Sokféleképpen összefoglalhatnám...

...ezt az évet olvasás szempontjából, de próbálok rövid és lényegre törő lenni, ezért ezt a módszert választottam. Ilyenkor úgyis mindenki listákat ír, mert listát írni MUSZÁJ, hát akkor itt az enyém is.

• A legnagyobb felfedezés: Karel Čapek: Az első csapat
• A legnagyobb csalódás: Móra Ferenc: Aranykoporsó
• A legelgondolkodtatóbb: Karel Čapek: Abszolútum-gyár
• A legszimpatikusabb nőalak: Szabó Magda: A Danaida (Csándy Katalin)
• A legszimpatikusabb férfialak: Karel Čapek: Az első csapat (Standa)
• A leghumorosabb: Tar Sándor: A mi utcánk
• A legszomorúbb: Tar Sándor: A mi utcánk / Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
• A legizgalmasabb: Ernest Cline: Ready Player One
• A legegyedibb: Herta Müllertől bármi
• A legcsapnivalóbb: Bán Mór: A csillagösvény hídja

2013-ban összesen 87 könyvbe kezdtem bele, ebből 77-et olvastam el végig. Ez összesen kábé 23500 oldal, ami azt jelenti, hogy átlagosan naponta 64 oldalt olvastam. A legrövidebb olvasmányom Az utolsó farkas volt Krasznahorkai Lászlótól, a leghosszabb A hiúság vására Thackeray-től. A könyvek jó részét - legalább a felét - ebookon olvastam, a többi saját vagy könyvtári példány volt. Volt köztük, amelynek elolvasása régi cél volt, de nagy részük a pillanatnyi döntésem eredménye.

Megfelelően sablonos és semmitmondó kép a poszt illusztrálására

2014-ben legalább ennyit szeretnék olvasni, kicsivel több angol nyelvű regénnyel. Majd látjuk, hogyan alakul, de 15 ezer oldal mindenképp kellene, 20 ezerrel pedig már ki lennék békülve. (Itt most valójában a szabadidőm mennyiségével kapcsolatban fogalmaztam meg kívánságot).

Nos, akkor könyvekben gazdag boldog új évet mindenkinek.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

"Elmosódott férfiarcot látunk, amelyre ezüstport szitál az idő."

Árad a szöveg Darvasi regényében, megállíthatatlanul, megfékezhetetlenül, de semmiképpen sem parttalanul. A mai prózadivat bizonyos vonulataival ellentétben itt szerencsére ehhez van történet is, de semmiképpen sem szabad valami olyasmi elbeszélésmódra gondolni, mint a „hagyományos” magyar történelmi regényben megszokott, Darvasi azért annál jóval többet mutat. Nem is lenne értelme úgy elbeszélni valamit, ahogy Jókai vagy Gárdonyi tette, hiszen azóta már eltelt egy évszázad. Így tehát a szerző újraalkotja a magyar történelmi regény fogalmát. Ennek megfelelően a címben hangsúlyosnak érzem a „legenda” kifejezést, rokonítható ez ugyanis a középkori legendával mint műfajjal. Ezeknek hagyományosan hangsúlyos eleme volt a középkori szentek csodatételeinek felsorolása, s mint ilyen – teológusok most ne figyeljenek ide – erősen fiktív, mágikus jelleget kapnak, mely jelzők Darvasi regényére éppúgy illenek. Ráadásul a szerző tökéletesen eltalálja az arányokat, ennek köszönhetően, íme, máris szemünk előtt az új magyar történelmi regény.

Nehéz megmondani, hogy a szerző maga egyébként hol is helyezkedik el a szövegéhez képest, de semmiképpen nem helyezi magát látványosan előtérbe, illetve nem is vonul láthatatlanul háttérbe. Engem bizonyos mértékben Gárdonyira emlékeztettek megjegyzései, helyenkénti véleménynyilvánításai, de ez lehet a puszta véletlen műve is.

A szöveg, mint már mondtam, gyönyörű a szó szűkebb és tágabb értelmében véve is, hihetetlenül „áradó”, ahogy azt a kritikusai többször meg is jegyzik. Ennek lehet egyik oka a jelen idejű elbeszélésmód, a helyenkénti líraiság, és az erőteljesen a mágikus realizmus jegyeit mutató stílus is. Emiatt, és más egyéb okok miatt is (világteremtő eszközök, reális és mágikus keverésének módszerei, arányai, helyenként túlfűtött erotika, erőteljes vulgarizmus stb.) számomra igen közel áll a szöveg Márquez prózájához, de semmiképp sem keverhető össze azzal. Ja igen, ez részemről szintén dicséret.

Csodálatosan szép a történeteket összefűző szál, a könnymotívum mint domináns kapcsolatalkotó szereplők, helyszínek, sorsok, események között, de ezenkívül más olyan toposzok is felfedezhetők a szövegben, amelyek összefűzik a történet darabkáit (pl. felhőmotívum). Mégis a könny motívuma az, amely búvópatakként kígyózik a szövegben, átszőve mindent, kifejezve a közöst a sokféle, de minden esetben mégis jellegzetesen közép-európai emberi sorsban, s éreztetve a szenvedést, amely minden karakterben – legyen az tatár, török, tót, román… magyar, szerb vagy zsidó – az egyik legmeghatározóbb alkotóelem. Csakúgy, mint a valóságban.

