Az egyik legnyomasztóbb anyatörténet, az egyik legnyomasztóbb anyafigurával az általam ismertek közül. Eleinte azt gondoltam, hogy az Iszony Milije azért csak felveszi majd a versenyt Weér művésznővel, de nagyjából a regény közepe tájékán ez a verseny el is dőlt az utóbbi javára. Valahol ott van a dolog kulcsa szerintem, hogy Bartis anyafigurájában több minden koncentrálódik, a tágabbtól a szűkebb felé haladva: történelmi, családi, illetve személyes tragédia, ezenkívül néha dühöngő, néha csendesebb téboly, egy lelkileg nyomorékká vált család, sötét, felszín alatt lappangó titkokkal. Most ez így elég sablonos lett, de ez van.
Egyébként az egész valahogy olyan görög tragédiába illő volt számomra, vérfertőzéssel, magát beteljesítő jóslatokkal, térdre kényszerítő tragédiákkal - de közben soha nem éreztem azt, hogy bárhol is túlfeszített lenne a narratíva, vagy hiteltelen a cselekményvezetés. Több helyen is éreztem egyébként az Oidipusz-vonalra rájátszó utalásokat, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha igen, akkor meg pláne jó. Ettől függetlenül néhol eléggé rapszodikus az elbeszélésmód, én például azt éreztem, hogy az első harmadánál vesz lendületet a történet, onnantól olyan az egész, mint egy lelki értelemben vett hányás (aki félreérti, azt tudom sajnálni), melynek során a lélek megszabadul a tehertől. Az elején még csak gyűlik a nyál a szájban, a rosszullétnek még csak az előszele érezhető, és egyszer csak kirobban a savas tartalom, onnantól a történet végéig egy lelki okádásnak vagyunk szemtanúi, melynek görcsei néha enyhébbek, néha egészen hevesek, szinte már elviselhetetlenül azok. Na valami ilyesmi érzés lehet egyébként írni is. Vagy gyónni. Egy zellerkrémleves felett. A száműzött papnak, ugyebár.
A történet keretes szerkezetű egyébként, retrospektív elbeszélésmóddal. A cselekmény mozgatórugói közül szépen sorban végül mindegyikre fény derül (arra is, amit mondjuk magunktól lehet, hogy nem is akarunk tudni, de aztán mégiscsak de), és minél borzasztóbbak, annál kevésbé palástolva beszél róluk a narrátor, sőt, mintha sokszor nem lenne elég magának a ténynek, a sötét múlt éppen aktuális részletének kiderülése, még forgat is egyet a késen a szerző, tessék, szokjátok, minket megnyomorított, hát legalább fájjon nektek is. Bele a pofátokba, marokszám, nesztek. Próbáljátok csak letörölni, csak még jobban szétkenitek.
Nem véletlenül használtam a "megnyomorított" kifejezést, a lelki nyomorékká válás, a családi degeneráció regénye ez, olyan próza, ahol különben helye van a trágárságnak, a legbizarrabb részleteknek is. Ugyan már, ne játsszuk meg magunkat, ilyen az élet. Nem biztos, hogy pont a miénk ilyen, de attól még, hogy rózsaszín szobában nőttünk fel, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy mások viszont nem. És lehet felhúzni az orrokat, lehet finnyáskodni, meg álszenteskedni is. A történet attól még valószerű. Akkor is, ha fikció. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak meg még mindig ott vannak a mesekönyvek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése