Az utolsó farkas

Van egy állástalan filozófiaprofesszorunk, egy 21. századi, lepusztult nagyvárosi környezetünk mint elsődleges történet, melyhez a professzor mint másodlagos elbeszélő is tartozik. Van tehát egy általa elbeszélt másodlagos történet is, mely Extremadurához kötődik, ahová meghívják őt, hogy írjon a helyről valamit, bármit, és van egy harmadlagos történet, melynek a vadőr a narrátora, ez szól az utolsó farkasról. Mise en abym, kétszeresen is. A történetek közötti kohézió tartalmi szempontból viszonylag laza, azonban ahogy haladunk előre, egyre inkább egyértelmű, hogy ezek utalnak egymásra, értelmezik egymást, a magtörténet visszahat elbeszélőjére, az pedig az ő elbeszélőjére, a professzorra. És az egész valószínűleg visszahat magára a szerzőre is.

A narratíva már az elején jelzi, hogy a laza tartalmi kapcsolat csak a felszínen tűnik ilyennek, természetesen az egymondatos szövegalkotási mód kiválasztása nem véletlen Krasznahorkaitól. Amellett, hogy egyrészről ezzel letehetetlenné varázsolja művét, rákényszeríti olvasóját, hogy folyamatosan reflektáljon a kérdésre, hogy miért is így íródott a novella, önkéntelenül is próbálva kutatni a megfogalmazásmód okait.

Egy hetvenoldalas mondat? Fel kellene adni nyelvtanórán elemezni...

Aztán van itt még egy zsúfolt, jelképes nagyvárosi környezet, elvileg tele élettel, azonban ez inkább lehangoló, elidegenítő hatást kelt. Ezzel szemben az extremadurai táj a maga kihaltságával majdhogynem ősállapotokat idéz: távol a civilizációtól, az embertől, a paradicsomi létet jelképezi. Ide készül éppen betörni a civilizáció, az a civilizáció, amelynek az az eredménye, ahonnan a professzor már menekül, ahol ragad a talpunkhoz az összeköpködött járda, ahol a kocsma személyzetét török suhancok tartják rettegésben, ahol alig látszanak egymástól a falakon a kurd graffitik. Ez a "civilizáció" készül épp felfalni mindent, ami burjánzását akadályozza, mindent, ami még romlatlan ebben a környezetben. Ezzel együtt a modern ember léttapasztalataként is olvasható ez a részlet:

"tudja, ez az egész, ez az Extremadura kívül van a világon, még odakívül, extre, érti?, ezért volt minden olyan csodálatos a természettől az emberekig, és senki nem tud a veszélyről, amit a világ fenyegető közelsége jelent, irtózatos veszélyben élnek azok ott Extremadurában, tudja, magyarázta a magyarnak, fogalmuk sincs, mit eresztenek be, miféle szellemet, amikor keresztül-kasul építik autópályákkal és üzletekkel a földjüket"

Ezt természetesen a farkasok, az utolsó farkas tragikus története szimbolizálja, amely jelképévé válik így a professzornak, magának a szerzőnek is, és talán minden embernek, aki valaha is érezte már akár csak egyszer is az életében, hogy az úgynevezett civilizációs fejlődés nem feltétlenül annyira egyértelmű, mint néha hisszük.

"bokrok, vagy valami aljnövényzet nincs sehol, csak a halványzöld talaj valami fűvel és rajta a tölgyek szétszórva egy irdatlan nagy pusztán, ez a dehesa, érti, ugye, és értette ő, és érezte is, hogy rá is nagy hatást gyakorol, mert olyan volt a dehesa, mint a lelke, mint micsoda?!, vigyorgott rá a magyar a pultnál, na, jó, legyintett erre ő, és újra belekortyolt a sörbe, csak azt akarta mondani, hogy Extremadura káprázatos volt"

Innentől válik egyértelművé, amit eddig csak sejteni lehetett: az extremadurai táj valójában belső, lelki tájként is értelmezhető. Ennek értelmében pedig a professzor egész utazása egy belső utazásként fogható fel, melynek eredménye a fentebb említett konklúzió megszületése.

Az utazás egyébként a professzor életútjának kitüntetett pontján kezdődik. A történet szerint nemrég fogalmazódott meg benne ugyanis a posztmodern végső tapasztalata:

"vagy az a helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az „ADD IDE” primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az elmúlt évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedrákról egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla"

Ennek utóhatásaként a professzor válságban van, mely magánéleti és szakmai egyszerre. Ezt az egyre mélyülő válságot oldja fel a maga keserűen gyönyörű módján a farkastörténet. A nyelv már nem fejez ki, körbeért, kész, beszélni sem érdemes róla, mondja a professzor. Őt magát is a túl bonyolult, "érthetetlen" mondatai miatt érik kudarcok szakmai életében. Ezért is kiemelkedő jelentőségű, amikor és ahogyan a farkasok történetével először találkozik, hiszen a nyelvi megfogalmazás fogja meg:

"a >>Duero folyótól délre 1983-ban meghalt az utolsó farkas is<<, nyilván a szokatlan fogalmazás miatt maradt meg benne ez a mondat, hisz ugyan miért beszél egy tudós egy tudományos cikkben ilyen szokatlan költőiséggel, nem?"

Ízig-vérig posztmodern szöveg tehát, számomra helyenként kicsit már szinte szájbarágósan is az.

Ettől még az egyik leginkább szép irodalmi szöveg, ami a kortárs magyar prózából az utóbbi időkben elém került.