Görög tragédiák reloaded, avagy Bartis Attila - A nyugalom

Az egyik legnyomasztóbb anyatörténet, az egyik legnyomasztóbb anyafigurával az általam ismertek közül. Eleinte azt gondoltam, hogy az Iszony Milije azért csak felveszi majd a versenyt Weér művésznővel, de nagyjából a regény közepe tájékán ez a verseny el is dőlt az utóbbi javára. Valahol ott van a dolog kulcsa szerintem, hogy Bartis anyafigurájában több minden koncentrálódik, a tágabbtól a szűkebb felé haladva: történelmi, családi, illetve személyes tragédia, ezenkívül néha dühöngő, néha csendesebb téboly, egy lelkileg nyomorékká vált család, sötét, felszín alatt lappangó titkokkal. Most ez így elég sablonos lett, de ez van.

Egyébként az egész valahogy olyan görög tragédiába illő volt számomra, vérfertőzéssel, magát beteljesítő jóslatokkal, térdre kényszerítő tragédiákkal - de közben soha nem éreztem azt, hogy bárhol is túlfeszített lenne a narratíva, vagy hiteltelen a cselekményvezetés. Több helyen is éreztem egyébként az Oidipusz-vonalra rájátszó utalásokat, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha igen, akkor meg pláne jó. Ettől függetlenül néhol eléggé rapszodikus az elbeszélésmód, én például azt éreztem, hogy az első harmadánál vesz lendületet a történet, onnantól olyan az egész, mint egy lelki értelemben vett hányás (aki félreérti, azt tudom sajnálni), melynek során a lélek megszabadul a tehertől. Az elején még csak gyűlik a nyál a szájban, a rosszullétnek még csak az előszele érezhető, és egyszer csak kirobban a savas tartalom, onnantól a történet végéig egy lelki okádásnak vagyunk szemtanúi, melynek görcsei néha enyhébbek, néha egészen hevesek, szinte már elviselhetetlenül azok. Na valami ilyesmi érzés lehet egyébként írni is. Vagy gyónni. Egy zellerkrémleves felett. A száműzött papnak, ugyebár.

A történet keretes szerkezetű egyébként, retrospektív elbeszélésmóddal. A cselekmény mozgatórugói közül szépen sorban végül mindegyikre fény derül (arra is, amit mondjuk magunktól lehet, hogy nem is akarunk tudni, de aztán mégiscsak de), és minél borzasztóbbak, annál kevésbé palástolva beszél róluk a narrátor, sőt, mintha sokszor nem lenne elég magának a ténynek, a sötét múlt éppen aktuális részletének kiderülése, még forgat is egyet a késen a szerző, tessék, szokjátok, minket megnyomorított, hát legalább fájjon nektek is. Bele a pofátokba, marokszám, nesztek. Próbáljátok csak letörölni, csak még jobban szétkenitek.

Nem véletlenül használtam a "megnyomorított" kifejezést, a lelki nyomorékká válás, a családi degeneráció regénye ez, olyan próza, ahol különben helye van a trágárságnak, a legbizarrabb részleteknek is. Ugyan már, ne játsszuk meg magunkat, ilyen az élet. Nem biztos, hogy pont a miénk ilyen, de attól még, hogy rózsaszín szobában nőttünk fel, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy mások viszont nem. És lehet felhúzni az orrokat, lehet finnyáskodni, meg álszenteskedni is. A történet attól még valószerű. Akkor is, ha fikció. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak meg még mindig ott vannak a mesekönyvek.

Émile Zola - Germinal (nem fogtam rövidre)

Instant pokol biztosítása magamnak van Gogh képének barbár felhasználásáért - PIPA

Szeretem a bányászregényeket. Egyik kedvenc regényem, Čapek Az első csapat-a szintén ezt a műfajt képviseli, bár nyilván egész más szemszögből. Abban árad a hamisságtól mentes bányászromantika, az összetartás, a bajtársiasság érzete, melyek a Germinalban is jelen vannak, de egész más jelentéssel: itt a nyomor, a kilátástalanság, a közös végzet kovácsolja össze a bányászokat, míg Az első csapat-ban "csak" a folyamatos veszély és a segítségnyújtás közös erkölcsi parancsa.

