Ready Player One

Azt sejtettem, hogy szórakoztató regényről van szó, de hogy ennyire lendületes olvasmány lenne, azt nem is gondoltam volna. Angolul olvastam, így a geek-szaknyelv teljes mélységében feltárulkozhatott előttem, de úgy tudom, a magyar fordító is kitett magáért.

Alapsztori

2044-et írunk, a világ kiégető disztópiává vált. Ennek megrajzolásánál tulajdonképpen nem tett mást a szerző, mint fogta a jelenleg is működő gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokat, és meghosszabbította őket. Olvashatunk célzást a gazdasági válságra, amelyre "mindenki azt hitte, hogy hamar véget ér", és természetesen a túlnépesedés is megjelenik, mint a bajok egyik fő okozója, aminek következtében a nyersanyagok vészesen fogyóban vannak. Mivel a világ nem egy túl vidám hely, és mivel látszólag semmi esély a megmentésére (erre később visszatérek), az emberek egy globális virtuális szimulációba, az OASIS-be menekülnek.

Virtuális valóság - maximumra tekerve

Az OASIS amellett, hogy menedéket nyújt az embereknek a valódi világból, lehetőséget nyújt arra is, hogy egészen más életet éljenek, ha akarják, másik testben is, így lehetőségük van egy teljesen új személyiséget kitalálni maguknak, amely pozitívumai mellett (Aech) akár problémás is lehet, hiszen ha eszetlenül használja valaki, óriási csalódás érheti, ha a valódi világban kell találkoznia azokkal, akikkel az OASIS-ben kapcsolatba került. Ezért (is) törekszik mindenki a valódi kilétét titkolni, és gyakorlatilag teljesen elválasztani valódi életét avatarjának életétől.

Érdekes, hogy amikor ilyen bezárkózós, képzeletbe menekülős történettel találkozunk, az író mindig érezteti némileg, hogy ez nem természetes, ennek milyen komoly veszélyei vannak stb. Sőt, sokszor a cselekménynek is ez a lényege (Mátrix), itt azonban ez nem így van. Az OASIS abszolút pozitív, külön érezni, hogy bizonyos részeknél szándékosan el is időzik a szerző, ecsetelve a benne rejlő lehetőségeket és hasznot (oktatásról szóló rész). El kell ismerni, ez valóban az oktatás (eléggé távoli) jövője lehet:

MY AVATAR’S EYES slid open, and I was back in my World History classroom. The seats around me were now filled with other students, and our teacher, Mr. Avenovich, was materializing at the front of the classroom. Mr. A’s avatar looked like a portly, bearded college professor. He sported an infectious grin, wire-rimmed spectacles, and a tweed jacket with patches on the elbows. When he spoke, he somehow always managed to sound like he was reading a passage from Dickens. I liked him. He was a good teacher.

Of course, we didn’t know who Mr. Avenovich really was or where he lived. We didn’t know his real name, or even if “he” was really a man. For all we knew, he could have been a small Inuit woman living in Anchorage, Alaska, who had adopted this appearance and voice to make her students more receptive to her lessons. But for some reason, I suspected that Mr. Avenovich’s avatar looked and sounded just like the person operating it.

All of my teachers were pretty great. Unlike their real-world counterparts, most of the OASIS public school teachers seemed to genuinely enjoy their job, probably because they didn’t have to spend half their time acting as babysitters and disciplinarians. The OASIS software took care of that, ensuring that students remained quiet and in their seats. All the teachers had to do was teach.

It was also a lot easier for online teachers to hold their students’ attention, because here in the OASIS, the classrooms were like holodecks. Teachers could take their students on a virtual field trip every day, without ever leaving the school grounds.

During our World History lesson that morning, Mr. Avenovich loaded up a stand-alone simulation so that our class could witness the discovery of King Tut’s tomb by archaeologists in Egypt in AD 1922. (The day before, we’d visited the same spot in 1334 BC and had seen Tutankhamen’s empire in all its glory.)

In my next class, Biology, we traveled through a human heart and watched it pumping from the inside, just like in that old movie Fantastic Voyage.

In Art class we toured the Louvre while all of our avatars wore silly berets.

In my Astronomy class we visited each of Jupiter’s moons. We stood on the volcanic surface of Io while our teacher explained how the moon had originally formed. As our teacher spoke to us, Jupiter loomed behind her, filling half the sky, its Great Red Spot churning slowly just over her left shoulder. Then she snapped her fingers and we were standing on Europa, discussing the possibility of extraterrestrial life beneath the moon’s icy crust.