És mivel rengeteg, kontextustól független, önmagában is óriási értéket képviselő idézetet találtam a regényben, most kiválogatom a kedvenceimet, hogy meglegyenek itt is. Illetve mert csak.

"Irina szép volt, mert boldogtalan volt. Mert mindig szebbek a boldogtalanok." 

"Ezekben az években néha különös alak sétál a debreceni utcákon. Éjfél van ilyenkor, s a Hold szórakozott, csalfa fényében is jól látni, hogy a férfiú olyan sápadt, mintha már nem is élne. Kálvin János, az ő halhatatlan szelleme jár vissza a túlvilágról, mert sehogyan sem érti, miért épp itt, ezen a kietlen, távoli földön borult virágba az ő összes mondata, tézise és elgondolása. Egyáltalán nem ilyen városra vágyott Kálvin János. Ezért tűnik fel olykor Debrecen kihalt utcáin, s azoknak is igazuk van, akik dühöngeni és káromolni látják, vagy akik könnyek csillogását vélik felfedezni szomorú szemében." 

"Csak mert a leheletünkből mindig marad ott is, ahol megszülettünk. Menjünk bárhová és legyünk bárki, nagyúr, akasztófavirág, pénzeszsák vagy sápadt állú deák, a lelkünkből mindig sírdogál egy fátyolka a föld felett, hol először ordítottunk az életünk miatt, és ami csak a miénk. Köpjön, rúgjon bárhová a sors, élünk ott is, ahol megszülettünk. És lehet ezt könnyes szemekkel is mondani. Lehet ezt ordítva mondani, dühvel és finnyásan, vagy lehet kacagva és lemondóan, hanem a lélekkel nem dacolhat sem szellem, sem kedv, sem pedig felejtés." 

"Arra gondolok én, a porszem, hogy nem volt örökké a Gonosz, mint Te. Ó, és nem bukott angyal, ahogy szerzőink, okos és érzékeny tudoraink okítják századok óta. Én ma megbizonyosodtam, Uram. A gonoszt mi teremtettük, Uram. Mi alkottuk meg az ördögöt, mi, emberek, gyarló és szörnyű kicsi lények, és mi teremtjük újra és újra, tudva és tudatlanul, és ha Te a saját képmásodra formáltad az embert, hát nem tudok mást mondani, hogy mi sem cselekszünk másképpen, mert mi is a saját képünkre formáljuk újra és újra az ördögöt, aki éppen ezért hasonlít… hasonlít…" 

"Azt lehet inkább mondani, hogy van a törvény és van a realitás, s e két tényező vonzásában halad az élet, bölcs egyensúlyt tartva vágyak és lehetőségek szorításában."

"Ha egyszer majd az embertudósok le akarják fektetni a férfi és az asszonyállat közötti alapvető különbséget, nem a testi eltérésekkel és a lélek különbözőségével kell kezdeni, hanem a tekintettel. Ahogyan az asszonyállat tud nézni, abban a nézésben feltárul minden jó és minden gonosz, s a férfi rádöbbenhet, hogy viselhet ugyan több húst, használhat több gondolatot, úgyis kívül marad a világot irányító lényegen." 

"A háború mindig magához vonzza az emberi faj mocskát."

És a két kedvencem, már-már Ady magasságába emelkedő éleslátással a magyar viszonyok tekintetében:

"Ami ezen a földön volt valaha, elmúlni sosem tud egészen. Ebben az országban minden régtől van, és minden rosszul is van. A szokást alázatnak, a forradalmat ábrándok báljának, az örömünnepet részeg dínom-dánomnak nevezik. Akkor hull a hó, amikor nem olyan jó, hogy hull. Gyakran eltéved a szél, s amikor előkerül végre, annyi a bűntudata csak, hogy a történelmi port a szemünkbe fújja. Errefelé az idő nem tud olyan kárt okozni, hogy holnapra ne legyen mégis jó." 

"Ezen a földön minden mindennel összeér, s ha úgy tetszik, van a miérteknek magyarázata, az inkább csak historikus tudóskodás vagy poétai szentiment. Itt a ráció a maga karikatúrája. Soha nem tudod, sírnod vagy nevetned kell-e a következő pillanatban. A szellemesből tragédia lesz, áldozati véredbe beleköpnek, aztán megsütik és kiárulják. Ezen a földön nem a dolgok miértje az érdekes, hanem a lehetséges, ami viszont sohasem teljesedik be. Csak annak lehet igaza, aki belepusztul a rögeszmébe, hogy lehetne másképpen is, mint ahogy van. Nem és nem. Ezen a földön soha nem lehet másképpen, mint ahogyan van."

Nos hát így, valóban.

