Görög tragédiák reloaded, avagy Bartis Attila - A nyugalom

Az egyik legnyomasztóbb anyatörténet, az egyik legnyomasztóbb anyafigurával az általam ismertek közül. Eleinte azt gondoltam, hogy az Iszony Milije azért csak felveszi majd a versenyt Weér művésznővel, de nagyjából a regény közepe tájékán ez a verseny el is dőlt az utóbbi javára. Valahol ott van a dolog kulcsa szerintem, hogy Bartis anyafigurájában több minden koncentrálódik, a tágabbtól a szűkebb felé haladva: történelmi, családi, illetve személyes tragédia, ezenkívül néha dühöngő, néha csendesebb téboly, egy lelkileg nyomorékká vált család, sötét, felszín alatt lappangó titkokkal. Most ez így elég sablonos lett, de ez van.

Egyébként az egész valahogy olyan görög tragédiába illő volt számomra, vérfertőzéssel, magát beteljesítő jóslatokkal, térdre kényszerítő tragédiákkal - de közben soha nem éreztem azt, hogy bárhol is túlfeszített lenne a narratíva, vagy hiteltelen a cselekményvezetés. Több helyen is éreztem egyébként az Oidipusz-vonalra rájátszó utalásokat, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha igen, akkor meg pláne jó. Ettől függetlenül néhol eléggé rapszodikus az elbeszélésmód, én például azt éreztem, hogy az első harmadánál vesz lendületet a történet, onnantól olyan az egész, mint egy lelki értelemben vett hányás (aki félreérti, azt tudom sajnálni), melynek során a lélek megszabadul a tehertől. Az elején még csak gyűlik a nyál a szájban, a rosszullétnek még csak az előszele érezhető, és egyszer csak kirobban a savas tartalom, onnantól a történet végéig egy lelki okádásnak vagyunk szemtanúi, melynek görcsei néha enyhébbek, néha egészen hevesek, szinte már elviselhetetlenül azok. Na valami ilyesmi érzés lehet egyébként írni is. Vagy gyónni. Egy zellerkrémleves felett. A száműzött papnak, ugyebár.

A történet keretes szerkezetű egyébként, retrospektív elbeszélésmóddal. A cselekmény mozgatórugói közül szépen sorban végül mindegyikre fény derül (arra is, amit mondjuk magunktól lehet, hogy nem is akarunk tudni, de aztán mégiscsak de), és minél borzasztóbbak, annál kevésbé palástolva beszél róluk a narrátor, sőt, mintha sokszor nem lenne elég magának a ténynek, a sötét múlt éppen aktuális részletének kiderülése, még forgat is egyet a késen a szerző, tessék, szokjátok, minket megnyomorított, hát legalább fájjon nektek is. Bele a pofátokba, marokszám, nesztek. Próbáljátok csak letörölni, csak még jobban szétkenitek.

Nem véletlenül használtam a "megnyomorított" kifejezést, a lelki nyomorékká válás, a családi degeneráció regénye ez, olyan próza, ahol különben helye van a trágárságnak, a legbizarrabb részleteknek is. Ugyan már, ne játsszuk meg magunkat, ilyen az élet. Nem biztos, hogy pont a miénk ilyen, de attól még, hogy rózsaszín szobában nőttünk fel, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy mások viszont nem. És lehet felhúzni az orrokat, lehet finnyáskodni, meg álszenteskedni is. A történet attól még valószerű. Akkor is, ha fikció. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak meg még mindig ott vannak a mesekönyvek.

Csirkefej

Valóban a diszfunkcionalitás drámája ez, ahogy Spiró is fogalmaz. Semmi nem működik, illetve minden félreműködik: a család, a szeretet, az állam, a karhatalom az emberi kapcsolatok, a jó és rossz szándékok, minden. 

