A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fordítás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fordítás. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 25., szombat

Az írek és az ő-zés, de hát hogy gyün ez ide?

Megnéztük tegnap moziban a Philomena - Határtalan szeretet c. szinkronizált filmet. Nem volt rossz, de most nem ezért írok. Volt a filmben egy jelenet, amikor az újságíró és Philomena Írországba utaznak, megkeresni a hölgy elveszett fiát. Nem járnak sikerrel, és az estét egy ír kocsmában töltik. Fontos elmondani, hogy ez a jelenet az ír vidéken játszódik, egy kisvárosban/faluban. Nos az újságíró beszédbe elegyedik a kocsmárossal, és ez az a pont, amikor leesett az állam. A szinkronban ugyanis úgy oldották meg az ír akcentus megjelenítését, hogy a létező összes magyar nyelvhelyességi hibát és sztereotip akcentust beleépítették a kocsmáros (és felesége) beszédébe. Volt "oszt", "gyütt", ő-zés, a teljes skálát sikerült felvonultatni. Ennek eredménye egy iszonyatos képzavar lett, kapásból mindenkinek az ugrott be, hogy ugyan miért is ő-zik egy vidéki ír kocsmáros, miközben a Guiness-t csapolja (ráadásul szinkronszínészként érezhetően erőlködött a szerencsétlen, hiszen az ő idiolektusa nyilván nem ez), másrészt meg ha már ő-zik, akkor miért hallani más akcentust is a beszédében, hiszen tudjuk mi, hogy lesz még London magyar falu, de azért ez egy kicsit talán mégis sok, hogy valahol a zöld szigeten Hódmezővásárhely környéki tájnyelven beszéljenek... 

Pár évtizedig az volt az általános gyakorlat a magyar szinkronban, hogyha egy szereplőt műveletlen/bunkó/provinciális színben kívánnak feltüntetni a vásznon, akkor ezt ő-zéssel oldják meg. Ezt az oldalát vizsgálva a dolognak külön öröm, hogy nemes hagyományaitól továbbra sem hajlandó elszakadni a magyar szinkron. Azt már sikerült elérni, hogy Szegeden kábé senki nem beszél már így, hiszen ez ugye "helytelen", ami miatt szégyelljük is magunkat rendesen, de látom, attól még a keresztes hadjárat nem állt meg. Pedig én már kezdtem azt hinni, hogy ezen egy ideje túlléptünk. A jelek szerint túl optimista voltam.

2013. november 24., vasárnap

A Vándor éji dala keletkezése

Goethe a kickelhahni vadászkunyhó falára írta fel ezt a verset az 1780. szeptember 6-ról 7-re virradó éjjel. Később, 1813-ban megújította a feliratot. 1831-ben, nem sokkal halála előtt újból ellátogatott oda, hogy még egyszer megtekintse. Kísérője így írta le a látogatást naplójában:
"A felső helyiségbe belépve [Goethe] azt mondta: »Régebben egy nyáron nyolc napot töltöttem itt szolgámmal, s akkor egy kis verset írtam ide a falra. Szeretném még egyszer látni ezt a verset, s ha a nap is alá van írva, amelyen keletkezett, legyen oly jó és írja fel azt nekem.« Ekkor a helyiség déli ablakához vezettem, ahol balra [...] volt ceruzával felírva [a vers szövege] [...]. Goethe elolvasta [...], s könnyek folytak végig arcán. Igen lassan előhúzott egy hófehér zsebkendőt sötétbarna vászonkabátjának zsebéből, felszárította könnyeit, s gyengéd, bánatos hangon így szólt: »Bizony, várj csak, hamarosan nyugszol te is!« Fél percet hallgatott, kitekintett az ablakon át a sötét fenyvesbe, majd e szavakkal fordult hozzám: »Most már mehetünk.«"
A versnek rengetegféle fordítása ismert, én most csak a kedvencemet tenném ide, a Szabó Lőrinc-félét:
Goethe: Vándor éji dala
Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.
/Szabó Lőrinc fordítása/