Bajnokok reggelije

Bár Vonnegut pályájának csúcsaként Az ötös számú vágóhíd szokott szerepelni, nekem ez mégis jobban tetszett. Sajnos pontosan már nem tudnám megmondani, mi volt az, ami miatt az kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint a Bajnokok reggelije, de a hatás itt jóval intenzívebb volt.

Sok minden van ebben a regényben, amit ki lehetne emelni, de ezek közül szerintem egyik sem a történet. Ez ugyanis szándékoltan semmitmondó, szó szerint a semmi felé halad. Mintha ezzel tudatos írói szándék nyilvánulna meg: az olvasó figyelme így kényszeredetten fog a "többi" jellemző felé irányulni.

Posztmodern regény, egészen egyedi humorral. Ezt a fajta humort mindenki kissé erőltetetten "fekete humor"-nak nevezi, és ezzel részben egyet is lehet érteni, azonban több is van itt: a naivitásba burkolt maró irónia, az emberi ellentmondásokra rámutató cinizmus szerintem több, mint egyszerű "fekete humor". Vonnegut úgy tesz, mintha egy gyereknek, vagy egy idegen lénynek tartana ismeretterjesztő előadást az emberi civilizációról, s ennek részeként néha fogalmakat magyaráz: ilyenkor érezhető leghatározottabban a tárgyilagos gúny, amely egyben persze humoros is. És emiatt szerencsére nem öli meg az emberben az életkedvet. Sőt.

Érdekes a nyelv és a tudat kapcsolatának megjelenítése is. Nemcsak arról van itt szó, hogy Vonnegut a posztmodernnek megfelelően magát szereplőként is beleírja regényébe (amelyet éppen a regényében ír), hanem úgy is kísérletezik a nyelvvel, hogy szinte teljesen széttördeli azt. Ezt jelzik például a tárgytól való eltérések (várjunk, ja tényleg, nincs is "tárgy"), a szóhasználat, helyenként az illusztrációk is. A "nyelvvel teremtés" rengetegszer megjelenik a regényben: Trout a szereplőit, Vonnegut Troutot teremti, majd szabaddá teszi egyetlen szóval, ahogy Isten szokta. Ezt erősíti, hogy magát többször is nevezi Trout kapcsán "Teremtő"-nek. Egy másik példa: egy véletlen elejtett félmondat végül tényleg megteremti a Plútó-bandát. Vonnegut többször E/1-ben szándékoltan kihangsúlyozza, hogy mindent, ami a szereplőivel történik, ő cselekedteti velük, hangsúlyosan használja ilyenkor a műveltető szerkezetet. A nyelvvel teremt tehát ő is, azáltal, hogy leírja a dolgot, létre is hozza azt. Legjobb példa, amikor Trout nem hiszi el neki, hogy ő teremtette, ezért gyorsan elviszi a bolygó különféle helyeire, majd a Nap felszínére, ahol nem ártanak neki a lángok. Mi tette ezt lehetővé? A nyelv ereje.

Élesen szembehelyezkedik ezzel egy másik lényeges motívum: a szabad akarat kérdése a regényben. Vonnegut végig, hol határozottabban, hol bújtatottan boncolgatja, hogy létezik-e ilyen, s többször kijelenti, hogy csak Trout rendelkezik ezzel a bolygón - aki viszont az ő akaratának megfelelően cselekszik. Mert regényében ő a Teremtő. Ha tehát van Teremtő, nincs szabad akarat, hiába hisszük azt, hogy ő adott/adhat nekünk ilyet. Ez tehát inkább cáfolatnak látszik. Arról nem is beszélve, hogy több szereplő - pl. Dwayne - azért cselekszik bizonyos dolgokat, mert belső kémiai folyamatok irányítják, amelyeknek ő nem ura. Ez így ismét ellentmond a szabad akarat létezésének. Azonban Vonnegut többször Isten létét is cáfolni látszik - ez viszont az előzőeknek mond ellent.

Nagyon összetett regény, mindenképpen át kell gondolni alaposan. Az biztos, hogy el fogom olvasni még egyszer.