A Germinalt a kilátástalanság légköre lengi be, a második ipari forradalom korának minden nyomora jelen van itt, sokszor annyira fojtogatóan, mintha magunk is egy szűk bányavágatban próbálnánk levegőhöz jutni. Itt még csak alakulgat az a réteg, amely később, például Az első csapat világában már a létező munkásarisztokráciát képviseli. A Germinal ezt megelőzi pár évtizeddel. Az 1800-as évek végén járunk, a századfordulón, amikor a szocializmus már létezik, ismert, de még nem rengette meg alapjaiban a világot. A változás szele azonban érezhető, a forradalomvárás hangulata áthatja Zola kétségbeejtő helyzetű figuráit, érzésem szerint magát a szerzőt is. Tulajdonképpen az ábrázolt karakterek egyetlen lehetőségéről, magáról a megváltásról beszélünk az ő nézőpontjukból. Ezt az álláspontot támasztja alá az új abbé, aki egyházi személy létére maga is szocialista, burzsoáellenes elveket vall (nem összetévesztendő a keresztényszocializmussal):

"Az egyház a szegények pártján van - mondotta -, az egyház egy napon majd diadalra viszi az igazságot, Isten haragját kérve segítségül gazdagok bűnei ellen. És hamarosan felfénylik a nap, mert a gazdagok Isten helyét foglalták el, s a hatalom gyalázatos bitorlásában odáig mentek, hogy Isten nélkül kormányoznak."

Ezután valamelyik szereplő úgy érzi, hogy "mintha Étienne-t hallgatná", aki ekkor vallja a legmerészebb kommunista elveket. A párhuzam magáért beszél.

Az egyház egyébként - a fenti pozitív száltól eltekintve - szintén megkapja a magáét Zolától: a nyomorgó bányászok nevében megszólaló egyik szereplő szerint ahelyett, hogy ki kellene harcolni a nekik járó igazságot a gazdagok ellen, inkább "ott kell helytállni, ahova a jóisten vetett minket". Szinte felháborító ez a jámborságba burkolt önsorsrontó fatalizmus, ez a birkaattitűd, amellyel csak a fennálló, vérlázítóan igazságtalan társadalmi helyzet csontosodik meg ahelyett, hogy szétvernék az egészet. Ebben az értelmezésben az egyház és az ő tanításai tehát másra sem jók, mint a fennálló, velejéig rohadt rendszer konzerválására, s a gazdagok kiváltságos helyzetének fenntartására. Ezt támasztja alá Grégoire heves helyeslése a fenti mondat elhangzása után. Na persze Zola sosem lehet ennyire egysíkú - a szimpatikus új abbéval megcsillantja, hogy az egyház nem (csak) ilyen. Az érem, és az ő két oldala, ugyebár.

Különben ugyanez a fentebb említett fatalizmus tükröződik a régi generációt képviselő öregek szavaiban is:

"A feljebbvalók persze sokszor bitang népség, de mindig lesznek feljebbvalók, ugye? Már csak ez a világ sora, kár ezen gondolkozni!"

Itt azonban ez még véletlenül sem válik a "régi öregek" bölcsességévé, az embernek ökölbe szorul a keze: pont ez a fajta beletörődés a gátja a változásnak, ami mindannyiuknak jobb létet hozhatna.

Ugyanez a kétpólusúság jellemzi a szerző polgárábrázolását is. A többségük halálosan visszataszító figura, akik vagy gonoszak, vagy egyszerűen annyira vakok, hogy az ember legszívesebben maga vágná őket fejbe, hogy nyissák már ki a szemüket: maguk termelik ki saját maguk hóhérait, ha ennyire nem hajlandók a változtatásra (ahogy Marx is megírta már régen). Ilyen szempontból a legidegesítőbb, már-már szélsőségesen megrajzolt figurák Grégoire-ék, akik a polgári jólét és semmittevés posványába süppedve körülbelül világukat nem tudják, ők azok, akik a leghevesebb, már-már munkásforradalomig fajuló események kellős közepén kijelentik, hogy

"Nem, alapjában véve valóban nem rossz emberek. Jobban esik nekik a vacsora, ha majd jól kiordítozták magukat."

Ennél a pontnál már nehéz eldönteni az olvasónak, hogy nevessen vagy inkább sírjon.

Érdemes még Zola módszerét megvizsgálni, amellyel a nyomort ábrázolja. Helyenként a naturalizmusnak megfelelően nem körbeír, nem célozgat, nyíltan kimond mindent, ami a helyzetet jellemzi, néha azonban csak sötét, távoli célzásokat enged el, amelyek fölött az olvasó szinte majdhogynem átsiklik, de aztán megakad rajta a szeme, s olyankor csak néz percekig a semmibe.

