Émile Zola - Germinal (nem fogtam rövidre)

Instant pokol biztosítása magamnak van Gogh képének barbár felhasználásáért - PIPA

Szeretem a bányászregényeket. Egyik kedvenc regényem, Čapek Az első csapat-a szintén ezt a műfajt képviseli, bár nyilván egész más szemszögből. Abban árad a hamisságtól mentes bányászromantika, az összetartás, a bajtársiasság érzete, melyek a Germinalban is jelen vannak, de egész más jelentéssel: itt a nyomor, a kilátástalanság, a közös végzet kovácsolja össze a bányászokat, míg Az első csapat-ban "csak" a folyamatos veszély és a segítségnyújtás közös erkölcsi parancsa.

A Germinalt a kilátástalanság légköre lengi be, a második ipari forradalom korának minden nyomora jelen van itt, sokszor annyira fojtogatóan, mintha magunk is egy szűk bányavágatban próbálnánk levegőhöz jutni. Itt még csak alakulgat az a réteg, amely később, például Az első csapat világában már a létező munkásarisztokráciát képviseli. A Germinal ezt megelőzi pár évtizeddel. Az 1800-as évek végén járunk, a századfordulón, amikor a szocializmus már létezik, ismert, de még nem rengette meg alapjaiban a világot. A változás szele azonban érezhető, a forradalomvárás hangulata áthatja Zola kétségbeejtő helyzetű figuráit, érzésem szerint magát a szerzőt is. Tulajdonképpen az ábrázolt karakterek egyetlen lehetőségéről, magáról a megváltásról beszélünk az ő nézőpontjukból. Ezt az álláspontot támasztja alá az új abbé, aki egyházi személy létére maga is szocialista, burzsoáellenes elveket vall (nem összetévesztendő a keresztényszocializmussal):

"Az egyház a szegények pártján van - mondotta -, az egyház egy napon majd diadalra viszi az igazságot, Isten haragját kérve segítségül gazdagok bűnei ellen. És hamarosan felfénylik a nap, mert a gazdagok Isten helyét foglalták el, s a hatalom gyalázatos bitorlásában odáig mentek, hogy Isten nélkül kormányoznak."

Ezután valamelyik szereplő úgy érzi, hogy "mintha Étienne-t hallgatná", aki ekkor vallja a legmerészebb kommunista elveket. A párhuzam magáért beszél.

Az egyház egyébként - a fenti pozitív száltól eltekintve - szintén megkapja a magáét Zolától: a nyomorgó bányászok nevében megszólaló egyik szereplő szerint ahelyett, hogy ki kellene harcolni a nekik járó igazságot a gazdagok ellen, inkább "ott kell helytállni, ahova a jóisten vetett minket". Szinte felháborító ez a jámborságba burkolt önsorsrontó fatalizmus, ez a birkaattitűd, amellyel csak a fennálló, vérlázítóan igazságtalan társadalmi helyzet csontosodik meg ahelyett, hogy szétvernék az egészet. Ebben az értelmezésben az egyház és az ő tanításai tehát másra sem jók, mint a fennálló, velejéig rohadt rendszer konzerválására, s a gazdagok kiváltságos helyzetének fenntartására. Ezt támasztja alá Grégoire heves helyeslése a fenti mondat elhangzása után. Na persze Zola sosem lehet ennyire egysíkú - a szimpatikus új abbéval megcsillantja, hogy az egyház nem (csak) ilyen. Az érem, és az ő két oldala, ugyebár.

Különben ugyanez a fentebb említett fatalizmus tükröződik a régi generációt képviselő öregek szavaiban is:

"A feljebbvalók persze sokszor bitang népség, de mindig lesznek feljebbvalók, ugye? Már csak ez a világ sora, kár ezen gondolkozni!"

Itt azonban ez még véletlenül sem válik a "régi öregek" bölcsességévé, az embernek ökölbe szorul a keze: pont ez a fajta beletörődés a gátja a változásnak, ami mindannyiuknak jobb létet hozhatna.