Kultúrmimikri

Valamiért az emberek egy bizonyos része egyszer csak, az élete egy bizonyos pontján - általában egy film hatására - úgy dönt, hogy onnantól kezdve ő egy másik kultúráért rajong. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de az, amikor gyakorlatilag ezt pár hónap alatt a mimikri szintjére fejleszti, és kitalálja, hogy ő tulajdonképpen oda is tartozik, annak a kultúrának a szerves része, régi identitását teljesen félredobva, már viccesebb, de talán még elnézhető. Én legalábbis elnézem. De amikor mindezt egy film, vagy egy éppen aktuális divathullám hatására teszi, na azt azért nehéz kibírni nevetés nélkül. Pláne, amikor elkezd magának ennek megfelelő ősöket keresni, mi több, vérvonalat gyártani (!). (true story)

Biztos sokan emlékeznek rá, hogy például a kilencvenes években mindenki hirtelen a skót kultúrát kezdte majmolni (főként a Rettenthetetlen hatására). Aztán voltak a wannabe-japánok (Az utolsó szamuráj, Kill Bill stb.), a raszták, most éppen a görögök divatolnak (300), vagy a bármilyen északiak, a lényeg, hogy borongós és lehetőleg vikinges legyen (A tetovált lány, svéd krimis hullám stb.). Persze említhetnénk a németeket is, ebben az országban úgyis legalább száz éve divat izomból hasra esni, ha meghallja az ember azt a szót, hogy "német". És akkor a mélymagyarkodókról még nem is esett szó Persze, most itt lehetne a kultúrasszimilációs vonzerőt, a gazdasági, geográfiai, szociológiai, médiapszichológiai, globalizációs tényezőket emlegetni, de ennek a posztnak nem ez a témája. (Ráadásul egyikhez sem értek a felsoroltak közül [sem], de psszt!)

Igazából csak annyi megjegyzésem lenne, hogy én a világ minden egyes kultúráját tisztelem legalább annyira, amennyire tőlük elvárom, hogy az enyémet tiszteljék, és szerintem sem kérdés, hogy minél több kultúrát megismerni igen hasznos. Mondom: megismerni. Borzasztóan visszatetsző azonban számomra, amikor valaki gyakorlatilag teljesen azonosul egy idegen kultúrával, teszi mindezt persze itthoni környezetben, hogy még nevetségesebb legyen. Valahogy fals és hamis az egész (és általában egyáltalán nem ártalmatlan), ellenpéldát még nemigen találtam. Szeretnék annyira toleráns lenni, hogy ez se zavarjon, de bizony zavar, nem is kicsit, annyira, hogy általában már azt sikerként könyvelem el, ha legalább az iróniámat sikerül ilyen esetek kapcsán a megfelelő szintre szorítani. Sajnos általában nem sikerül. Ennyit akartam mondani.

Tíz mondatban - A négyszögletű Kerek Erdő

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság."

1. Lázár Ervin meséjét tízéves korom körül olvastam utoljára. 2. Tipikusan olyan történetről van szó, amelynek konnotációját csak felnőttkorban fedezheti fel az ember. 3. Persze gyermekként is imádtam, de ezúttal azokat az apróságokat is észrevettem, amelyeket akkor még lehetetlen lett volna. 

4. Nagy kedvenc például a közveszélyes munkakerülés miatt akcióba lépő erdei rendőrség a maga tipikusan buta rendőreivel. 5. Ebből a részből azonnal kihallható a szocializmus finom kritikája, csakúgy, mint a belső ellenségkeresésnek áldozatul eső Dömdödömről szóló részből, akinek egyetlen hibája, hogy nem hisz a rafinált Zordonbordonnak, aki a nemlétező pomogácsok támadásával ijesztgeti az erdő lakóit. 

6. A másik elgondolkodtató rész a diktátori szerepkörben feltűnő Zordonbordon története, aki megtiltja az erdőben a bukfencet. 7. A bukfenc megtiltása a diktatúrák értelmetlenségének allegóriája, a lakók összefogása - melynek köszönhetően mindenki bukfencezni kezd - pedig az összefogás, a zsarnok legyőzése egyetlen útjának szép példája. 8. Kár, hogy a valóságban ez olyan nehezen megy.

9. Természetesen kiemelhető lenne a fentieken kívül még sok minden, mint például Lázár Ervin zseniális humora, a rengeteg nyelvi játék, a történetekben rejlő fantázia stb. 10. Felnőttként éppúgy ajánlott olvasmány, mint gyerekként.

Könyvajánló a hősiességről

Én sajnos olyan vagyok, hogy amikor hősiességről van szó, akkor mindig húzom kissé a számat. Ez biztosan azért (is) van, mert történelemmel is foglalkozó emberként sokszor tapasztaltam, hogy azok az erkölcsi kategóriák, amelyeket gyermekkorban még olyan tisztának és megingathatatlannak érzünk, sokszor jóval árnyaltabbak, és a "hős", a "gyáva", vagy akár a "hazaáruló" sem feltétlenül mindig az, aminek látszik. Emiatt hajlamos voltam kissé túlzásba vitt, túlértelmezett cinizmussal egy időben azt hinni, hogy hősök valójában nincsenek is, akiket pedig mégis annak hiszünk, azoknál elég lenne csak kissé megkaparni a felszínt, és máris kiderülne, mi húzódik a háttérben.

