbeszélhetnénk, ki mit olvasott, hogy tetszett neki, meg hasonló furcsaságok. Nem kellene hozzá még talán szaktanár sem. Nem kellene emellett plusz helyiség, tanári gárda, szervezés, eszközök, semmi. Lehetne közben enni-inni, kimenni vécére, hátradőlni, bármi. Ennek szerintem eléggé adottak a feltételei befektetés nélkül is. Meg azt hiszem, igény is volna rá, elnézve társadalmunkat.

Mi hiányzik hát?

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Nagyon örülök annak, hogy az eredeti menetrendemet felrúgva ezt a regényt olvasom el következőnek. Már az elején éreztem, hogy ez valami más lesz, mint amire számít az ember egy második világháborúval kapcsolatos regénynél, és ez hatalmas dicséret részemről, hiszen tudtommal az utóbbi időben elég kevés olyan regény született, amely valóban újat tudna mutatni a témával kapcsolatban. Hát ez a regény tudott.

A téma értelemszerűen nem lehet újító, hisz a lényeg adott, éppen ezért Markus Zusak az elbeszélésmóddal és a szokatlan nézőponttal játszva adja meg a regénynek az újdonságot. A középpontba állított lány, és a körülötte megjelenő többi szereplő történetét a Halál nézőpontjából ismerjük meg, ami (aki) a maga sajátos hozzáállásával, világlátásával képes egy olyan oldalról megvilágítani az eseményeket, amilyen oldalról egy emberi narrátor képtelen lenne. Ki más is beszélhetné el hitelesebben egy olyan kor eseményeit, ahol a pusztulás a főszereplő, mint maga a megszemélyesített Halál?

És ha már a narratíváról van szó, lényeges elmondani, hogy a regényt át- meg átszövik a folyamatos előreutalások, állandó az idősíkváltás, legtöbbször a regény jelene és jövője között. Igen, ez azt jelenti, hogy már az elején ismerjük a végkimenetelt. Azonban ez itt egyáltalán nem zavaró, sőt hozzátesz a történet tragikumához, hiszen mikor éppen azt éreznénk, hogy most annyira összetart mindenki, annyira erős a szeretet, hogy úgysem lehet baj, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy mit is olvastunk az elején:
„EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI”.
Ennek következtében már az első oldaltól erőteljesen belengi a történetet a súlyos tragédia előszele, akkor is, amikor éppen megmenekülnek a szereplők egy fenyegető veszélytől. Az első oldaltól kezdve nem engedi a szerző önmagunk áltatását, ez az első, amit megtilt nekünk. Nem csoda, hisz elképesztően veszélyes dolog az önáltatás, a történelem legnagyobb katasztrófáiban mindig hatalmas szerepe volt.


Érdekes megfigyelni még az időnként felerősödő impresszionista hatásokat a műben, a színek kiemelt szerepét, az ezt ábrázolni kívánó sajátos nyelvi megfogalmazást. Mindig akkor érezni ezt a fajta elbeszélésmódot, amikor valami tragédia ábrázolásánál járunk, mintha a hagyományos nyelvi eszközök elégtelenek lennének a bemutatására. Mintha a nyelv kevés lenne a borzalmak kifejezésére. Ilyenkor érezni az impresszionista ábrázolásmód erősödését.

Fantasztikus regény, azt gondolom, hogy aki nem hiszi, hogy a második világháborúról lehet még újat mondani, az vegye kézbe bátran. Nem mást fog olvasni, hanem ugyanazt, csak másként. Más szemszögből. Más megközelítéssel. Ez a regény legnagyobb értéke szerintem.

Timur Vermes: Nézd, ki van itt

Érdekes az alapötlet, de nem annyira különleges, mint amennyire a sikere alapján tűnhet: Moldova György például már évtizedekkel ezelőtt alkotott hasonló témában. A történet lényege, hogy Hitler egyszer csak „felébred” napjaink Németországában, és onnan folytatja, ahol abbahagyta. Elsőként médiasztár lesz, majd közéleti személyiség, óriási sikerrel.