Ugyanez a kétpólusúság jellemzi a szerző polgárábrázolását is. A többségük halálosan visszataszító figura, akik vagy gonoszak, vagy egyszerűen annyira vakok, hogy az ember legszívesebben maga vágná őket fejbe, hogy nyissák már ki a szemüket: maguk termelik ki saját maguk hóhérait, ha ennyire nem hajlandók a változtatásra (ahogy Marx is megírta már régen). Ilyen szempontból a legidegesítőbb, már-már szélsőségesen megrajzolt figurák Grégoire-ék, akik a polgári jólét és semmittevés posványába süppedve körülbelül világukat nem tudják, ők azok, akik a leghevesebb, már-már munkásforradalomig fajuló események kellős közepén kijelentik, hogy

"Nem, alapjában véve valóban nem rossz emberek. Jobban esik nekik a vacsora, ha majd jól kiordítozták magukat."

Ennél a pontnál már nehéz eldönteni az olvasónak, hogy nevessen vagy inkább sírjon.

Érdemes még Zola módszerét megvizsgálni, amellyel a nyomort ábrázolja. Helyenként a naturalizmusnak megfelelően nem körbeír, nem célozgat, nyíltan kimond mindent, ami a helyzetet jellemzi, néha azonban csak sötét, távoli célzásokat enged el, amelyek fölött az olvasó szinte majdhogynem átsiklik, de aztán megakad rajta a szeme, s olyankor csak néz percekig a semmibe.

"Tudod, nálunk a lányok nem valami gyorsan fejlődnek." - mondja Étienne-nek egyik társa első nap a bányában. Csak ennyit. Mi pedig magunkra maradunk a gondolatainkkal és a miértekkel, amelyeket talán jobb is nem megválaszolni. Ugyanígy ír a szerző a szinte disztópiába illő embergyárról is: a munkásoknak szinte egyetlen szórakozásuk a mértéktelen szerelem, a nők (lányok) a lehető leghamarabb teherbe is esnek, végtelen beletörődéssel, nyugalommal szülnek 6-7 akár gyereket is. Ebben benne van a bányásznép beletörődése évszázados szenvedésébe, a halál elleni egyetlen védekezés, de valami más, valami sötétebb is, amelyet Zola megint csak egy célzással villant fel egy pillanatra:

"Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét." - a háttében megint a tőkés sejlik fel, a "távoli szentélye mélyén lapuló bálvány", aki "emberhússal táplálkozik". Embertenyészet ez, ahol a gyerek a család számára kenyérkereső, aki a nyomor szinten tartásához kell, a tőkés számára pedig egyszerű utánpótlás. Nyomasztó belegondolni is.

SPOILER ALERT

A történet egyébként a bányászsztrájk vereségével zárul, de csak a csata veszett el, nem a háború: a zárlat a lehető legbizakodóbb a jövő tekintetében (ezt seregnyi metafora támasztja alá az utolsó oldalakon), amely csakis a munkások, a munkából élők győzelmét hozhatja el, s ez a 20. században el is kell, hogy jöjjön. Irigyelhetjük a szerző optimizmusát. Főleg, ha belegondolunk, hogy ebből mi valósult meg ténylegesen.

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Ennyit a kezdőmondat-mániámról. Ez ugyanis nem a kezdőmondat, de ha úgy alakul, hogy az semmitmondó, nekem az is megfelel, ha találok egyet, ami az egész regényt befogja. Itt ez egyértelműen sikerült

Valahogy én ezt főiskolán elsumákoltam, és most vált időszerűvé a pótlás. Most látom csak, mekkora hiba volt kihagyni: a regény egyértelműen az egyik kedvencemmé vált, szerintem még sokszor el fogom olvasni. Ezt írtam róla:

Az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam a diktatúrák és az emberi természet közötti kapcsolatokról, ennek erkölcsi kérdéseiről. A nyilas diktatúra napjai adják a cselekmény keretét, de ez szabadon behelyettesíthető bármi mással: kommunizmussal, nácizmussal, bármilyen olyan rendszerrel, amely zsarnokságra épít. A regény első jelentésrétegét tekintve négy kisember története ez, akikben közös, hogy csak "meg akarják magukat húzni", ki ilyen, ki olyan módon, egyszerűen túl akarnak élni. Nem akarnak ők beleszólni a politikába, egyszerűen csak át akarják vészelni a nyilas diktatúrát csakúgy, mint a történelem más viharait. Na persze ez lehetetlen. Hangsúlyosan az átlagember megtestesítői ők, de nem kezelhetők teljesen homogén csoportként: a könyvügynök lelkét erkölcsi bűnök terhelik, az asztalos istenfélő ember, a vendéglős kisebb alkukat köt a hatalommal, előrelátása már-már számítónak hathat. A szerző szándékának és pontos jellemábrázolásának köszönhetően természetesen Gyurica a legkevésbé szimpatikus eleinte, azonban később mégis ő tesz tanúbizonyságot a legmélyebb emberiességről.

Ezzel a regény egyben azt is megmutatja, hogy mennyire nem érvényesek azok az erkölcsi kategóriák, amelyekkel egyesek annyira szeretnek dobálózni. Ilyen például a "hazafi" és a "hazaáruló", a "gyáva" és a "bátor", vagy a "jó" és "rossz" ember fogalma. 

Aki egyébként kicsit is gondolkodó embernek tartja magát, annak életében legalább egyszer megfordul a fejében, hogy ezek azért sosem ennyire egyértelmű és könnyedén alkalmazható fogalmi kategóriák. Akinek ez sosem jut eszébe, annak pedig talán mindegy is.

A kocsmabeli párbeszédben kifejtett belső magtörténet Tomoceuszkakatitiről és Gyugyuról lényegében a regény fő cselekményének allegóriája. Érdekes megvizsgálni a rá adott reakciókat is: a négy szereplő mintha elbukna ezen az erkölcsi megmérettetésen (teszik ezt egyébként a lehető legőszintébb lélekkel), azonban a végső, igazi próbán mindannyian emberként vizsgáznak. Gyurica a leginkább, az ő áldozata csak akkor válik igazán, teljes mélységében érthetővé, ha képesek vagyunk beleképzelni magunkat az ő helyzetébe. Ha kizárólag az ő figuráját vizsgáljuk, akkor jó példát kapunk arra is, hogy sokszor nem (csak) azok az igazi hősök, akiknél ez első ránézésre is teljesen egyértelmű, és nem ismerhetjük mások tetteinek mozgatórugóit, még akkor sem, ha közelről ismerjük őket. Gondoljunk csak arra, mit terjesztenek Gyuricáról közvetlen környezetének tagjai is, és hogy ő miért is nem igyekszik cáfolni ő ezeket a rágalmakat.

Ezt a tételt egyébként - ironikus módon - pont a fényképész fogalmazza meg saját, hamisan értelmezett hősiességének, emberiességének lázas víziója közepette:

"És így szóltok: mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…"

Magára érti, de mi tudjuk, ez a mondat valójában a történet leghumánusabb, legnagyobb áldozatot és szenvedést vállaló karakterét jellemzi, azt, aki saját lelki épségét, saját erkölcsi tisztaságát, és - hosszú távon valószínűleg - saját elmeállapotának épségét áldozza fel másokért. A fényképész ezt a tételt természetesen saját gyávaságának álcázására, valamint saját cselekvésképtelenségének és tehetetlenségének palástolására használja fel. Ezt persze ő maga sem tudja.

A fentiek mellett az ellentétek regénye is ez: ellentét áll fenn a nyilasok képében megjelenő brutális hatalom és az ember közt, ellentét áll a naivan elképzelt hősök és a sokszor ismeretlen igaziak között, továbbá a fényképész és a többiek között, és még sorolhatnám.

A regény humánumábrázolását és az emberi értékek melletti határozott kiállását tekintve az irodalom legnagyobbjai közé tartozik, a hősiesség bemutatását tekintve pedig azon kevesek közé, akik egyáltalán képesek ezt a fogalmat valódi jelentéssel megtölteni. Elég kevés ilyet olvastam életemben, talán ha összesen tízet. Ez köztük van.

A történet, a benne megjelenő kérdések, az olvasóból kiváltott önkéntelen reakciók egyrészt roppant intenzívek, másrészt különösen aktuálisak ma, egy olyan korban, amely bizonyos tekintetben pont egy olyan végkifejlet felé halad, amely a regény világában már beteljesedett.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

"Elmosódott férfiarcot látunk, amelyre ezüstport szitál az idő."