"Tudod, nálunk a lányok nem valami gyorsan fejlődnek." - mondja Étienne-nek egyik társa első nap a bányában. Csak ennyit. Mi pedig magunkra maradunk a gondolatainkkal és a miértekkel, amelyeket talán jobb is nem megválaszolni. Ugyanígy ír a szerző a szinte disztópiába illő embergyárról is: a munkásoknak szinte egyetlen szórakozásuk a mértéktelen szerelem, a nők (lányok) a lehető leghamarabb teherbe is esnek, végtelen beletörődéssel, nyugalommal szülnek 6-7 akár gyereket is. Ebben benne van a bányásznép beletörődése évszázados szenvedésébe, a halál elleni egyetlen védekezés, de valami más, valami sötétebb is, amelyet Zola megint csak egy célzással villant fel egy pillanatra:

"Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét." - a háttében megint a tőkés sejlik fel, a "távoli szentélye mélyén lapuló bálvány", aki "emberhússal táplálkozik". Embertenyészet ez, ahol a gyerek a család számára kenyérkereső, aki a nyomor szinten tartásához kell, a tőkés számára pedig egyszerű utánpótlás. Nyomasztó belegondolni is.

SPOILER ALERT

A történet egyébként a bányászsztrájk vereségével zárul, de csak a csata veszett el, nem a háború: a zárlat a lehető legbizakodóbb a jövő tekintetében (ezt seregnyi metafora támasztja alá az utolsó oldalakon), amely csakis a munkások, a munkából élők győzelmét hozhatja el, s ez a 20. században el is kell, hogy jöjjön. Irigyelhetjük a szerző optimizmusát. Főleg, ha belegondolunk, hogy ebből mi valósult meg ténylegesen.

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Ennyit a kezdőmondat-mániámról. Ez ugyanis nem a kezdőmondat, de ha úgy alakul, hogy az semmitmondó, nekem az is megfelel, ha találok egyet, ami az egész regényt befogja. Itt ez egyértelműen sikerült

Valahogy én ezt főiskolán elsumákoltam, és most vált időszerűvé a pótlás. Most látom csak, mekkora hiba volt kihagyni: a regény egyértelműen az egyik kedvencemmé vált, szerintem még sokszor el fogom olvasni. Ezt írtam róla:

Az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam a diktatúrák és az emberi természet közötti kapcsolatokról, ennek erkölcsi kérdéseiről. A nyilas diktatúra napjai adják a cselekmény keretét, de ez szabadon behelyettesíthető bármi mással: kommunizmussal, nácizmussal, bármilyen olyan rendszerrel, amely zsarnokságra épít. A regény első jelentésrétegét tekintve négy kisember története ez, akikben közös, hogy csak "meg akarják magukat húzni", ki ilyen, ki olyan módon, egyszerűen túl akarnak élni. Nem akarnak ők beleszólni a politikába, egyszerűen csak át akarják vészelni a nyilas diktatúrát csakúgy, mint a történelem más viharait. Na persze ez lehetetlen. Hangsúlyosan az átlagember megtestesítői ők, de nem kezelhetők teljesen homogén csoportként: a könyvügynök lelkét erkölcsi bűnök terhelik, az asztalos istenfélő ember, a vendéglős kisebb alkukat köt a hatalommal, előrelátása már-már számítónak hathat. A szerző szándékának és pontos jellemábrázolásának köszönhetően természetesen Gyurica a legkevésbé szimpatikus eleinte, azonban később mégis ő tesz tanúbizonyságot a legmélyebb emberiességről.

Ezzel a regény egyben azt is megmutatja, hogy mennyire nem érvényesek azok az erkölcsi kategóriák, amelyekkel egyesek annyira szeretnek dobálózni. Ilyen például a "hazafi" és a "hazaáruló", a "gyáva" és a "bátor", vagy a "jó" és "rossz" ember fogalma. 

Aki egyébként kicsit is gondolkodó embernek tartja magát, annak életében legalább egyszer megfordul a fejében, hogy ezek azért sosem ennyire egyértelmű és könnyedén alkalmazható fogalmi kategóriák. Akinek ez sosem jut eszébe, annak pedig talán mindegy is.

A kocsmabeli párbeszédben kifejtett belső magtörténet Tomoceuszkakatitiről és Gyugyuról lényegében a regény fő cselekményének allegóriája. Érdekes megvizsgálni a rá adott reakciókat is: a négy szereplő mintha elbukna ezen az erkölcsi megmérettetésen (teszik ezt egyébként a lehető legőszintébb lélekkel), azonban a végső, igazi próbán mindannyian emberként vizsgáznak. Gyurica a leginkább, az ő áldozata csak akkor válik igazán, teljes mélységében érthetővé, ha képesek vagyunk beleképzelni magunkat az ő helyzetébe. Ha kizárólag az ő figuráját vizsgáljuk, akkor jó példát kapunk arra is, hogy sokszor nem (csak) azok az igazi hősök, akiknél ez első ránézésre is teljesen egyértelmű, és nem ismerhetjük mások tetteinek mozgatórugóit, még akkor sem, ha közelről ismerjük őket. Gondoljunk csak arra, mit terjesztenek Gyuricáról közvetlen környezetének tagjai is, és hogy ő miért is nem igyekszik cáfolni ő ezeket a rágalmakat.

