Kultúrmimikri

Valamiért az emberek egy bizonyos része egyszer csak, az élete egy bizonyos pontján - általában egy film hatására - úgy dönt, hogy onnantól kezdve ő egy másik kultúráért rajong. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de az, amikor gyakorlatilag ezt pár hónap alatt a mimikri szintjére fejleszti, és kitalálja, hogy ő tulajdonképpen oda is tartozik, annak a kultúrának a szerves része, régi identitását teljesen félredobva, már viccesebb, de talán még elnézhető. Én legalábbis elnézem. De amikor mindezt egy film, vagy egy éppen aktuális divathullám hatására teszi, na azt azért nehéz kibírni nevetés nélkül. Pláne, amikor elkezd magának ennek megfelelő ősöket keresni, mi több, vérvonalat gyártani (!). (true story)

Biztos sokan emlékeznek rá, hogy például a kilencvenes években mindenki hirtelen a skót kultúrát kezdte majmolni (főként a Rettenthetetlen hatására). Aztán voltak a wannabe-japánok (Az utolsó szamuráj, Kill Bill stb.), a raszták, most éppen a görögök divatolnak (300), vagy a bármilyen északiak, a lényeg, hogy borongós és lehetőleg vikinges legyen (A tetovált lány, svéd krimis hullám stb.). Persze említhetnénk a németeket is, ebben az országban úgyis legalább száz éve divat izomból hasra esni, ha meghallja az ember azt a szót, hogy "német". És akkor a mélymagyarkodókról még nem is esett szó Persze, most itt lehetne a kultúrasszimilációs vonzerőt, a gazdasági, geográfiai, szociológiai, médiapszichológiai, globalizációs tényezőket emlegetni, de ennek a posztnak nem ez a témája. (Ráadásul egyikhez sem értek a felsoroltak közül [sem], de psszt!)

Igazából csak annyi megjegyzésem lenne, hogy én a világ minden egyes kultúráját tisztelem legalább annyira, amennyire tőlük elvárom, hogy az enyémet tiszteljék, és szerintem sem kérdés, hogy minél több kultúrát megismerni igen hasznos. Mondom: megismerni. Borzasztóan visszatetsző azonban számomra, amikor valaki gyakorlatilag teljesen azonosul egy idegen kultúrával, teszi mindezt persze itthoni környezetben, hogy még nevetségesebb legyen. Valahogy fals és hamis az egész (és általában egyáltalán nem ártalmatlan), ellenpéldát még nemigen találtam. Szeretnék annyira toleráns lenni, hogy ez se zavarjon, de bizony zavar, nem is kicsit, annyira, hogy általában már azt sikerként könyvelem el, ha legalább az iróniámat sikerül ilyen esetek kapcsán a megfelelő szintre szorítani. Sajnos általában nem sikerül. Ennyit akartam mondani.

Színházélmények

A hétvégén két alkalommal is volt lehetőségem színházba menni, 13-án a Centrálban a Függöny fel! című darabot néztük, másnap pedig a Vígszínházban a Képzelt riportot Eszenyi Enikő rendezésében.

Két teljesen eltérő darabról van szó nyilván. A Függöny fel! egy komédia, zseniálisan felépítve, elsőrangú színészi játékkal mutatja be, hogy mi a helyzet a "színfalak mögött". Történet a történetben szerkezettel dolgozik, így megismerjük a társulat életét, belső viszonyait csakúgy, mint az általuk játszott, szándékoltan csapnivaló darabot is. Közben a könnyünk hullik a nevetéstől röhögéstől. Határozottan nagyon tetszett. Kedvencem volt a Gary-t játszó Szemenyei János, a Brooke-ot megjelenítő Ágoston Katalin, illetve Papp János Selsdon személyében.

Másnap a Képzelt riport volt soron, amely az első, 1973-as előadás 40. évfordulójára készült változat volt, és a cél szerintem ennek megfelelően egyértelműen a tiszteletadás volt a nagy elődök iránt, legalábbis nekem így tűnt. Több archív felvétel az első előadásról, eredeti riportrészletek, betétek stb. gazdagították a darabot. Ezt jelzi, hogy Almási Éva és Tahi Tóth László is szerepelt a színpadon, és ezeknek többször is kifejezetten visszaemlékezés-anekdotázás jellege volt. A technikai megvalósítás is nagyon tetszett, a zene természetesen zseniális volt, azonban kicsit azt éreztem, hogy a rendező kezét megfogta a nagy elődök iránti tisztelet, és nem mindig mert/akart úgy hozzányúlni a darabhoz, mint talán lehetett volna. Előfordulhat természetesen, hogy most nem is ez volt a cél, hanem tényleg csak egy főhajtás, ami teljesen rendben is van. A végén különösen tetszett, hogy a taps elején a színpad a színészekkel sötétbe borult, és egy kimerevített kép jelent meg az eredeti szereplőkről, így a taps nekik (is) szólt. Nagyon finoman oldották meg ezt a háttérbe húzódást. Mellesleg jegyzem meg, hogy egyszer azért megnéznék egy merészebb átdolgozást is.