Árad a szöveg Darvasi regényében, megállíthatatlanul, megfékezhetetlenül, de semmiképpen sem parttalanul. A mai prózadivat bizonyos vonulataival ellentétben itt szerencsére ehhez van történet is, de semmiképpen sem szabad valami olyasmi elbeszélésmódra gondolni, mint a „hagyományos” magyar történelmi regényben megszokott, Darvasi azért annál jóval többet mutat. Nem is lenne értelme úgy elbeszélni valamit, ahogy Jókai vagy Gárdonyi tette, hiszen azóta már eltelt egy évszázad. Így tehát a szerző újraalkotja a magyar történelmi regény fogalmát. Ennek megfelelően a címben hangsúlyosnak érzem a „legenda” kifejezést, rokonítható ez ugyanis a középkori legendával mint műfajjal. Ezeknek hagyományosan hangsúlyos eleme volt a középkori szentek csodatételeinek felsorolása, s mint ilyen – teológusok most ne figyeljenek ide – erősen fiktív, mágikus jelleget kapnak, mely jelzők Darvasi regényére éppúgy illenek. Ráadásul a szerző tökéletesen eltalálja az arányokat, ennek köszönhetően, íme, máris szemünk előtt az új magyar történelmi regény.

Nehéz megmondani, hogy a szerző maga egyébként hol is helyezkedik el a szövegéhez képest, de semmiképpen nem helyezi magát látványosan előtérbe, illetve nem is vonul láthatatlanul háttérbe. Engem bizonyos mértékben Gárdonyira emlékeztettek megjegyzései, helyenkénti véleménynyilvánításai, de ez lehet a puszta véletlen műve is.

A szöveg, mint már mondtam, gyönyörű a szó szűkebb és tágabb értelmében véve is, hihetetlenül „áradó”, ahogy azt a kritikusai többször meg is jegyzik. Ennek lehet egyik oka a jelen idejű elbeszélésmód, a helyenkénti líraiság, és az erőteljesen a mágikus realizmus jegyeit mutató stílus is. Emiatt, és más egyéb okok miatt is (világteremtő eszközök, reális és mágikus keverésének módszerei, arányai, helyenként túlfűtött erotika, erőteljes vulgarizmus stb.) számomra igen közel áll a szöveg Márquez prózájához, de semmiképp sem keverhető össze azzal. Ja igen, ez részemről szintén dicséret.

Csodálatosan szép a történeteket összefűző szál, a könnymotívum mint domináns kapcsolatalkotó szereplők, helyszínek, sorsok, események között, de ezenkívül más olyan toposzok is felfedezhetők a szövegben, amelyek összefűzik a történet darabkáit (pl. felhőmotívum). Mégis a könny motívuma az, amely búvópatakként kígyózik a szövegben, átszőve mindent, kifejezve a közöst a sokféle, de minden esetben mégis jellegzetesen közép-európai emberi sorsban, s éreztetve a szenvedést, amely minden karakterben – legyen az tatár, török, tót, román… magyar, szerb vagy zsidó – az egyik legmeghatározóbb alkotóelem. Csakúgy, mint a valóságban.

És mivel rengeteg, kontextustól független, önmagában is óriási értéket képviselő idézetet találtam a regényben, most kiválogatom a kedvenceimet, hogy meglegyenek itt is. Illetve mert csak.

"Irina szép volt, mert boldogtalan volt. Mert mindig szebbek a boldogtalanok." 

"Ezekben az években néha különös alak sétál a debreceni utcákon. Éjfél van ilyenkor, s a Hold szórakozott, csalfa fényében is jól látni, hogy a férfiú olyan sápadt, mintha már nem is élne. Kálvin János, az ő halhatatlan szelleme jár vissza a túlvilágról, mert sehogyan sem érti, miért épp itt, ezen a kietlen, távoli földön borult virágba az ő összes mondata, tézise és elgondolása. Egyáltalán nem ilyen városra vágyott Kálvin János. Ezért tűnik fel olykor Debrecen kihalt utcáin, s azoknak is igazuk van, akik dühöngeni és káromolni látják, vagy akik könnyek csillogását vélik felfedezni szomorú szemében." 