Ezt a tételt egyébként - ironikus módon - pont a fényképész fogalmazza meg saját, hamisan értelmezett hősiességének, emberiességének lázas víziója közepette:

"És így szóltok: mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…"

Magára érti, de mi tudjuk, ez a mondat valójában a történet leghumánusabb, legnagyobb áldozatot és szenvedést vállaló karakterét jellemzi, azt, aki saját lelki épségét, saját erkölcsi tisztaságát, és - hosszú távon valószínűleg - saját elmeállapotának épségét áldozza fel másokért. A fényképész ezt a tételt természetesen saját gyávaságának álcázására, valamint saját cselekvésképtelenségének és tehetetlenségének palástolására használja fel. Ezt persze ő maga sem tudja.

A fentiek mellett az ellentétek regénye is ez: ellentét áll fenn a nyilasok képében megjelenő brutális hatalom és az ember közt, ellentét áll a naivan elképzelt hősök és a sokszor ismeretlen igaziak között, továbbá a fényképész és a többiek között, és még sorolhatnám.

A regény humánumábrázolását és az emberi értékek melletti határozott kiállását tekintve az irodalom legnagyobbjai közé tartozik, a hősiesség bemutatását tekintve pedig azon kevesek közé, akik egyáltalán képesek ezt a fogalmat valódi jelentéssel megtölteni. Elég kevés ilyet olvastam életemben, talán ha összesen tízet. Ez köztük van.

A történet, a benne megjelenő kérdések, az olvasóból kiváltott önkéntelen reakciók egyrészt roppant intenzívek, másrészt különösen aktuálisak ma, egy olyan korban, amely bizonyos tekintetben pont egy olyan végkifejlet felé halad, amely a regény világában már beteljesedett.

Tíz mondatban - Niccoló Ammantini: Én nem félek

Ez egy kellőképpen fura illusztráció, amelyet a kezdőmondatból és egy képből készítettem fotosoppal. Mostantól minden értékeléshez lesz ilyen. A kezdőmondatoknak szerintem mindig nagy jelentősége van, a képeket pedig az olvasmány hangulatának megfelelően fogom alakítani. Nem semmi.

A hetvenes évek dél-olasz környezetében játszódó történet, egy nyomasztó és sötét bűnügy gyermeki nézőpontból elmesélve. A regény világa kellőképpen zárt, egy lehetetlenül kicsi déli olasz falucska, Acqua Traverse, mindössze négy házzal: itt él a megismert négy család, és a gyerekek, köztük Michele, a főszereplő. Az ő nézőpontjából, egyes szám első személyben íródik a történet, ezt erősíti az elbeszélésmód, amely hangsúlyosan használ gyermeknyelvi kifejezéseket (pl. "buksi", "kukac" stb.), de a narrátor többször utal arra, hogy a visszaemlékezés helyzete már a felnőttkorhoz köthető.

A cselekményt mozgató történetet és a hátteret mindvégig a gyermek nézőpontjából ismerjük meg, ez adja a narráció különlegességét: míg a főszereplő nem, vagy nem teljesen érti, mi miért is történik körülötte, hiszen ő még gyermek, az általa látottakból - amelyek számára sokszor értelem nélküli események - mi, felnőttek tökéletesen tisztában vagyunk mindennel. Ilyen értelemben a narratíva némileg például a Sorstalanságéra emlékeztetett.

A regény címe erőteljesen utal a cselekményre, a főszereplő, Michele ugyanis tényleg harcot vív, egyrészt a saját képzelt démonaival, másrészt a valódi emberi szörnyekkel is, akik körülveszik őt, ezt fejezi ki - öntudatlanul - saját apja egyik megnyilvánulása:

"Felejtsd már el ezeket a szörnyeket, Michele. Szörnyek nem léteznek. A kísértetek, a vérfarkasok, boszorkányok, mind csak hülyeség, arra valók, hogy megrémisszék az ilyen hiszékenyeket, mint te. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől."

