Eredeti nyelven

Mostanában elkezdtem újra eredeti nyelven olvasni. Az ötlet már régóta a fejemben volt, egyrészt mert érzem, hogy sokat felejtettem, mióta hazajöttünk Londonból, másrészt pedig mert mindig is érdekelt, milyen eredeti nyelven olvasni. Régebben volt pár regény, amit angolul olvastam, de utoljára ilyen talán 2007-ben történet, azaz bizony túl régen. Szóval minden összevágott: már csak egy guglizás hiányzott az "easy to read in english for foreigners"-re, és bingó: csomó ajánlott regény kűfődieknek. Itt láttam meg a Virágot Algernonnak-ot, amelyet régen már olvastam egyszer magyarul. Szuper volt ezúttal eredeti nyelven szembesülni a szöveggel, úgyhogy azóta csak angolul olvasok, ami úgy értendő, hogy az a kemény egy könyv, amit azóta elkezdtem, angolul van (ez egyébként a Ready Player One, szintén zseniálisan jó könyv eddig).

Ha már ezt ilyen szépen leírtam, idekopizom az értékelést a Keyes-regényről is, hátha valaki kedvet kap hozzá (torrenten simán elérhető kindle-re, de nem tőlem tudjátok!!). Az értékelésem azóta az első lett kőkemény két csillagozással molyon! Micsoda elismerés.

„Its easy to have frends if you let pepul laff at you.” – írja Charlie Gordon a regény angol nyelvű változatának végén. Számomra talán ez a gondolat foglalja össze legjobban a történet lényegét, amely harmadik olvasásra is ugyanolyan megrázó és elgondolkodtató, mint elsőre volt.

Kíváncsi voltam, hogy egy olyan regénynél, amelynél ennyire lényeges a nyelvi megformáltság, a szóhasználat, a helyesírás, a betűzés, milyen is lehet az olvasói élmény eredeti nyelven. Arra számítottam, hogy „nem fog akkorát ütni”, mint magyarul, de tévedtem. Ugyanúgy előjött minden: a merengés az emberi természeten, a düh, a harag, amelyet akkor érzünk, amikor MI értjük, mi történik Charlie körül, miközben Ő MAGA nem (ebben a megoldásban a regény hasonló pl. a Sorstalansághoz), az öröm, amikor a műtét után felfedezi maga körül a világot, majd a fájdalom, a torokszorító érzés, miközben tehetetlenül figyeljük, hogyan süllyed vissza abba az állapotba, amely a műtét előtt is jellemezte őt.

A regény keretes szerkezetű, Charlie állapota foglalja keretbe, mely a regény elején és végén ugyanaz. Emellett a kerethez tartoznak még a nyelvi megformáltság szintjeire utaló markerek is: Charlie leírásainak szándékosan nem mindig túl sokat mondó tartalma mellett sokszor ez segít nekünk felfedni és értékelni a főhős valódi állapotát. Egészen torokszorító érzés lesni a regény vége felé, hogy mikor kezd egyszerűsödni a nyelvhasználat, mikor jelennek meg újra az első infantilis kifejezések, tűnnek el az aposztrófok ("its", „I dint” stb.), és jut el a főhős ismét arra a szintre, ahonnan elindult.

A megdöbbenés és a fájdalom azonban számomra nem vegytiszta a regény végén. Ha akarom, ha nem, nem lehet nem észrevenni a szándékos szerzői megoldást, nem lehet nem felfigyelni arra, hogy a zárlatba optimizmus is vegyül. Nem is kevés. Először is Charlie nem keveset hagy maga után, és most nem a „kézzelfogható” eredményeire, a „piano concerto”-ra, vagy a tudományos cikkére gondolok. Sokkal inkább arra, hogy minden környezetében élőre hatással volt, mindenkit megváltoztatott. A legmarkánsabban akkor érezhető ez, amikor a pékségbe való visszatérése után Frank és Joe megvédik attól az alaktól, aki ugyanúgy próbál belőle hülyét csinálni, mint ők tették korábban. Ők tehát gyökeresen megváltoztak, Alice-ről és Dr. Strauss-ról nem is beszélve. Rendkívül fontos az is, hogy a főhős optimizmusa, küzdeni akarása, életigenlése ugyanúgy megvan, sőt, talán erősebben is érezhető, mint a regény elején.

A szerző egyébként mesterien felépítette regényét. Mindent oda helyez, ahol a leghatásosabb, mégsem válik hatásvadásszá, ezért is hatalmas élmény, ahogy már az elején azonosulunk a főszereplővel, vele együtt fedezzük fel az őt körülvevő világot a műtét után, látunk bele az emberek valódi jellemébe, tetteik mozgatórugójába. Ide tartoznak a regény átszövő pszichológiai, pszichiátriai, irodalmi, bibliai utalások is, ezen ismereteinket Keyes mind mozgósítja. Elég csak a baljóslatú véget előre megjósoló Fanny Birdenre gondolnunk, aki rezonőrként fogalmazza meg, hogy mekkora hiba volt a „tudás fájáról enni”. És hogy mennyivel boldogabbak lennénk anélkül. A szerző ezzel a maga nézőpontjából a „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” ősrégi kérdését is megválaszolja. Persze nem muszáj vele egyetérteni, de a regény elolvasása után nehéz erre a kérdésre más választ adni.

Charlie valóban boldogabb volt az operáció előtt, és talán ezért oldódik némileg a regény zárlatának megsemmisítő hangulata is: még ha nekünk a szívünk szakad is meg érte, be kell látnunk, hogy Charlie hátralévő élete sokkal boldogabban telik majd, mint sokunké. És ez az, amit érdemes szem előtt tartani.