Ezért is éreztem végig, hogy egy igen különleges "utópia a disztópiában"-megoldással dolgozik a regény, melyben a külső burok a valódi világ 2044-ben, míg a belső, a tökéletes az OASIS.

A hideoutban

Ettől függetlenül bizony fut egy nagyon halvány szál a történetben, melyet igazából csak Ogden, illetve helyenként Art3mis célzásai éreztetnek, miszerint a világ helyzete azért is ilyen, mert már senki sem törődik azzal, hogy jobbá tegye. Ez pedig az OASIS hatásának is betudható: emberek milliói élnek totálisan a virtuális valóságba zárkózva, hónapokig, évekig ki sem mozdulva szobájukból. Így, a tenni akarás totális hiányával nyilván nem is fog soha megoldódni a helyzet. Erre épül rá a végén Halliday célzása, amikor megmutatja Parzivalnak a gombot, amely képes a teljes OASIS-t törölni. Ennél többet nem tudunk meg, a regény nyitva hagyja a kérdést, mit tesznek a győztesek a kezükbe került hatalommal, de ez a halvány szál azt érzékelteti, hogy ha meg akarják menteni a Földet, el kell pusztítaniuk az OASIS-t, hogy felszabadítsák az emberi energiákat. Ezt támasztja alá Halliday monológja is a végén, amikor azt meséli Parzivalnak, hogy mekkora hiba a virtuális valóságba menekülni, hiszen a valódi boldogság csak a valóságban létezhet. Ez kicsit talán bugyután hangzik, de a regény üzenetéhez mindenképp hozzátartozik.

A narratíva

Az elbeszélés egyes szám első személyű, így kétségünk sem lehet afelől, ki a főszereplő a történetben, és az is világos többé-kevésbé, mi lesz a végkimenetel. Ez azonban semmit nem von le a regény értékéből, sőt. A "világon belül megalkotott világ", azaz az OASIS tökéletesen zárt rendszer, emiatt sehol sem inkoherens, de kellő szabadság és lehetőségek is jellemzik, amely fontos, hiszen így tényleg "bármi megtörténhet", de mégis bizonyos szabályok között, egyszóval nem burjánzik túl a történet, miközben a fantázia szárnyal.

Egy cselekményszál - Halliday, Ogden és az OASIS története - párhuzamosan fut a valóban megtörtént múltbéli eseményekkel. A '80-as években indul, és egészen napjainkig teljesen valószerűen fut, és valamikor a mi közeljövőnkben válik annyira dominánssá, hogy teljesen átalakítja a jövőt (azaz a regény közelmúltját és jelenét). Ez az OASIS létrejöttének története. Semmiképpen nem mellékszál, nagy jelentősége van a regény szempontjából.

Hatások

Halliday alakja különben roppant érdekes, Cline valószínűleg sok karakterből gyúrta össze. Világosan felismerni pl. Bill Gates, Steve Jobs, vagy bármely tetszőleges geek ismerősünket benne. Ilyen értelemben a regény erőteljesen épít szépirodalmi és filmművészeti hagyományokra éppúgy, mint a '80-as, '90-es és 2000-es évek popkultúrájára.

GOING OUT IS HIGHLY OVERRATED - JAMES HALLIDAY

Van itt minden: Mátrix, World of Warcraft, EVE online, vagy éppen bibliai motívumok, Gilgames, Odüsszeia, görög mitológia újragondolva egy 21. századi geek fejével, megfejelve konkrét és kevésbé konkrét utalásokkal a teljes filozófiatörténet tekintetében.

Az egyik legérdekesebb pl. ez a rész:

AA 241:87—I would argue that masturbation is the human animal’s most important adaptation. The very cornerstone of our technological civilization. Our hands evolved to grip tools, all right—including our own. You see, thinkers, inventors, and scientists are usually geeks, and geeks have a harder time getting laid than anyone. Without the built-in sexual release valve provided by masturbation, it’s doubtful that early humans would have ever mastered the secrets of fire or discovered the wheel. And you can bet that Galileo, Newton, and Einstein never would have made their discoveries if they hadn’t first been able to clear their heads by slapping the salami (or “knocking a few protons off the old hydrogen atom”). The same goes for Marie Curie. Before she discovered radium, you can be certain she first discovered the little man in the canoe.

Ezt most talán nem részletezném, mindenki gondolja tovább kedve szerint.

"Glitches"

Akármennyire is koherens a regény világa, egy pár bökkenőt észrevettem. Pl. mikor Wade "meghal" a robbantásos merényletnek köszönhetően, a Sixereknek tudnia kellene, hogy mégsem sikerült megölni, hiszen a neve nem tűnt el a Scoreboard-ról. Amikor ugyanis Daito meghal, az ő neve azonnal eltűnik - tehát fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy a merénylet sikertelen volt.