Az egyik érdekesség a történetben, hogy sem közben, sem a végén nem tudjuk teljes szívből hibáztatni a bűnösöket, ugyanis Michele szemén át feltárulnak emberi tulajdonságaik csakúgy, mint kétségbeesésük, kilátástalan helyzetük, amelyből így kívánnak kitörni. Ott van például a Mama, aki anyatigrisként védi fiát, ha úgy hozza a helyzet, miközben bűnrészes másvalaki gyermekének elrablásában, de említhetném a többieket is. Összetett jellemek, összetett történet, nincs megoldás vagy feloldozás, van viszont szépen növögető mázsás kő, amelytől a történet végére már alig kapunk levegőt. És a befejezéssel ezúttal nem jár együtt a megkönnyebbülés.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

"Elmosódott férfiarcot látunk, amelyre ezüstport szitál az idő."

Árad a szöveg Darvasi regényében, megállíthatatlanul, megfékezhetetlenül, de semmiképpen sem parttalanul. A mai prózadivat bizonyos vonulataival ellentétben itt szerencsére ehhez van történet is, de semmiképpen sem szabad valami olyasmi elbeszélésmódra gondolni, mint a „hagyományos” magyar történelmi regényben megszokott, Darvasi azért annál jóval többet mutat. Nem is lenne értelme úgy elbeszélni valamit, ahogy Jókai vagy Gárdonyi tette, hiszen azóta már eltelt egy évszázad. Így tehát a szerző újraalkotja a magyar történelmi regény fogalmát. Ennek megfelelően a címben hangsúlyosnak érzem a „legenda” kifejezést, rokonítható ez ugyanis a középkori legendával mint műfajjal. Ezeknek hagyományosan hangsúlyos eleme volt a középkori szentek csodatételeinek felsorolása, s mint ilyen – teológusok most ne figyeljenek ide – erősen fiktív, mágikus jelleget kapnak, mely jelzők Darvasi regényére éppúgy illenek. Ráadásul a szerző tökéletesen eltalálja az arányokat, ennek köszönhetően, íme, máris szemünk előtt az új magyar történelmi regény.

Nehéz megmondani, hogy a szerző maga egyébként hol is helyezkedik el a szövegéhez képest, de semmiképpen nem helyezi magát látványosan előtérbe, illetve nem is vonul láthatatlanul háttérbe. Engem bizonyos mértékben Gárdonyira emlékeztettek megjegyzései, helyenkénti véleménynyilvánításai, de ez lehet a puszta véletlen műve is.

A szöveg, mint már mondtam, gyönyörű a szó szűkebb és tágabb értelmében véve is, hihetetlenül „áradó”, ahogy azt a kritikusai többször meg is jegyzik. Ennek lehet egyik oka a jelen idejű elbeszélésmód, a helyenkénti líraiság, és az erőteljesen a mágikus realizmus jegyeit mutató stílus is. Emiatt, és más egyéb okok miatt is (világteremtő eszközök, reális és mágikus keverésének módszerei, arányai, helyenként túlfűtött erotika, erőteljes vulgarizmus stb.) számomra igen közel áll a szöveg Márquez prózájához, de semmiképp sem keverhető össze azzal. Ja igen, ez részemről szintén dicséret.

Csodálatosan szép a történeteket összefűző szál, a könnymotívum mint domináns kapcsolatalkotó szereplők, helyszínek, sorsok, események között, de ezenkívül más olyan toposzok is felfedezhetők a szövegben, amelyek összefűzik a történet darabkáit (pl. felhőmotívum). Mégis a könny motívuma az, amely búvópatakként kígyózik a szövegben, átszőve mindent, kifejezve a közöst a sokféle, de minden esetben mégis jellegzetesen közép-európai emberi sorsban, s éreztetve a szenvedést, amely minden karakterben – legyen az tatár, török, tót, román… magyar, szerb vagy zsidó – az egyik legmeghatározóbb alkotóelem. Csakúgy, mint a valóságban.

És mivel rengeteg, kontextustól független, önmagában is óriási értéket képviselő idézetet találtam a regényben, most kiválogatom a kedvenceimet, hogy meglegyenek itt is. Illetve mert csak.

"Irina szép volt, mert boldogtalan volt. Mert mindig szebbek a boldogtalanok." 

"Ezekben az években néha különös alak sétál a debreceni utcákon. Éjfél van ilyenkor, s a Hold szórakozott, csalfa fényében is jól látni, hogy a férfiú olyan sápadt, mintha már nem is élne. Kálvin János, az ő halhatatlan szelleme jár vissza a túlvilágról, mert sehogyan sem érti, miért épp itt, ezen a kietlen, távoli földön borult virágba az ő összes mondata, tézise és elgondolása. Egyáltalán nem ilyen városra vágyott Kálvin János. Ezért tűnik fel olykor Debrecen kihalt utcáin, s azoknak is igazuk van, akik dühöngeni és káromolni látják, vagy akik könnyek csillogását vélik felfedezni szomorú szemében." 

"Csak mert a leheletünkből mindig marad ott is, ahol megszülettünk. Menjünk bárhová és legyünk bárki, nagyúr, akasztófavirág, pénzeszsák vagy sápadt állú deák, a lelkünkből mindig sírdogál egy fátyolka a föld felett, hol először ordítottunk az életünk miatt, és ami csak a miénk. Köpjön, rúgjon bárhová a sors, élünk ott is, ahol megszülettünk. És lehet ezt könnyes szemekkel is mondani. Lehet ezt ordítva mondani, dühvel és finnyásan, vagy lehet kacagva és lemondóan, hanem a lélekkel nem dacolhat sem szellem, sem kedv, sem pedig felejtés." 

"Arra gondolok én, a porszem, hogy nem volt örökké a Gonosz, mint Te. Ó, és nem bukott angyal, ahogy szerzőink, okos és érzékeny tudoraink okítják századok óta. Én ma megbizonyosodtam, Uram. A gonoszt mi teremtettük, Uram. Mi alkottuk meg az ördögöt, mi, emberek, gyarló és szörnyű kicsi lények, és mi teremtjük újra és újra, tudva és tudatlanul, és ha Te a saját képmásodra formáltad az embert, hát nem tudok mást mondani, hogy mi sem cselekszünk másképpen, mert mi is a saját képünkre formáljuk újra és újra az ördögöt, aki éppen ezért hasonlít… hasonlít…" 

"Azt lehet inkább mondani, hogy van a törvény és van a realitás, s e két tényező vonzásában halad az élet, bölcs egyensúlyt tartva vágyak és lehetőségek szorításában."

"Ha egyszer majd az embertudósok le akarják fektetni a férfi és az asszonyállat közötti alapvető különbséget, nem a testi eltérésekkel és a lélek különbözőségével kell kezdeni, hanem a tekintettel. Ahogyan az asszonyállat tud nézni, abban a nézésben feltárul minden jó és minden gonosz, s a férfi rádöbbenhet, hogy viselhet ugyan több húst, használhat több gondolatot, úgyis kívül marad a világot irányító lényegen." 

"A háború mindig magához vonzza az emberi faj mocskát."

És a két kedvencem, már-már Ady magasságába emelkedő éleslátással a magyar viszonyok tekintetében:

"Ami ezen a földön volt valaha, elmúlni sosem tud egészen. Ebben az országban minden régtől van, és minden rosszul is van. A szokást alázatnak, a forradalmat ábrándok báljának, az örömünnepet részeg dínom-dánomnak nevezik. Akkor hull a hó, amikor nem olyan jó, hogy hull. Gyakran eltéved a szél, s amikor előkerül végre, annyi a bűntudata csak, hogy a történelmi port a szemünkbe fújja. Errefelé az idő nem tud olyan kárt okozni, hogy holnapra ne legyen mégis jó." 

"Ezen a földön minden mindennel összeér, s ha úgy tetszik, van a miérteknek magyarázata, az inkább csak historikus tudóskodás vagy poétai szentiment. Itt a ráció a maga karikatúrája. Soha nem tudod, sírnod vagy nevetned kell-e a következő pillanatban. A szellemesből tragédia lesz, áldozati véredbe beleköpnek, aztán megsütik és kiárulják. Ezen a földön nem a dolgok miértje az érdekes, hanem a lehetséges, ami viszont sohasem teljesedik be. Csak annak lehet igaza, aki belepusztul a rögeszmébe, hogy lehetne másképpen is, mint ahogy van. Nem és nem. Ezen a földön soha nem lehet másképpen, mint ahogyan van."

Nos hát így, valóban.

Tíz mondatban - Dino Buzzati: Tatárpuszta

"Miután tisztté avatták, Giovanni Drogo egy szeptemberi reggel útnak indult a városból első állomáshelyére, a Bastiani Erődbe."

1. Sok mindenre emlékeztetett a regény: a Száz év magány, a Varázshegy, az Ingókövek egyaránt eszembe jutott olvasás közben, elsősorban az idő- és térkezelési módszer miatt. 