"Csak mert a leheletünkből mindig marad ott is, ahol megszülettünk. Menjünk bárhová és legyünk bárki, nagyúr, akasztófavirág, pénzeszsák vagy sápadt állú deák, a lelkünkből mindig sírdogál egy fátyolka a föld felett, hol először ordítottunk az életünk miatt, és ami csak a miénk. Köpjön, rúgjon bárhová a sors, élünk ott is, ahol megszülettünk. És lehet ezt könnyes szemekkel is mondani. Lehet ezt ordítva mondani, dühvel és finnyásan, vagy lehet kacagva és lemondóan, hanem a lélekkel nem dacolhat sem szellem, sem kedv, sem pedig felejtés." 

"Arra gondolok én, a porszem, hogy nem volt örökké a Gonosz, mint Te. Ó, és nem bukott angyal, ahogy szerzőink, okos és érzékeny tudoraink okítják századok óta. Én ma megbizonyosodtam, Uram. A gonoszt mi teremtettük, Uram. Mi alkottuk meg az ördögöt, mi, emberek, gyarló és szörnyű kicsi lények, és mi teremtjük újra és újra, tudva és tudatlanul, és ha Te a saját képmásodra formáltad az embert, hát nem tudok mást mondani, hogy mi sem cselekszünk másképpen, mert mi is a saját képünkre formáljuk újra és újra az ördögöt, aki éppen ezért hasonlít… hasonlít…" 

"Azt lehet inkább mondani, hogy van a törvény és van a realitás, s e két tényező vonzásában halad az élet, bölcs egyensúlyt tartva vágyak és lehetőségek szorításában."

"Ha egyszer majd az embertudósok le akarják fektetni a férfi és az asszonyállat közötti alapvető különbséget, nem a testi eltérésekkel és a lélek különbözőségével kell kezdeni, hanem a tekintettel. Ahogyan az asszonyállat tud nézni, abban a nézésben feltárul minden jó és minden gonosz, s a férfi rádöbbenhet, hogy viselhet ugyan több húst, használhat több gondolatot, úgyis kívül marad a világot irányító lényegen." 

"A háború mindig magához vonzza az emberi faj mocskát."

És a két kedvencem, már-már Ady magasságába emelkedő éleslátással a magyar viszonyok tekintetében:

"Ami ezen a földön volt valaha, elmúlni sosem tud egészen. Ebben az országban minden régtől van, és minden rosszul is van. A szokást alázatnak, a forradalmat ábrándok báljának, az örömünnepet részeg dínom-dánomnak nevezik. Akkor hull a hó, amikor nem olyan jó, hogy hull. Gyakran eltéved a szél, s amikor előkerül végre, annyi a bűntudata csak, hogy a történelmi port a szemünkbe fújja. Errefelé az idő nem tud olyan kárt okozni, hogy holnapra ne legyen mégis jó." 

"Ezen a földön minden mindennel összeér, s ha úgy tetszik, van a miérteknek magyarázata, az inkább csak historikus tudóskodás vagy poétai szentiment. Itt a ráció a maga karikatúrája. Soha nem tudod, sírnod vagy nevetned kell-e a következő pillanatban. A szellemesből tragédia lesz, áldozati véredbe beleköpnek, aztán megsütik és kiárulják. Ezen a földön nem a dolgok miértje az érdekes, hanem a lehetséges, ami viszont sohasem teljesedik be. Csak annak lehet igaza, aki belepusztul a rögeszmébe, hogy lehetne másképpen is, mint ahogy van. Nem és nem. Ezen a földön soha nem lehet másképpen, mint ahogyan van."

Nos hát így, valóban.