A másikat akkor figyeltem meg, amikor Wade álnéven "behatol" az IOI központjába, és megfogalmazza félelmét, miszerint ha nem működnek a vásárolt hackerkódok, ő bizony örökre itt ragad. Pár oldallal később, amikor elhatározza, hogy hamarabb elmenekül, mint tervezte, utal arra, hogy egyébként is beállított egy időzített átutalást 5 nappal későbbre, ami lehetővé tenné, hogy tartozása törlődjön, tehát megszabaduljon.

Műfaj

Elsősorban próbatételes kalandregényről beszélünk, talán műfajának egyik legjellegzetesebb darabjáról a legújabb kori irodalmat tekintve. Több azonban a regény, mint egyszerű szórakoztató olvasmány, rengeteg értelmezési lehetőséggel, amelyek közül csak egy az én személyes kedvencem: ha úgy olvassuk a történetet, szólhat akár a diktatúraellenes küzdelemről is, az általános emberi szabadságvágyról, a reményről, a totalitárius rendszerek ellen szavát emelő hősökről is. A fasiszta, hatalomra törő rendszert itt az IOI jelképezi, aki el akarja venni a szabad gunterektől azt, ami az OASIS lényegét alkotja: a szabadságot és a demokráciát. Igen, demokráciát, hisz az OASIS elsősorban demokratikus: mindenki számára bármikor hozzáférhető és ingyenes. Ezt veszélyezteti az IOI, és ezt védik a szabad gunterek.

A regény végkicsengése mindenképpen pozitív ebben az értelemben is, és reményt is ad: azt is üzeni, hogy hiába a sötét jövő, hiába a végveszélybe került bolygó, az emberből sosem, még itt sem veszik ki a szabadság szeretete, és az erő, hogy ha kell, tegyen is érte.

Eredeti nyelven

Mostanában elkezdtem újra eredeti nyelven olvasni. Az ötlet már régóta a fejemben volt, egyrészt mert érzem, hogy sokat felejtettem, mióta hazajöttünk Londonból, másrészt pedig mert mindig is érdekelt, milyen eredeti nyelven olvasni. Régebben volt pár regény, amit angolul olvastam, de utoljára ilyen talán 2007-ben történet, azaz bizony túl régen. Szóval minden összevágott: már csak egy guglizás hiányzott az "easy to read in english for foreigners"-re, és bingó: csomó ajánlott regény kűfődieknek. Itt láttam meg a Virágot Algernonnak-ot, amelyet régen már olvastam egyszer magyarul. Szuper volt ezúttal eredeti nyelven szembesülni a szöveggel, úgyhogy azóta csak angolul olvasok, ami úgy értendő, hogy az a kemény egy könyv, amit azóta elkezdtem, angolul van (ez egyébként a Ready Player One, szintén zseniálisan jó könyv eddig).

Ha már ezt ilyen szépen leírtam, idekopizom az értékelést a Keyes-regényről is, hátha valaki kedvet kap hozzá (torrenten simán elérhető kindle-re, de nem tőlem tudjátok!!). Az értékelésem azóta az első lett kőkemény két csillagozással molyon! Micsoda elismerés.

„Its easy to have frends if you let pepul laff at you.” – írja Charlie Gordon a regény angol nyelvű változatának végén. Számomra talán ez a gondolat foglalja össze legjobban a történet lényegét, amely harmadik olvasásra is ugyanolyan megrázó és elgondolkodtató, mint elsőre volt.

Kíváncsi voltam, hogy egy olyan regénynél, amelynél ennyire lényeges a nyelvi megformáltság, a szóhasználat, a helyesírás, a betűzés, milyen is lehet az olvasói élmény eredeti nyelven. Arra számítottam, hogy „nem fog akkorát ütni”, mint magyarul, de tévedtem. Ugyanúgy előjött minden: a merengés az emberi természeten, a düh, a harag, amelyet akkor érzünk, amikor MI értjük, mi történik Charlie körül, miközben Ő MAGA nem (ebben a megoldásban a regény hasonló pl. a Sorstalansághoz), az öröm, amikor a műtét után felfedezi maga körül a világot, majd a fájdalom, a torokszorító érzés, miközben tehetetlenül figyeljük, hogyan süllyed vissza abba az állapotba, amely a műtét előtt is jellemezte őt.