2. Az Erőd elzárt, környezetéből, a világból, térből és időből egyaránt kiemelt, misztikus hely, ahol nem érzékelni az idő múlását. 3. Ezt a szerző olyan módszerrel ábrázolja, amely Thomas Mannéval rokon: csak jelzi az évszakok váltakozását, s csak mellesleg említi meg, egy mondat állítmánya huszadrangú kiegészítésének kiegészítéseként, hogy egyébként már tizenöt év is eltelt a kezdet óta. 4. Vagy: "azóta mindenkit előléptettek" - amely ismét hosszabb időintervallum elteltére enged következtetni. 5. Itt nem telik az idő, gondolnánk elsőre, pedig de, csak kevésbé szembetűnően.

6. Különös világot teremt Buzzati, amely önálló, kerek, lezárt univerzum, és aki egyszer idekerül, menthetetlenül foglyává is válik annak, szabadulni csak kevesen képesek. 7. Ebbe a keretbe helyezi bele az eltékozolt, minden teremtőerőt, értéket nélkülöző emberi élet allegóriáját, a céltalanná válás folyamatának ábrázolását a szerző. 8. A várakozás regénye ez - a céltalan, értelmetlen, mégis újra és újra megújuló várakozásé. 9. Élethazugságra épül a főbb szereplők karaktere egytől egyig, önnön fásultságuk, saját lelki mocsárba süppedésük igazolására szolgál pusztán a  vakhit, mellyel a "támadást" várják, hogy egy dicsőbb, emberibb élet lehetőségét nyújtsa nekik, még ha ez a halál lehetőségét is jelenti számukra.

10. A szemünk előtt lassan őrlődik fel Drogo, a regény antihőse, s ha érzünk is valamiféle kesernyés szomorúságfélét, az sosem manifesztálódik igazán, mert minket is elfog a rezignáltság, mely a regény világából lassan kúszik fel elménkben, tompa zsibbadássá válik, s ha éreznénk is némi bágyadt tiltakozást, meg is értenénk a veszélyt egy homlokránc erejére - az egészből nem marad más, mint egy gombóc a torkunkban, egy cinikus mosoly, és annyi, hogy "Milyen szépen süt a nap.".

Egy vezér gyermekkora

Az Egy vezér gyermekkora most így utólag sokkal fontosabb olvasmánynak tűnik számomra, mint azt előtte gondoltam volna. Megjelennek benne a legfontosabb egzisztencialista gondolatok, az önmagát definiálni próbáló főhőssel, aki ezen igyekezetében kudarcot kudarcra halmoz, s már odáig jut el, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik. Csak ezek után fordul a fasizmus felé, a fasizálódó Franciaországban megtalálva ezzel nem önmagát, de egy olyan képet, amelyet mások alakítanak ki róla. Ez végre valami biztos, végre valami kapaszkodó az életben. Ehhez azonban ez kell, hogy egyénisége megsemmisüljön. Ennek megtörténtét maga mondja ki, mikor arról elmélkedik, hogy ő nem is létezik tulajdonképpen. Jól jellemzi ez a diktatúrák lélektanát is, ahol az egyénnek szinte meg kell semmisülnie ahhoz, hogy a közösségben, a tömegben feloldódhasson. Ez a feloldódás egyébként nagy megkönnyebbülés Lucien számára, innentől maximálisan úgy is viselkedik, ahogy azt mások elvárják tőle. Nem boldog, ezt tévedés lenne kijelenteni. Megkönnyebbült csupán. Nem kell többé magával foglalkoznia, nem kell belső világát elemeznie, s ekkor már azt is kijelenti, hogy a befelé fordulás a „legveszélyesebb tévelygés” az összes közül. Mielőtt a szélsőjobb vonzáskörébe került volna, egészen másként gondolta… igen, így működnek ezek a dolgok, ha elfogadjuk, ha nem.

Az utolsó farkas

Van egy állástalan filozófiaprofesszorunk, egy 21. századi, lepusztult nagyvárosi környezetünk mint elsődleges történet, melyhez a professzor mint másodlagos elbeszélő is tartozik. Van tehát egy általa elbeszélt másodlagos történet is, mely Extremadurához kötődik, ahová meghívják őt, hogy írjon a helyről valamit, bármit, és van egy harmadlagos történet, melynek a vadőr a narrátora, ez szól az utolsó farkasról. Mise en abym, kétszeresen is. A történetek közötti kohézió tartalmi szempontból viszonylag laza, azonban ahogy haladunk előre, egyre inkább egyértelmű, hogy ezek utalnak egymásra, értelmezik egymást, a magtörténet visszahat elbeszélőjére, az pedig az ő elbeszélőjére, a professzorra. És az egész valószínűleg visszahat magára a szerzőre is.