Az alapötlet elég egyszerű, kicsit tényleg antik görög drámákhoz hasonlatos: egy vénasszonyt az ver agyon végül, akivel a legtöbb jót tett. Ha jól emlékszem, Seneca szólt egyszer arról, hogy a hála sosem teljesen pozitív érzelem, hiszen aki iránt hálát érzünk, annak lekötelezettjei is vagyunk, tehát bizonyos értelemben függünk is tőle, ennek következtében pedig gyűlöljük. Azonban a Csirkefej nem ezt a vonalat bontja ki a történetben, helyette Srác érzelmeire koncentrál. Srác tartozni akar valahova, él benne egy hamis, idealizált kép Apáról, amit mindenáron meg akar óvni. Ő nem a külvilág alapján alakítja ki magában ezt a képet, hanem a külvilágot alakítja hamis, gyermekkori Apa-képéhez. Mindent, ami ezt veszélyeztetni látszik, ellenségnek, s így elpusztítandónak ítél: így Vénasszonyt is. Vénasszony egyetlen bűne, hogy vezeklési vágyától hajtva nem képes a körülötte lévők cselekedeteinek valódi mozgatórugóit meglátni, nem képes érzékelni a felgyülemlett indulatot, amely majd végül halálát is okozza. Nem működnek az "antennái" Srác érzelmeire, íme egy újabb diszfunkcionalitás.

A dráma tere és nyelvezete a végsőkig redukált, a szereplők szókincse minimális, megszólalásaikat a durvaság, a trágárság, a töredezettség, az igénytelenség uralja. Ennek ellenére minden "bazmeg"-nek helye van a drámában, annak ellenére, hogy például az elején szinte bántóan, sokkolóan sűrűn fordulnak elő. Azonban ez is jelez valamit, mint ahogy az is, hogy Apa és Srác is ilyen szavakkal kommunikálnak egymással. Milyen világ az, ahol apa és fia így beszélnek egymással? Íme, a nyelv diszfunkcionalitása. A töredezettséget jól érzékelteti a dialógusok nyelvi megformáltsága, a kihagyások, a töredezett, állandóan ismételt szóalakok, a szavak stílusértékének tudatos írói megválasztása.

Indokolatlan kép a poszt közepén a szerzőről

Ehhez mérten a tér is roppant nyomasztó, önmagában, és a világtól is elzárt hely, amelybe behatolni szinte képtelenség: ha érkezik is külső inger, az vagy véletlen (Előadónő), vagy a szereplők értékrendje szerint ártalmas (gyámügy). A körgangos ház száma a negyvennégyes, azonban a szomszédos telek a huszonnyolc: mintha a köztes teret elnyelte volna a föld, mintha a dráma színhelye légüres térben lebegne, megtalálhatatlanul, beazonosíthatatlanul, megváltoztathatatlanul, kiszakítva a valóságból. Ezt támasztja alá a nem létező házszám is, amely korábban volt ugyan, de "leesett". Mintha a házat ezzel kiszakította volna a szerző a környezetből.

A szereplők ennek megfelelően maguk is véglények, tipizált alakok: az aljas, haszonleső, családi életre teljesen alkalmatlan Apa, a második kamaszkorát élő Anya, Nő, aki mocskos kis trükkjével jutott a lakáshoz stb. Egyetlen kivétel talán Tanár, ő azonban inkább csak a kontraszthatást erősíti, a cselekmény menetébe kevésbé szól bele. Ady verséről szóló monológjában megnyilvánuló érzékenységével is csak a környezet elvadultságát, sivárságát emeli ki. Vénasszony talán az egyetlen őszinte szereplő, ő az egyetlen, akinek vannak valódi, önmagán túlmutató érzelmei más lények felé (macska, Srác). Ez az ő bűne, a dráma belső logikája, sajátos értékrendje szerint ezért is kell meghalnia.

Annyit azonban hozzátennék, hogy ugyan teljesen szubjektív dologról van szó, én némileg előkészítetlennek éreztem a gyilkosságot. Értem az indítékokat, látom és tudom értelmezni a rendszert, amely ide vezet, sőt magam is törvényszerűnek ítélem meg a végkifejletet, azonban nekem kissé hiányzott a késleltetés. Lehet, hogy csak az antik görög drámai hatás miatt van ilyesféle hiányérzetem, de akkor is van. Bár ott a hős mindig magasztos halált hal, amelynek tetőpontjához szükséges a hosszadalmas előkészítés, míg Spiró drámájában nyilván más a cél, más az értékrend, más az ábrázolt világ is. Ennek ellenére mégis volt egy ilyen érzésem. Ezzel együtt zseniális a dráma.