Nos, ehhez képest idén két olyan regényt is olvastam, amelyek egyesével is elegendők lettek volna, hogy meggyőzzenek a fentiek ellenkezőjéről. Az egyik, az ismertebb Hemingway Az öreg halász és a tenger-e, a másik Čapek Az első csapat-a.

Számomra mindkét regény a hétköznapi hősiességről szól, természetesen mivel mindkét szerző zseni, a regények pedig mesterművek, mindkettőben megvan a kellő ív, mindkettő a lehető legközelebb hozza a befogadóhoz a két főhőst, Santiagót, az öreg halászt és Standát, az ifjú vájárt és - bár ez személyes - mindkettőnél érezhető valami balsejtelem, a tragédia előszele, amely végül egyik esetben sem következik be.

Az öreg halász és a tenger klasszikus, sokak által ismert történet, ezzel szemben Az első csapat méltatlanul mellőzött remekmű, amely azóta kissé szívügyemmé is vált, már ami a népszerűsítését illeti. Még kihívást is indítottam e célból a molyon. Soha korábban a regényről nem hallottam, egyetlen tanulmány, egy árva sor sem utal arra sehol, hogy ez tényleg akkora remekmű lenne, mint én gondolom, de ez engem nem érdekel, sőt, annál jobb, tökéletesen meg vagyok győződve az igazamról. Kicsit részletesebben itt írtam a regényről, nagyon ajánlom mindenkinek. 

Hősök pedig igenis léteznek.

Tíz mondatban - Dino Buzzati: Tatárpuszta

"Miután tisztté avatták, Giovanni Drogo egy szeptemberi reggel útnak indult a városból első állomáshelyére, a Bastiani Erődbe."

1. Sok mindenre emlékeztetett a regény: a Száz év magány, a Varázshegy, az Ingókövek egyaránt eszembe jutott olvasás közben, elsősorban az idő- és térkezelési módszer miatt. 

2. Az Erőd elzárt, környezetéből, a világból, térből és időből egyaránt kiemelt, misztikus hely, ahol nem érzékelni az idő múlását. 3. Ezt a szerző olyan módszerrel ábrázolja, amely Thomas Mannéval rokon: csak jelzi az évszakok váltakozását, s csak mellesleg említi meg, egy mondat állítmánya huszadrangú kiegészítésének kiegészítéseként, hogy egyébként már tizenöt év is eltelt a kezdet óta. 4. Vagy: "azóta mindenkit előléptettek" - amely ismét hosszabb időintervallum elteltére enged következtetni. 5. Itt nem telik az idő, gondolnánk elsőre, pedig de, csak kevésbé szembetűnően.

6. Különös világot teremt Buzzati, amely önálló, kerek, lezárt univerzum, és aki egyszer idekerül, menthetetlenül foglyává is válik annak, szabadulni csak kevesen képesek. 7. Ebbe a keretbe helyezi bele az eltékozolt, minden teremtőerőt, értéket nélkülöző emberi élet allegóriáját, a céltalanná válás folyamatának ábrázolását a szerző. 8. A várakozás regénye ez - a céltalan, értelmetlen, mégis újra és újra megújuló várakozásé. 9. Élethazugságra épül a főbb szereplők karaktere egytől egyig, önnön fásultságuk, saját lelki mocsárba süppedésük igazolására szolgál pusztán a  vakhit, mellyel a "támadást" várják, hogy egy dicsőbb, emberibb élet lehetőségét nyújtsa nekik, még ha ez a halál lehetőségét is jelenti számukra.

10. A szemünk előtt lassan őrlődik fel Drogo, a regény antihőse, s ha érzünk is valamiféle kesernyés szomorúságfélét, az sosem manifesztálódik igazán, mert minket is elfog a rezignáltság, mely a regény világából lassan kúszik fel elménkben, tompa zsibbadássá válik, s ha éreznénk is némi bágyadt tiltakozást, meg is értenénk a veszélyt egy homlokránc erejére - az egészből nem marad más, mint egy gombóc a torkunkban, egy cinikus mosoly, és annyi, hogy "Milyen szépen süt a nap.".

A gyengébbek kedvéért

"A >>gyengébbek kedvéért<< kifejezés rövidítésének felcserélésével mely világhírű, idehaza azonban a közoktatási kánon kispadjára ültetett magyar regény főszereplőjének monogramját kapjuk?" - kérdezi Dreff János - Tóth Dezső Az utolsó magyartanár feljegyzései-ben. Persze, Köves Gyuri, Sorstalanság, de most nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy még csak a 217. oldal, de már legalább ötödjére vágja az arcunkba a tisztelt nemkolléga azt, hogy ő bizony tanítja a Sorstalanságot, mintha ez lenne az árral szemben úszó, igazi értéket egyedül felismerni képes kultúrhérosszá válás egyetlen igaz kritériuma. Lépten-nyomon ezt hangoztatja. Ő bizony tanítja. Bizony. Senki más az országban, mert ez az ország nem érti, nem ismeri, ezek bunkók, ezeknek minek a bármi, disznók elé gyöngy, parasztnak csoki. De Ő tanítja, akkor is, ott is, örökre.