Kultúrmimikri

Valamiért az emberek egy bizonyos része egyszer csak, az élete egy bizonyos pontján - általában egy film hatására - úgy dönt, hogy onnantól kezdve ő egy másik kultúráért rajong. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de az, amikor gyakorlatilag ezt pár hónap alatt a mimikri szintjére fejleszti, és kitalálja, hogy ő tulajdonképpen oda is tartozik, annak a kultúrának a szerves része, régi identitását teljesen félredobva, már viccesebb, de talán még elnézhető. Én legalábbis elnézem. De amikor mindezt egy film, vagy egy éppen aktuális divathullám hatására teszi, na azt azért nehéz kibírni nevetés nélkül. Pláne, amikor elkezd magának ennek megfelelő ősöket keresni, mi több, vérvonalat gyártani (!). (true story)

Biztos sokan emlékeznek rá, hogy például a kilencvenes években mindenki hirtelen a skót kultúrát kezdte majmolni (főként a Rettenthetetlen hatására). Aztán voltak a wannabe-japánok (Az utolsó szamuráj, Kill Bill stb.), a raszták, most éppen a görögök divatolnak (300), vagy a bármilyen északiak, a lényeg, hogy borongós és lehetőleg vikinges legyen (A tetovált lány, svéd krimis hullám stb.). Persze említhetnénk a németeket is, ebben az országban úgyis legalább száz éve divat izomból hasra esni, ha meghallja az ember azt a szót, hogy "német". És akkor a mélymagyarkodókról még nem is esett szó Persze, most itt lehetne a kultúrasszimilációs vonzerőt, a gazdasági, geográfiai, szociológiai, médiapszichológiai, globalizációs tényezőket emlegetni, de ennek a posztnak nem ez a témája. (Ráadásul egyikhez sem értek a felsoroltak közül [sem], de psszt!)

Igazából csak annyi megjegyzésem lenne, hogy én a világ minden egyes kultúráját tisztelem legalább annyira, amennyire tőlük elvárom, hogy az enyémet tiszteljék, és szerintem sem kérdés, hogy minél több kultúrát megismerni igen hasznos. Mondom: megismerni. Borzasztóan visszatetsző azonban számomra, amikor valaki gyakorlatilag teljesen azonosul egy idegen kultúrával, teszi mindezt persze itthoni környezetben, hogy még nevetségesebb legyen. Valahogy fals és hamis az egész (és általában egyáltalán nem ártalmatlan), ellenpéldát még nemigen találtam. Szeretnék annyira toleráns lenni, hogy ez se zavarjon, de bizony zavar, nem is kicsit, annyira, hogy általában már azt sikerként könyvelem el, ha legalább az iróniámat sikerül ilyen esetek kapcsán a megfelelő szintre szorítani. Sajnos általában nem sikerül. Ennyit akartam mondani.

Történelmes-regényes

Szóval Sophie kérte, hogy írjak össze egy listát 10 olyan történelmi regényből, amelyeket szívesen ajánlanék bárkinek. Sajnos egyébként is imádok listákat írogatni, szóval fejben azonnal kész is voltam (egy körülbelül 30 címből álló listával), épp csak a megszövegezéssel vártam eddig. Na meg a lista redukálásával. Egyébként ha már történelmi regény, akkor mertem szabadon kezelni ezt a kategóriát, és nem feltétlenül ragaszkodtam a hagyományos történelmi regény műfajába sorolt művekhez. Számomra az a történelmi regény, amelyben a történelmi környezet a cselekmény alakulása szempontjából érezhetően meghatározó, ennek megfelelően válogattam. Ja, és persze a szépirodalom nálam most is ütötte a ponyvát, ha választani kellett.

A nagyon ismerteket most kihagytam, nem hiszem, hogy bárki is komolyan megkérdőjelezné az Egri csillagok vagy A kőszívű ember fiai létjogosultságát a listán. Remélem, senki nem veszi rossz néven a "mellőzést".

Sorrendet ezek között én már nem állítanék fel, hiszen a maga módján mind remekmű, felesleges tovább osztályozgatni őket. Mivel azonban valamiféle szervező elv mégis kell, így most a bennük megjelenő történelmi korok alapján állítom őket időrendbe. Emellett sajnos muszáj legalább egy pár mondatos indoklást is írnom hozzájuk, mert egyszerűen nem bírom ki. Íme.

Ókor

Kosztolányi Dezső - Nero, a véres költő

Ez az ember mindegy, mit ír, mindig tökéletes. Regény, vers, novella, esszé, levél, bevásárlólista, vagy a tejfölös öntet receptje - mind vegytiszta szépirodalom.

