Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

"Elmosódott férfiarcot látunk, amelyre ezüstport szitál az idő."

Árad a szöveg Darvasi regényében, megállíthatatlanul, megfékezhetetlenül, de semmiképpen sem parttalanul. A mai prózadivat bizonyos vonulataival ellentétben itt szerencsére ehhez van történet is, de semmiképpen sem szabad valami olyasmi elbeszélésmódra gondolni, mint a „hagyományos” magyar történelmi regényben megszokott, Darvasi azért annál jóval többet mutat. Nem is lenne értelme úgy elbeszélni valamit, ahogy Jókai vagy Gárdonyi tette, hiszen azóta már eltelt egy évszázad. Így tehát a szerző újraalkotja a magyar történelmi regény fogalmát. Ennek megfelelően a címben hangsúlyosnak érzem a „legenda” kifejezést, rokonítható ez ugyanis a középkori legendával mint műfajjal. Ezeknek hagyományosan hangsúlyos eleme volt a középkori szentek csodatételeinek felsorolása, s mint ilyen – teológusok most ne figyeljenek ide – erősen fiktív, mágikus jelleget kapnak, mely jelzők Darvasi regényére éppúgy illenek. Ráadásul a szerző tökéletesen eltalálja az arányokat, ennek köszönhetően, íme, máris szemünk előtt az új magyar történelmi regény.

Nehéz megmondani, hogy a szerző maga egyébként hol is helyezkedik el a szövegéhez képest, de semmiképpen nem helyezi magát látványosan előtérbe, illetve nem is vonul láthatatlanul háttérbe. Engem bizonyos mértékben Gárdonyira emlékeztettek megjegyzései, helyenkénti véleménynyilvánításai, de ez lehet a puszta véletlen műve is.

A szöveg, mint már mondtam, gyönyörű a szó szűkebb és tágabb értelmében véve is, hihetetlenül „áradó”, ahogy azt a kritikusai többször meg is jegyzik. Ennek lehet egyik oka a jelen idejű elbeszélésmód, a helyenkénti líraiság, és az erőteljesen a mágikus realizmus jegyeit mutató stílus is. Emiatt, és más egyéb okok miatt is (világteremtő eszközök, reális és mágikus keverésének módszerei, arányai, helyenként túlfűtött erotika, erőteljes vulgarizmus stb.) számomra igen közel áll a szöveg Márquez prózájához, de semmiképp sem keverhető össze azzal. Ja igen, ez részemről szintén dicséret.

Csodálatosan szép a történeteket összefűző szál, a könnymotívum mint domináns kapcsolatalkotó szereplők, helyszínek, sorsok, események között, de ezenkívül más olyan toposzok is felfedezhetők a szövegben, amelyek összefűzik a történet darabkáit (pl. felhőmotívum). Mégis a könny motívuma az, amely búvópatakként kígyózik a szövegben, átszőve mindent, kifejezve a közöst a sokféle, de minden esetben mégis jellegzetesen közép-európai emberi sorsban, s éreztetve a szenvedést, amely minden karakterben – legyen az tatár, török, tót, román… magyar, szerb vagy zsidó – az egyik legmeghatározóbb alkotóelem. Csakúgy, mint a valóságban.

És mivel rengeteg, kontextustól független, önmagában is óriási értéket képviselő idézetet találtam a regényben, most kiválogatom a kedvenceimet, hogy meglegyenek itt is. Illetve mert csak.

"Irina szép volt, mert boldogtalan volt. Mert mindig szebbek a boldogtalanok." 

"Ezekben az években néha különös alak sétál a debreceni utcákon. Éjfél van ilyenkor, s a Hold szórakozott, csalfa fényében is jól látni, hogy a férfiú olyan sápadt, mintha már nem is élne. Kálvin János, az ő halhatatlan szelleme jár vissza a túlvilágról, mert sehogyan sem érti, miért épp itt, ezen a kietlen, távoli földön borult virágba az ő összes mondata, tézise és elgondolása. Egyáltalán nem ilyen városra vágyott Kálvin János. Ezért tűnik fel olykor Debrecen kihalt utcáin, s azoknak is igazuk van, akik dühöngeni és káromolni látják, vagy akik könnyek csillogását vélik felfedezni szomorú szemében." 

"Csak mert a leheletünkből mindig marad ott is, ahol megszülettünk. Menjünk bárhová és legyünk bárki, nagyúr, akasztófavirág, pénzeszsák vagy sápadt állú deák, a lelkünkből mindig sírdogál egy fátyolka a föld felett, hol először ordítottunk az életünk miatt, és ami csak a miénk. Köpjön, rúgjon bárhová a sors, élünk ott is, ahol megszülettünk. És lehet ezt könnyes szemekkel is mondani. Lehet ezt ordítva mondani, dühvel és finnyásan, vagy lehet kacagva és lemondóan, hanem a lélekkel nem dacolhat sem szellem, sem kedv, sem pedig felejtés." 

"Arra gondolok én, a porszem, hogy nem volt örökké a Gonosz, mint Te. Ó, és nem bukott angyal, ahogy szerzőink, okos és érzékeny tudoraink okítják századok óta. Én ma megbizonyosodtam, Uram. A gonoszt mi teremtettük, Uram. Mi alkottuk meg az ördögöt, mi, emberek, gyarló és szörnyű kicsi lények, és mi teremtjük újra és újra, tudva és tudatlanul, és ha Te a saját képmásodra formáltad az embert, hát nem tudok mást mondani, hogy mi sem cselekszünk másképpen, mert mi is a saját képünkre formáljuk újra és újra az ördögöt, aki éppen ezért hasonlít… hasonlít…" 

"Azt lehet inkább mondani, hogy van a törvény és van a realitás, s e két tényező vonzásában halad az élet, bölcs egyensúlyt tartva vágyak és lehetőségek szorításában."

"Ha egyszer majd az embertudósok le akarják fektetni a férfi és az asszonyállat közötti alapvető különbséget, nem a testi eltérésekkel és a lélek különbözőségével kell kezdeni, hanem a tekintettel. Ahogyan az asszonyállat tud nézni, abban a nézésben feltárul minden jó és minden gonosz, s a férfi rádöbbenhet, hogy viselhet ugyan több húst, használhat több gondolatot, úgyis kívül marad a világot irányító lényegen." 

"A háború mindig magához vonzza az emberi faj mocskát."

És a két kedvencem, már-már Ady magasságába emelkedő éleslátással a magyar viszonyok tekintetében:

"Ami ezen a földön volt valaha, elmúlni sosem tud egészen. Ebben az országban minden régtől van, és minden rosszul is van. A szokást alázatnak, a forradalmat ábrándok báljának, az örömünnepet részeg dínom-dánomnak nevezik. Akkor hull a hó, amikor nem olyan jó, hogy hull. Gyakran eltéved a szél, s amikor előkerül végre, annyi a bűntudata csak, hogy a történelmi port a szemünkbe fújja. Errefelé az idő nem tud olyan kárt okozni, hogy holnapra ne legyen mégis jó." 

"Ezen a földön minden mindennel összeér, s ha úgy tetszik, van a miérteknek magyarázata, az inkább csak historikus tudóskodás vagy poétai szentiment. Itt a ráció a maga karikatúrája. Soha nem tudod, sírnod vagy nevetned kell-e a következő pillanatban. A szellemesből tragédia lesz, áldozati véredbe beleköpnek, aztán megsütik és kiárulják. Ezen a földön nem a dolgok miértje az érdekes, hanem a lehetséges, ami viszont sohasem teljesedik be. Csak annak lehet igaza, aki belepusztul a rögeszmébe, hogy lehetne másképpen is, mint ahogy van. Nem és nem. Ezen a földön soha nem lehet másképpen, mint ahogyan van."

Nos hát így, valóban.