Hát én eddig bírtam, nem várom ki a saját értékelésemet:

Kedves Nemkolléga!

Nagyot mondok: a regény nem csak nálad tananyag. Én mióta tanítok, állandó érettségi tételként tartom, sőt, hozzáteszem, abban az átlagnál gyengébb, eldugott vidéki szakközépben, ahol dolgozom, már előttem is tétel volt a regény. Nem pusztán ajánlott, vagy kötelező, hanem TÉTEL. És legalább 8-9 éve minden évben. Hozzáteszem, sikerrel, minden évben elhangzik az "én ezt akarom húzni", mikor befejezzük a témát. Ja, és ráadásul bekerült az új tantervbe is. Nem, nem vagy annyira különleges, mint hiszed magadról. Egyikünk sem az. Sajnálom.

Egy vezér gyermekkora

Az Egy vezér gyermekkora most így utólag sokkal fontosabb olvasmánynak tűnik számomra, mint azt előtte gondoltam volna. Megjelennek benne a legfontosabb egzisztencialista gondolatok, az önmagát definiálni próbáló főhőssel, aki ezen igyekezetében kudarcot kudarcra halmoz, s már odáig jut el, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik. Csak ezek után fordul a fasizmus felé, a fasizálódó Franciaországban megtalálva ezzel nem önmagát, de egy olyan képet, amelyet mások alakítanak ki róla. Ez végre valami biztos, végre valami kapaszkodó az életben. Ehhez azonban ez kell, hogy egyénisége megsemmisüljön. Ennek megtörténtét maga mondja ki, mikor arról elmélkedik, hogy ő nem is létezik tulajdonképpen. Jól jellemzi ez a diktatúrák lélektanát is, ahol az egyénnek szinte meg kell semmisülnie ahhoz, hogy a közösségben, a tömegben feloldódhasson. Ez a feloldódás egyébként nagy megkönnyebbülés Lucien számára, innentől maximálisan úgy is viselkedik, ahogy azt mások elvárják tőle. Nem boldog, ezt tévedés lenne kijelenteni. Megkönnyebbült csupán. Nem kell többé magával foglalkoznia, nem kell belső világát elemeznie, s ekkor már azt is kijelenti, hogy a befelé fordulás a „legveszélyesebb tévelygés” az összes közül. Mielőtt a szélsőjobb vonzáskörébe került volna, egészen másként gondolta… igen, így működnek ezek a dolgok, ha elfogadjuk, ha nem.

Színházélmények

A hétvégén két alkalommal is volt lehetőségem színházba menni, 13-án a Centrálban a Függöny fel! című darabot néztük, másnap pedig a Vígszínházban a Képzelt riportot Eszenyi Enikő rendezésében.

Két teljesen eltérő darabról van szó nyilván. A Függöny fel! egy komédia, zseniálisan felépítve, elsőrangú színészi játékkal mutatja be, hogy mi a helyzet a "színfalak mögött". Történet a történetben szerkezettel dolgozik, így megismerjük a társulat életét, belső viszonyait csakúgy, mint az általuk játszott, szándékoltan csapnivaló darabot is. Közben a könnyünk hullik a nevetéstől röhögéstől. Határozottan nagyon tetszett. Kedvencem volt a Gary-t játszó Szemenyei János, a Brooke-ot megjelenítő Ágoston Katalin, illetve Papp János Selsdon személyében.

Másnap a Képzelt riport volt soron, amely az első, 1973-as előadás 40. évfordulójára készült változat volt, és a cél szerintem ennek megfelelően egyértelműen a tiszteletadás volt a nagy elődök iránt, legalábbis nekem így tűnt. Több archív felvétel az első előadásról, eredeti riportrészletek, betétek stb. gazdagították a darabot. Ezt jelzi, hogy Almási Éva és Tahi Tóth László is szerepelt a színpadon, és ezeknek többször is kifejezetten visszaemlékezés-anekdotázás jellege volt. A technikai megvalósítás is nagyon tetszett, a zene természetesen zseniális volt, azonban kicsit azt éreztem, hogy a rendező kezét megfogta a nagy elődök iránti tisztelet, és nem mindig mert/akart úgy hozzányúlni a darabhoz, mint talán lehetett volna. Előfordulhat természetesen, hogy most nem is ez volt a cél, hanem tényleg csak egy főhajtás, ami teljesen rendben is van. A végén különösen tetszett, hogy a taps elején a színpad a színészekkel sötétbe borult, és egy kimerevített kép jelent meg az eredeti szereplőkről, így a taps nekik (is) szólt. Nagyon finoman oldották meg ezt a háttérbe húzódást. Mellesleg jegyzem meg, hogy egyszer azért megnéznék egy merészebb átdolgozást is.