Középkor

Eidzsi Josikava - Muszasi

Tíz-tizenkét éves korom körül olvastam el mind az öt kötetét. Ha valaki meg akarja ismerni a japán gondolkodásmódot, a civilizáció gyökereit, ezt vegye elő elsőként. Aztán jöhet a többi.

James Clavell - A sógun

Ugyanaz, mint az előbb, csak európai szemszögből. Ez viszont nem szépirodalom, "csak" szórakoztató. De legalább nem is kicsit.

Makkai Sándor: Táltoskirály/Sárga vihar

Tatárjárás és IV. Béla mint téma, részletgazdag, lendületes, magával ragadó olvasmány. Szórakoztató irodalom, ez is a javából.

Randall Wallace: Rettenthetetlen

A film lett híres, de a regény sem akármi. A film sztorijának variánsa amúgy, kiegészítésekkel, pár csavarral. A hangulat megvan, más eszközökkel ugyan, de a regény is megteremti a légkört.

Újkor

Jókai Mór - Az új földesúr

Zseniális. Méltatlanul elhanyagolt műve Jókainak, na persze ha valakinek ennyi remekműve van, akkor ez előfordul. A szabadságharc leverése és a kiegyezés közti időszak kiegyezéspárti szemszögből íródott, iróniával, rengeteg humorral átitatott regénye, amelyben az osztrákokkal szembeni dacos morgást már a békülékeny hangnem váltja fel. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan lett a gyűlölt ellenségből alig húsz év alatt "sógor", akire elnéző fejrázással, mosolyogva legyintünk a Lajtántúlra, és közben nem bánja, ha sokat nevet (néha kicsit talán saját magán is), ezt ki ne hagyja.

Gyulai Pál - Egy régi udvarház utolsó gazdája

Ugyanaz, mint az előző, de itt több az irónia, a humor is kicsit keserűbb, és nincs feloldozás. Nézőpont kérdése.

XX. század

Erich Maria Remarque - Nyugaton a helyzet változatlan

Ezt szerintem nem kell magyaráznom. Akinek illúziói lennének, annak kötelezővé tenném. Kérem szépen, ILYEN a háború.

Wass Albert - Adjátok vissza a hegyeimet!

Lehet szörnyülködni meg vitatkozni, meg az író életét, tetteit emlegetni, meg politizálni is nyugodtan. Viszont létezik a világon úgynevezett objektivitás is. Próbáljunk szűrők nélkül olvasni néha.

Bohumil Hrabal - Őfelsége pincére voltam

Mérföldes hrabali mondatok, a megszokott humor, és ennél sokkal több is. A felemelkedés, a csömör, majd a lelki béke megtalálásának regénye is ez.

Ernest Hemingway - Búcsú a fegyverektől

Még ilyen is a háború. Hemingway nem maradhatott ki.

Leon Uris - Miła 18

Varsói gettófelkelés, elszoruló torok, ökölbe szoruló kéz, tehetetlen düh. Valaki egyszer ellopta tőlem ezt a regényt egyébként, már vagy 15 éve, azóta nem olvastam. De azt tudom, hogy imádtam.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Az elmúlt évek egyik legmegkapóbb könyve humánumról, sorsról, determináltságról. Egészen különleges a narratíva is, már csak emiatt is kiemelkedik a sorból. És ezen kívül még oly sok minden miatt. Kötelező darab. Részletesebben itt.

Szilvási Lajos: Appassionata

Személyes kedvenc. Szilvási méltatlanul csúszik a süllyesztőbe, és ha már Wassnál a korrektséget emlegettem, itt is azt tenném. A háború csömöre, az élni akarás, a sorsát befolyásolni képtelen ember regénye ez, a determináltság az első szavaktól kezdve érezhető. Gyönyörű íve van, és végig lebeg a szövegben valami keserű melankólia. Tudod, mi lesz a vége? Persze. Megsemmisülsz mégis? Ó igen.

Lőrinczy Judit: Ingókövek

Erről meg már posztoltam is külön.