Ő ugyan nem változott semmit, azonban a társadalom igen: senki nem veszi őt komolyan, a demokrácia pluralizmussal teli évtizedei után egész egyszerűen elképzelhetetlen a közvélemény számára, hogy komolyan gondolja, amit mond. Ennek megfelelően mindenki azt látja benne, amit akar: a nácik karikatúráját, a demokrácia hibáinak ostorozóját (és emiatt őszinte demokratát), szociáldemokratát, humoristát, zsidó Németország-gyalázót stb.

A regényben szerintem egyáltalán nem Hitler alakja az érdekes – hiszen ő pont ugyanolyan, amilyennek megismertük, s a szerző valószínűleg alapos előtanulmányainak köszönhetően minden részletében pontos is – sokkal érdekesebbek a rá adott társadalmi reakciók. Erőteljesen érzem emiatt helyenként a demokrácia kritikáját is, gyakorlatilag az derül ki a regény több pontján, hogy egy újonnan fellépő zsarnok ellen nincs megfelelő fegyvere a jelenlegi társadalmi-politikai rendszernek, hiszen nincs egy biztos talaj, amelyen szilárdan állva őt pontosan meg (vagy el) lehetne ítélni. Hiszen akkora a szabadság, hogy ezt is szabad, sugallja a szerző. Emellett tele a regény napjaink német közéletének fricskáival, sok a belsős poén, ezeknél érezhetően elsősorban a német olvasókkal kacsintgat össze a szerző.


Az itt a kérdés

Itt azért több ponton lyukas a sztori: Hitler nyugodtan használ önkényuralmi jelképeket, anélkül, hogy ennek törvénybe ütközése a legkisebb mértékben is gondot jelentene. Ez így nyilvánvalóan nem hiteles. Ha a szerző célja az volt, hogy a demokrácia cselekvésképtelenségét mutassa be, akkor az ötlet nem rossz, de a kidolgozás hagy kívánnivalót maga után, mind a narratívát, mind a történetvezetést tekintve.

Az elbeszélésmód egyébként E/1, amely nyilván a főhős belső gondolatainak megjelenítését szolgálja, viszont helyenként szerintem túlzásba vitte a szerző Hitler állandó háborús párhuzamait, illetve néhány párbeszéd is erőltetettnek hat néha.

Az talán elmondható, hogy a regény nem az elbeszéléstechnikája miatt válik különlegessé, érzésem szerint egy kicsivel jobb író sokkal többet kihozhatott volna a témából, ettől függetlenül tetszett, és érdemesnek tartom az elolvasásra, de azt a hatalmas sikert, amit a regény aratott, némileg túlzottnak tartom.