Halhatatlanul

Nem az alkaioszi strófa, nem az enjambement, nem az epikureista filozófia finom megnyilvánulása avat mesterművé egy verset, hiába akarnánk ezt hinni, tévedés. Ez mind mellékes, huszadrangú, a pátosz, a dagály, a sallang, és esetleg körítésnek, ha megfelel. De amikor egy kétezer éve halott római költő képes arra, hogy 2013-ban, egy vidéki szakközépiskolában, csütörtök dél körül, a tenyészbikák szaporításával foglalkozó dupla szakmai óra és a hetedik órai növénytan közé betuszkolt irodalomórán azt a reakciót váltsa ki egy kilencedikes lányból versfelolvasás után, hogy "Szép", na az tesz egy verset remekművé. A többi innentől nem érdekes. A többi csak irodalom.

Az utolsó farkas

Van egy állástalan filozófiaprofesszorunk, egy 21. századi, lepusztult nagyvárosi környezetünk mint elsődleges történet, melyhez a professzor mint másodlagos elbeszélő is tartozik. Van tehát egy általa elbeszélt másodlagos történet is, mely Extremadurához kötődik, ahová meghívják őt, hogy írjon a helyről valamit, bármit, és van egy harmadlagos történet, melynek a vadőr a narrátora, ez szól az utolsó farkasról. Mise en abym, kétszeresen is. A történetek közötti kohézió tartalmi szempontból viszonylag laza, azonban ahogy haladunk előre, egyre inkább egyértelmű, hogy ezek utalnak egymásra, értelmezik egymást, a magtörténet visszahat elbeszélőjére, az pedig az ő elbeszélőjére, a professzorra. És az egész valószínűleg visszahat magára a szerzőre is.

A narratíva már az elején jelzi, hogy a laza tartalmi kapcsolat csak a felszínen tűnik ilyennek, természetesen az egymondatos szövegalkotási mód kiválasztása nem véletlen Krasznahorkaitól. Amellett, hogy egyrészről ezzel letehetetlenné varázsolja művét, rákényszeríti olvasóját, hogy folyamatosan reflektáljon a kérdésre, hogy miért is így íródott a novella, önkéntelenül is próbálva kutatni a megfogalmazásmód okait.

Egy hetvenoldalas mondat? Fel kellene adni nyelvtanórán elemezni...

Aztán van itt még egy zsúfolt, jelképes nagyvárosi környezet, elvileg tele élettel, azonban ez inkább lehangoló, elidegenítő hatást kelt. Ezzel szemben az extremadurai táj a maga kihaltságával majdhogynem ősállapotokat idéz: távol a civilizációtól, az embertől, a paradicsomi létet jelképezi. Ide készül éppen betörni a civilizáció, az a civilizáció, amelynek az az eredménye, ahonnan a professzor már menekül, ahol ragad a talpunkhoz az összeköpködött járda, ahol a kocsma személyzetét török suhancok tartják rettegésben, ahol alig látszanak egymástól a falakon a kurd graffitik. Ez a "civilizáció" készül épp felfalni mindent, ami burjánzását akadályozza, mindent, ami még romlatlan ebben a környezetben. Ezzel együtt a modern ember léttapasztalataként is olvasható ez a részlet:

"tudja, ez az egész, ez az Extremadura kívül van a világon, még odakívül, extre, érti?, ezért volt minden olyan csodálatos a természettől az emberekig, és senki nem tud a veszélyről, amit a világ fenyegető közelsége jelent, irtózatos veszélyben élnek azok ott Extremadurában, tudja, magyarázta a magyarnak, fogalmuk sincs, mit eresztenek be, miféle szellemet, amikor keresztül-kasul építik autópályákkal és üzletekkel a földjüket"

Ezt természetesen a farkasok, az utolsó farkas tragikus története szimbolizálja, amely jelképévé válik így a professzornak, magának a szerzőnek is, és talán minden embernek, aki valaha is érezte már akár csak egyszer is az életében, hogy az úgynevezett civilizációs fejlődés nem feltétlenül annyira egyértelmű, mint néha hisszük.

"bokrok, vagy valami aljnövényzet nincs sehol, csak a halványzöld talaj valami fűvel és rajta a tölgyek szétszórva egy irdatlan nagy pusztán, ez a dehesa, érti, ugye, és értette ő, és érezte is, hogy rá is nagy hatást gyakorol, mert olyan volt a dehesa, mint a lelke, mint micsoda?!, vigyorgott rá a magyar a pultnál, na, jó, legyintett erre ő, és újra belekortyolt a sörbe, csak azt akarta mondani, hogy Extremadura káprázatos volt"

Innentől válik egyértelművé, amit eddig csak sejteni lehetett: az extremadurai táj valójában belső, lelki tájként is értelmezhető. Ennek értelmében pedig a professzor egész utazása egy belső utazásként fogható fel, melynek eredménye a fentebb említett konklúzió megszületése.

Az utazás egyébként a professzor életútjának kitüntetett pontján kezdődik. A történet szerint nemrég fogalmazódott meg benne ugyanis a posztmodern végső tapasztalata:

"vagy az a helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az „ADD IDE” primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az elmúlt évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedrákról egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla"

Ennek utóhatásaként a professzor válságban van, mely magánéleti és szakmai egyszerre. Ezt az egyre mélyülő válságot oldja fel a maga keserűen gyönyörű módján a farkastörténet. A nyelv már nem fejez ki, körbeért, kész, beszélni sem érdemes róla, mondja a professzor. Őt magát is a túl bonyolult, "érthetetlen" mondatai miatt érik kudarcok szakmai életében. Ezért is kiemelkedő jelentőségű, amikor és ahogyan a farkasok történetével először találkozik, hiszen a nyelvi megfogalmazás fogja meg:

"a >>Duero folyótól délre 1983-ban meghalt az utolsó farkas is<<, nyilván a szokatlan fogalmazás miatt maradt meg benne ez a mondat, hisz ugyan miért beszél egy tudós egy tudományos cikkben ilyen szokatlan költőiséggel, nem?"