A narratíva már az elején jelzi, hogy a laza tartalmi kapcsolat csak a felszínen tűnik ilyennek, természetesen az egymondatos szövegalkotási mód kiválasztása nem véletlen Krasznahorkaitól. Amellett, hogy egyrészről ezzel letehetetlenné varázsolja művét, rákényszeríti olvasóját, hogy folyamatosan reflektáljon a kérdésre, hogy miért is így íródott a novella, önkéntelenül is próbálva kutatni a megfogalmazásmód okait.

Egy hetvenoldalas mondat? Fel kellene adni nyelvtanórán elemezni...

Aztán van itt még egy zsúfolt, jelképes nagyvárosi környezet, elvileg tele élettel, azonban ez inkább lehangoló, elidegenítő hatást kelt. Ezzel szemben az extremadurai táj a maga kihaltságával majdhogynem ősállapotokat idéz: távol a civilizációtól, az embertől, a paradicsomi létet jelképezi. Ide készül éppen betörni a civilizáció, az a civilizáció, amelynek az az eredménye, ahonnan a professzor már menekül, ahol ragad a talpunkhoz az összeköpködött járda, ahol a kocsma személyzetét török suhancok tartják rettegésben, ahol alig látszanak egymástól a falakon a kurd graffitik. Ez a "civilizáció" készül épp felfalni mindent, ami burjánzását akadályozza, mindent, ami még romlatlan ebben a környezetben. Ezzel együtt a modern ember léttapasztalataként is olvasható ez a részlet:

"tudja, ez az egész, ez az Extremadura kívül van a világon, még odakívül, extre, érti?, ezért volt minden olyan csodálatos a természettől az emberekig, és senki nem tud a veszélyről, amit a világ fenyegető közelsége jelent, irtózatos veszélyben élnek azok ott Extremadurában, tudja, magyarázta a magyarnak, fogalmuk sincs, mit eresztenek be, miféle szellemet, amikor keresztül-kasul építik autópályákkal és üzletekkel a földjüket"

Ezt természetesen a farkasok, az utolsó farkas tragikus története szimbolizálja, amely jelképévé válik így a professzornak, magának a szerzőnek is, és talán minden embernek, aki valaha is érezte már akár csak egyszer is az életében, hogy az úgynevezett civilizációs fejlődés nem feltétlenül annyira egyértelmű, mint néha hisszük.

"bokrok, vagy valami aljnövényzet nincs sehol, csak a halványzöld talaj valami fűvel és rajta a tölgyek szétszórva egy irdatlan nagy pusztán, ez a dehesa, érti, ugye, és értette ő, és érezte is, hogy rá is nagy hatást gyakorol, mert olyan volt a dehesa, mint a lelke, mint micsoda?!, vigyorgott rá a magyar a pultnál, na, jó, legyintett erre ő, és újra belekortyolt a sörbe, csak azt akarta mondani, hogy Extremadura káprázatos volt"

Innentől válik egyértelművé, amit eddig csak sejteni lehetett: az extremadurai táj valójában belső, lelki tájként is értelmezhető. Ennek értelmében pedig a professzor egész utazása egy belső utazásként fogható fel, melynek eredménye a fentebb említett konklúzió megszületése.

Az utazás egyébként a professzor életútjának kitüntetett pontján kezdődik. A történet szerint nemrég fogalmazódott meg benne ugyanis a posztmodern végső tapasztalata:

"vagy az a helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az „ADD IDE” primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az elmúlt évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedrákról egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla"

Ennek utóhatásaként a professzor válságban van, mely magánéleti és szakmai egyszerre. Ezt az egyre mélyülő válságot oldja fel a maga keserűen gyönyörű módján a farkastörténet. A nyelv már nem fejez ki, körbeért, kész, beszélni sem érdemes róla, mondja a professzor. Őt magát is a túl bonyolult, "érthetetlen" mondatai miatt érik kudarcok szakmai életében. Ezért is kiemelkedő jelentőségű, amikor és ahogyan a farkasok történetével először találkozik, hiszen a nyelvi megfogalmazás fogja meg:

"a >>Duero folyótól délre 1983-ban meghalt az utolsó farkas is<<, nyilván a szokatlan fogalmazás miatt maradt meg benne ez a mondat, hisz ugyan miért beszél egy tudós egy tudományos cikkben ilyen szokatlan költőiséggel, nem?"

Ízig-vérig posztmodern szöveg tehát, számomra helyenként kicsit már szinte szájbarágósan is az.

Ettől még az egyik leginkább szép irodalmi szöveg, ami a kortárs magyar prózából az utóbbi időkben elém került.