Eredeti nyelven

Mostanában elkezdtem újra eredeti nyelven olvasni. Az ötlet már régóta a fejemben volt, egyrészt mert érzem, hogy sokat felejtettem, mióta hazajöttünk Londonból, másrészt pedig mert mindig is érdekelt, milyen eredeti nyelven olvasni. Régebben volt pár regény, amit angolul olvastam, de utoljára ilyen talán 2007-ben történet, azaz bizony túl régen. Szóval minden összevágott: már csak egy guglizás hiányzott az "easy to read in english for foreigners"-re, és bingó: csomó ajánlott regény kűfődieknek. Itt láttam meg a Virágot Algernonnak-ot, amelyet régen már olvastam egyszer magyarul. Szuper volt ezúttal eredeti nyelven szembesülni a szöveggel, úgyhogy azóta csak angolul olvasok, ami úgy értendő, hogy az a kemény egy könyv, amit azóta elkezdtem, angolul van (ez egyébként a Ready Player One, szintén zseniálisan jó könyv eddig).
Ha már ezt ilyen szépen leírtam, idekopizom az értékelést a Keyes-regényről is, hátha valaki kedvet kap hozzá (torrenten simán elérhető kindle-re, de nem tőlem tudjátok!!). Az értékelésem azóta az első lett kőkemény két csillagozással molyon! Micsoda elismerés.
„Its easy to have frends if you let pepul laff at you.” – írja Charlie Gordon a regény angol nyelvű változatának végén. Számomra talán ez a gondolat foglalja össze legjobban a történet lényegét, amely harmadik olvasásra is ugyanolyan megrázó és elgondolkodtató, mint elsőre volt.
Kíváncsi voltam, hogy egy olyan regénynél, amelynél ennyire lényeges a nyelvi megformáltság, a szóhasználat, a helyesírás, a betűzés, milyen is lehet az olvasói élmény eredeti nyelven. Arra számítottam, hogy „nem fog akkorát ütni”, mint magyarul, de tévedtem. Ugyanúgy előjött minden: a merengés az emberi természeten, a düh, a harag, amelyet akkor érzünk, amikor MI értjük, mi történik Charlie körül, miközben Ő MAGA nem (ebben a megoldásban a regény hasonló pl. a Sorstalansághoz), az öröm, amikor a műtét után felfedezi maga körül a világot, majd a fájdalom, a torokszorító érzés, miközben tehetetlenül figyeljük, hogyan süllyed vissza abba az állapotba, amely a műtét előtt is jellemezte őt.
A regény keretes szerkezetű, Charlie állapota foglalja keretbe, mely a regény elején és végén ugyanaz. Emellett a kerethez tartoznak még a nyelvi megformáltság szintjeire utaló markerek is: Charlie leírásainak szándékosan nem mindig túl sokat mondó tartalma mellett sokszor ez segít nekünk felfedni és értékelni a főhős valódi állapotát. Egészen torokszorító érzés lesni a regény vége felé, hogy mikor kezd egyszerűsödni a nyelvhasználat, mikor jelennek meg újra az első infantilis kifejezések, tűnnek el az aposztrófok ("its", „I dint” stb.), és jut el a főhős ismét arra a szintre, ahonnan elindult.
A megdöbbenés és a fájdalom azonban számomra nem vegytiszta a regény végén. Ha akarom, ha nem, nem lehet nem észrevenni a szándékos szerzői megoldást, nem lehet nem felfigyelni arra, hogy a zárlatba optimizmus is vegyül. Nem is kevés. Először is Charlie nem keveset hagy maga után, és most nem a „kézzelfogható” eredményeire, a „piano concerto”-ra, vagy a tudományos cikkére gondolok. Sokkal inkább arra, hogy minden környezetében élőre hatással volt, mindenkit megváltoztatott. A legmarkánsabban akkor érezhető ez, amikor a pékségbe való visszatérése után Frank és Joe megvédik attól az alaktól, aki ugyanúgy próbál belőle hülyét csinálni, mint ők tették korábban. Ők tehát gyökeresen megváltoztak, Alice-ről és Dr. Strauss-ról nem is beszélve. Rendkívül fontos az is, hogy a főhős optimizmusa, küzdeni akarása, életigenlése ugyanúgy megvan, sőt, talán erősebben is érezhető, mint a regény elején.
A szerző egyébként mesterien felépítette regényét. Mindent oda helyez, ahol a leghatásosabb, mégsem válik hatásvadásszá, ezért is hatalmas élmény, ahogy már az elején azonosulunk a főszereplővel, vele együtt fedezzük fel az őt körülvevő világot a műtét után, látunk bele az emberek valódi jellemébe, tetteik mozgatórugójába. Ide tartoznak a regény átszövő pszichológiai, pszichiátriai, irodalmi, bibliai utalások is, ezen ismereteinket Keyes mind mozgósítja. Elég csak a baljóslatú véget előre megjósoló Fanny Birdenre gondolnunk, aki rezonőrként fogalmazza meg, hogy mekkora hiba volt a „tudás fájáról enni”. És hogy mennyivel boldogabbak lennénk anélkül. A szerző ezzel a maga nézőpontjából a „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” ősrégi kérdését is megválaszolja. Persze nem muszáj vele egyetérteni, de a regény elolvasása után nehéz erre a kérdésre más választ adni.
Charlie valóban boldogabb volt az operáció előtt, és talán ezért oldódik némileg a regény zárlatának megsemmisítő hangulata is: még ha nekünk a szívünk szakad is meg érte, be kell látnunk, hogy Charlie hátralévő élete sokkal boldogabban telik majd, mint sokunké. És ez az, amit érdemes szem előtt tartani.