Ízig-vérig posztmodern szöveg tehát, számomra helyenként kicsit már szinte szájbarágósan is az.

Ettől még az egyik leginkább szép irodalmi szöveg, ami a kortárs magyar prózából az utóbbi időkben elém került.

A bölcsészet lényege

Most pedig szeretném veletek megosztani az egyik kedvenc részletemet Steinbeck Édentől keletre c. regényéből. Évek óta az egyik kedvencem ez a fejezet. Soha, semmit nem olvastam még, ami ennél jobban rávilágítana arra, hogy mi is az a bölcsészet egyáltalán, mi ennek az egésznek a lényege. Szóval szerintem ez itt maga a bölcsészet. Ráadásul vegytisztán.

Bajnokok reggelije

Bár Vonnegut pályájának csúcsaként Az ötös számú vágóhíd szokott szerepelni, nekem ez mégis jobban tetszett. Sajnos pontosan már nem tudnám megmondani, mi volt az, ami miatt az kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint a Bajnokok reggelije, de a hatás itt jóval intenzívebb volt.

Sok minden van ebben a regényben, amit ki lehetne emelni, de ezek közül szerintem egyik sem a történet. Ez ugyanis szándékoltan semmitmondó, szó szerint a semmi felé halad. Mintha ezzel tudatos írói szándék nyilvánulna meg: az olvasó figyelme így kényszeredetten fog a "többi" jellemző felé irányulni.

Posztmodern regény, egészen egyedi humorral. Ezt a fajta humort mindenki kissé erőltetetten "fekete humor"-nak nevezi, és ezzel részben egyet is lehet érteni, azonban több is van itt: a naivitásba burkolt maró irónia, az emberi ellentmondásokra rámutató cinizmus szerintem több, mint egyszerű "fekete humor". Vonnegut úgy tesz, mintha egy gyereknek, vagy egy idegen lénynek tartana ismeretterjesztő előadást az emberi civilizációról, s ennek részeként néha fogalmakat magyaráz: ilyenkor érezhető leghatározottabban a tárgyilagos gúny, amely egyben persze humoros is. És emiatt szerencsére nem öli meg az emberben az életkedvet. Sőt.

Érdekes a nyelv és a tudat kapcsolatának megjelenítése is. Nemcsak arról van itt szó, hogy Vonnegut a posztmodernnek megfelelően magát szereplőként is beleírja regényébe (amelyet éppen a regényében ír), hanem úgy is kísérletezik a nyelvvel, hogy szinte teljesen széttördeli azt. Ezt jelzik például a tárgytól való eltérések (várjunk, ja tényleg, nincs is "tárgy"), a szóhasználat, helyenként az illusztrációk is. A "nyelvvel teremtés" rengetegszer megjelenik a regényben: Trout a szereplőit, Vonnegut Troutot teremti, majd szabaddá teszi egyetlen szóval, ahogy Isten szokta. Ezt erősíti, hogy magát többször is nevezi Trout kapcsán "Teremtő"-nek. Egy másik példa: egy véletlen elejtett félmondat végül tényleg megteremti a Plútó-bandát. Vonnegut többször E/1-ben szándékoltan kihangsúlyozza, hogy mindent, ami a szereplőivel történik, ő cselekedteti velük, hangsúlyosan használja ilyenkor a műveltető szerkezetet. A nyelvvel teremt tehát ő is, azáltal, hogy leírja a dolgot, létre is hozza azt. Legjobb példa, amikor Trout nem hiszi el neki, hogy ő teremtette, ezért gyorsan elviszi a bolygó különféle helyeire, majd a Nap felszínére, ahol nem ártanak neki a lángok. Mi tette ezt lehetővé? A nyelv ereje.

Élesen szembehelyezkedik ezzel egy másik lényeges motívum: a szabad akarat kérdése a regényben. Vonnegut végig, hol határozottabban, hol bújtatottan boncolgatja, hogy létezik-e ilyen, s többször kijelenti, hogy csak Trout rendelkezik ezzel a bolygón - aki viszont az ő akaratának megfelelően cselekszik. Mert regényében ő a Teremtő. Ha tehát van Teremtő, nincs szabad akarat, hiába hisszük azt, hogy ő adott/adhat nekünk ilyet. Ez tehát inkább cáfolatnak látszik. Arról nem is beszélve, hogy több szereplő - pl. Dwayne - azért cselekszik bizonyos dolgokat, mert belső kémiai folyamatok irányítják, amelyeknek ő nem ura. Ez így ismét ellentmond a szabad akarat létezésének. Azonban Vonnegut többször Isten létét is cáfolni látszik - ez viszont az előzőeknek mond ellent.