Ja, és ennyit arról, hogy a 30 könyvet leszűkítem 10-re. Szerintem egyébként ezt én sem gondoltam komolyan.

A Görgey-kérdés története

És igen! Kilenc évnyi keresés után végre megszereztem!

El sem hiszem, hogy sikerült. Annyira régen keresem, hogy félig-meddig már le is mondtam róla... Igazából szerintem elég nagy baj, hogy a magyar történetírás egyik csúcsteljesítményét jelentő művét egész egyszerűen nem lehet megvásárolni. Kiadták egyszer valamikor a '30-as években, majd 1994-ben. És kész. Történészhallgatók generációi kapták kötelező olvasmányként, miközben hozzájutni - még könyvtárból is - igen nehézkes.

FIGYEL, KEDVES OSIRIS KIADÓ?

Amikor először elkezdtem olvasni, valamikor még 2005-ben, harmadéves koromban, azonnal elhatároztam, hogy megszerzem. Máig emlékszem a pillanatra: a fősuli büféjében, a TÁK-ban ültem estefelé egy őszi napon. Kávéztam - mint mindig - amikor elsőként kézbe fogtam a kikölcsönzött kötetet. Nekiálltam olvasni, miközben az este hatkor kezdődő világirodalom szemináriumra vártam, hát aznap nem mentem világirodalom szemináriumra. Annyira megtetszett, hogy miután rájöttem, hogy beszerezni majdhogynem lehetetlen, még az is megfordult a fejemben, hogy "elveszítem" a könyvtári példányt, majd örömmel kifizetem a bírságot. Na persze ez nem volt valódi opció, de jól mutatja, mennyire vágytam a kötetre.

Mikor elkezdtem tanítani, minden 11. osztálynak beszéltem a Görgey-kérdés történetéről, és különösen erről a könyvről. Mindig elmondtam, hogy aki segít nekem megszerezni ezt a könyvet, annak örökké hálás leszek. Hét évnek kellett eltelnie, mire egy kedd reggel a facebook-on kaptam egy üzenetet egy jelenlegi diákomtól, hogy megtalálták a könyvet: valaki feltette a bookline-ra antikvár példányként, előző este vették észre, mert korábban beállították az automata értesítést. Még aznap reggel megrendeltem a könyvet (majdnem elkéstem miatta), és pénteken már át is vehettem. Elmondani nem tudom, mennyire örülök neki.

Zseniális munka. Én először főiskolán olvastam a Történetírás története c. tantárgy vizsgájára Zakar tanár úrnál, és meg kell mondjam, azóta sem igen találtam olyan történelmi szakmunkát, amely egyszerre lett volna ennyire alapos, részletes, igényes, de közben szórakoztató is. A legnagyobb értéke a munkának – amellett, hogy módszeresen megsemmisíti az évszázados legendát, miszerint Görgey „áruló” volt – talán az, hogy a Görgey-kérdés történetét végigjárva megismertet minket a magyar politikai és közgondolkodás történetével, a magyar történetírás főbb alakjaival, a bal- és jobboldali történészek nézőpontjaival, mozgatórugóival és helyenként bizony emberi hibáival is. Aki alaposan meg akarja ismerni a szabadságharc, sőt a magyar hadtörténet egyik legnagyobb hadvezérének előéletét, tragikus megvádolását, majd ennek következményeit, mindezt úgy, hogy közben a XIX. századtól kezdve végigtekintheti a magyar történetírás történetét – annak nagyon ajánlom ezt a művet.

Talán Kosáry volt az első, aki megadta végre azt a tiszteletet Görgeynek, ami neki jár. Sajnos az ő alakja körüli viták még a mai napig sem jutottak nyugvópontra, a kérdés tehát azóta is önmagát írja tovább. Ennek ellenére a gondolkodó többség számára ma már világos, hogy az lenne a minimum, hogy megadjuk a tiszteletet Görgeynek. Ehhez pedig az első lépés a könyv elolvasása.

Sajnos nehezen lehet hozzájutni, mindössze két kiadása létezik, a legújabb 1994-ből. Én kilenc évig vadásztam rá, mire meg tudtam vásárolni antikváriumból. Egyértelműen könyvgyűjteményem egyik legértékesebb darabja.