Lőrinczy Judit: Ingókövek

Nemrég olvastam el Lőrinczy Judit Ingókövek c. regényét, és mivel nagyon tetszett, legyen az ezzel kapcsolatos értékelés az első bejegyzés itt ezen a blogon.
Érdekes koncepció misztikummal keverni egy annyira jól dokumentált és közismert történelmi eseményt, mint a sztálingrádi csata. Persze semmi értelme nem lenne megírni a százezredik ugyanolyan regényt a témában – ha nem tudunk újat mondani, inkább ne mondjunk semmit. Nos, Lőrinczy Judit tudott újat mondani, ha témában nem is, de látásmódban mindenképp.
Eléggé vegyes érzelmekkel vásároltam meg a regényt: az írónő első regénye, ráadásul egyből 450 oldal, nagy falatnak tűnő téma – bevallom, ha nem ajánlja egy igen kedves ismerősöm ennyire hangsúlyosan, nem veszem meg. Még jó, hogy nem a magam feje után mentem, ugyanis a regény az egyik legjobb olvasmányom volt az idén.
Eleve tartózkodom némileg a fantasztikumtól – nem vagyok túl nagy rajongója irodalom terén – azonban itt a szerző eltalált egy olyan egyensúlyt, ami az én viszonylag kényes ízlésemnek pont megfelel: nem viszi túlzásba a mágikus elemek használatát, inkább csak lebegteti félig-meddig a háttérben ezt a szálat, néha kicsit jobban előtérbe hozza, máskor szinte észre sem vesszük, csak épp talán a hangulat utal rá valamelyest. Nekem ez pont megfelel – ha ennél sokkal több lenne, rávágnám, hogy erőltetett és idétlen, így azonban számomra nagyon izgalmas vonást, hangulatot adott a témához, s mivel ez a része a sztorinak viszonylag kifejtetlen, talán szándékosan homályban hagyott, így elég teret ad az olvasói képzeletnek is, hogy kedve szerint alkossa meg a hiányzó mozaikdarabkákat.
Nagy érdeme a regénynek a finom cselekményszövés, ahogy a négy főszereplővel elkülöníthető szálak szép lassan összefonódnak a regény végére, az valami egészen mesteri. Közben sem különülnek el persze teljesen: összeköti őket a közös sors, s a város, mely a mélyben szép lassan életre kel. Ez utóbbi szálat a szerzőnő szintén nagyon finoman vezeti be – eleinte csak elszórt célozgatásokkal, utalásokkal, hangulati elemekkel, később szaporodó megszemélyesítésekkel, melyeket először talán csak véletlennek vélünk, később egyre inkább a szándékos nyelvi megformáltság elemeinek. A végére teljesen nyíltan kezeljük mi is a szereplőkkel és a narrátorral együtt a ténnyé vált fantasztikumot.
Kicsit zavart, hogy helyenként nagyon élesen rá lehetett mutatni, hogy ezt vagy azt a részletet melyik filmből merítette a szerzőnő, gondolok itt pl. az éhező katonáknak élelem vagy téli ruházat helyett ledobott kitüntetésekre (Sztálingrád c. film), vagy a mesterlövészekről szóló részekre (Ellenség a kapuknál). Na persze ezek olyan filmek, amelyeknek hatása alól nehezen vonja ki magát az ember, és így, ezáltal a szerző alapos kutatómunkája is érezhető, szóval ez részben inkább dicséret, mégis kicsit talán jobban bele lehetett volna simítani a regény szövetébe ezeket az elemeket.
Jobban zavartak a helyenként előforduló helyesírási hibák, mindjárt a 15. oldalon belefutottam egybe ("aknavető tűz"), illetve a sűrűbben észlelhető gépelési hibák. Nem szeretnék szőrszálhasogatónak tűnni, de regényben én ilyenekkel nem szívesen találkozom. Na persze, első kiadás, később biztosan javul majd a helyzet.
A regényt mindenkinek ajánlom, aki a második világháború sorsfordító csatájáról akar olvasni úgy, ahogy eddig még nem tette, egy fiatal, de roppant tehetséges írónő tollából. Nekem nagyon tetszett a regény, remélem, a siker arra ösztönzi majd az írónőt, hogy hasonló művekkel örvendeztesse meg rajongóit. Lehetőleg minél előbb.