Nagyon összetett regény, mindenképpen át kell gondolni alaposan. Az biztos, hogy el fogom olvasni még egyszer.

Csirkefej

Valóban a diszfunkcionalitás drámája ez, ahogy Spiró is fogalmaz. Semmi nem működik, illetve minden félreműködik: a család, a szeretet, az állam, a karhatalom az emberi kapcsolatok, a jó és rossz szándékok, minden. 

Az alapötlet elég egyszerű, kicsit tényleg antik görög drámákhoz hasonlatos: egy vénasszonyt az ver agyon végül, akivel a legtöbb jót tett. Ha jól emlékszem, Seneca szólt egyszer arról, hogy a hála sosem teljesen pozitív érzelem, hiszen aki iránt hálát érzünk, annak lekötelezettjei is vagyunk, tehát bizonyos értelemben függünk is tőle, ennek következtében pedig gyűlöljük. Azonban a Csirkefej nem ezt a vonalat bontja ki a történetben, helyette Srác érzelmeire koncentrál. Srác tartozni akar valahova, él benne egy hamis, idealizált kép Apáról, amit mindenáron meg akar óvni. Ő nem a külvilág alapján alakítja ki magában ezt a képet, hanem a külvilágot alakítja hamis, gyermekkori Apa-képéhez. Mindent, ami ezt veszélyeztetni látszik, ellenségnek, s így elpusztítandónak ítél: így Vénasszonyt is. Vénasszony egyetlen bűne, hogy vezeklési vágyától hajtva nem képes a körülötte lévők cselekedeteinek valódi mozgatórugóit meglátni, nem képes érzékelni a felgyülemlett indulatot, amely majd végül halálát is okozza. Nem működnek az "antennái" Srác érzelmeire, íme egy újabb diszfunkcionalitás.

A dráma tere és nyelvezete a végsőkig redukált, a szereplők szókincse minimális, megszólalásaikat a durvaság, a trágárság, a töredezettség, az igénytelenség uralja. Ennek ellenére minden "bazmeg"-nek helye van a drámában, annak ellenére, hogy például az elején szinte bántóan, sokkolóan sűrűn fordulnak elő. Azonban ez is jelez valamit, mint ahogy az is, hogy Apa és Srác is ilyen szavakkal kommunikálnak egymással. Milyen világ az, ahol apa és fia így beszélnek egymással? Íme, a nyelv diszfunkcionalitása. A töredezettséget jól érzékelteti a dialógusok nyelvi megformáltsága, a kihagyások, a töredezett, állandóan ismételt szóalakok, a szavak stílusértékének tudatos írói megválasztása.

Indokolatlan kép a poszt közepén a szerzőről

Ehhez mérten a tér is roppant nyomasztó, önmagában, és a világtól is elzárt hely, amelybe behatolni szinte képtelenség: ha érkezik is külső inger, az vagy véletlen (Előadónő), vagy a szereplők értékrendje szerint ártalmas (gyámügy). A körgangos ház száma a negyvennégyes, azonban a szomszédos telek a huszonnyolc: mintha a köztes teret elnyelte volna a föld, mintha a dráma színhelye légüres térben lebegne, megtalálhatatlanul, beazonosíthatatlanul, megváltoztathatatlanul, kiszakítva a valóságból. Ezt támasztja alá a nem létező házszám is, amely korábban volt ugyan, de "leesett". Mintha a házat ezzel kiszakította volna a szerző a környezetből.

A szereplők ennek megfelelően maguk is véglények, tipizált alakok: az aljas, haszonleső, családi életre teljesen alkalmatlan Apa, a második kamaszkorát élő Anya, Nő, aki mocskos kis trükkjével jutott a lakáshoz stb. Egyetlen kivétel talán Tanár, ő azonban inkább csak a kontraszthatást erősíti, a cselekmény menetébe kevésbé szól bele. Ady verséről szóló monológjában megnyilvánuló érzékenységével is csak a környezet elvadultságát, sivárságát emeli ki. Vénasszony talán az egyetlen őszinte szereplő, ő az egyetlen, akinek vannak valódi, önmagán túlmutató érzelmei más lények felé (macska, Srác). Ez az ő bűne, a dráma belső logikája, sajátos értékrendje szerint ezért is kell meghalnia.

Annyit azonban hozzátennék, hogy ugyan teljesen szubjektív dologról van szó, én némileg előkészítetlennek éreztem a gyilkosságot. Értem az indítékokat, látom és tudom értelmezni a rendszert, amely ide vezet, sőt magam is törvényszerűnek ítélem meg a végkifejletet, azonban nekem kissé hiányzott a késleltetés. Lehet, hogy csak az antik görög drámai hatás miatt van ilyesféle hiányérzetem, de akkor is van. Bár ott a hős mindig magasztos halált hal, amelynek tetőpontjához szükséges a hosszadalmas előkészítés, míg Spiró drámájában nyilván más a cél, más az értékrend, más az ábrázolt világ is. Ennek ellenére mégis volt egy ilyen érzésem. Ezzel együtt zseniális a dráma.