A regény keretes szerkezetű, Charlie állapota foglalja keretbe, mely a regény elején és végén ugyanaz. Emellett a kerethez tartoznak még a nyelvi megformáltság szintjeire utaló markerek is: Charlie leírásainak szándékosan nem mindig túl sokat mondó tartalma mellett sokszor ez segít nekünk felfedni és értékelni a főhős valódi állapotát. Egészen torokszorító érzés lesni a regény vége felé, hogy mikor kezd egyszerűsödni a nyelvhasználat, mikor jelennek meg újra az első infantilis kifejezések, tűnnek el az aposztrófok ("its", „I dint” stb.), és jut el a főhős ismét arra a szintre, ahonnan elindult.

A megdöbbenés és a fájdalom azonban számomra nem vegytiszta a regény végén. Ha akarom, ha nem, nem lehet nem észrevenni a szándékos szerzői megoldást, nem lehet nem felfigyelni arra, hogy a zárlatba optimizmus is vegyül. Nem is kevés. Először is Charlie nem keveset hagy maga után, és most nem a „kézzelfogható” eredményeire, a „piano concerto”-ra, vagy a tudományos cikkére gondolok. Sokkal inkább arra, hogy minden környezetében élőre hatással volt, mindenkit megváltoztatott. A legmarkánsabban akkor érezhető ez, amikor a pékségbe való visszatérése után Frank és Joe megvédik attól az alaktól, aki ugyanúgy próbál belőle hülyét csinálni, mint ők tették korábban. Ők tehát gyökeresen megváltoztak, Alice-ről és Dr. Strauss-ról nem is beszélve. Rendkívül fontos az is, hogy a főhős optimizmusa, küzdeni akarása, életigenlése ugyanúgy megvan, sőt, talán erősebben is érezhető, mint a regény elején.

A szerző egyébként mesterien felépítette regényét. Mindent oda helyez, ahol a leghatásosabb, mégsem válik hatásvadásszá, ezért is hatalmas élmény, ahogy már az elején azonosulunk a főszereplővel, vele együtt fedezzük fel az őt körülvevő világot a műtét után, látunk bele az emberek valódi jellemébe, tetteik mozgatórugójába. Ide tartoznak a regény átszövő pszichológiai, pszichiátriai, irodalmi, bibliai utalások is, ezen ismereteinket Keyes mind mozgósítja. Elég csak a baljóslatú véget előre megjósoló Fanny Birdenre gondolnunk, aki rezonőrként fogalmazza meg, hogy mekkora hiba volt a „tudás fájáról enni”. És hogy mennyivel boldogabbak lennénk anélkül. A szerző ezzel a maga nézőpontjából a „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” ősrégi kérdését is megválaszolja. Persze nem muszáj vele egyetérteni, de a regény elolvasása után nehéz erre a kérdésre más választ adni.

Charlie valóban boldogabb volt az operáció előtt, és talán ezért oldódik némileg a regény zárlatának megsemmisítő hangulata is: még ha nekünk a szívünk szakad is meg érte, be kell látnunk, hogy Charlie hátralévő élete sokkal boldogabban telik majd, mint sokunké. És ez az, amit érdemes szem előtt tartani.

Lőrinczy Judit: Ingókövek

Nemrég olvastam el Lőrinczy Judit Ingókövek c. regényét, és mivel nagyon tetszett, legyen az ezzel kapcsolatos értékelés az első bejegyzés itt ezen a blogon.

Érdekes koncepció misztikummal keverni egy annyira jól dokumentált és közismert történelmi eseményt, mint a sztálingrádi csata. Persze semmi értelme nem lenne megírni a százezredik ugyanolyan regényt a témában – ha nem tudunk újat mondani, inkább ne mondjunk semmit. Nos, Lőrinczy Judit tudott újat mondani, ha témában nem is, de látásmódban mindenképp.

Eléggé vegyes érzelmekkel vásároltam meg a regényt: az írónő első regénye, ráadásul egyből 450 oldal, nagy falatnak tűnő téma – bevallom, ha nem ajánlja egy igen kedves ismerősöm ennyire hangsúlyosan, nem veszem meg. Még jó, hogy nem a magam feje után mentem, ugyanis a regény az egyik legjobb olvasmányom volt az idén.

Eleve tartózkodom némileg a fantasztikumtól – nem vagyok túl nagy rajongója irodalom terén – azonban itt a szerző eltalált egy olyan egyensúlyt, ami az én viszonylag kényes ízlésemnek pont megfelel: nem viszi túlzásba a mágikus elemek használatát, inkább csak lebegteti félig-meddig a háttérben ezt a szálat, néha kicsit jobban előtérbe hozza, máskor szinte észre sem vesszük, csak épp talán a hangulat utal rá valamelyest. Nekem ez pont megfelel – ha ennél sokkal több lenne, rávágnám, hogy erőltetett és idétlen, így azonban számomra nagyon izgalmas vonást, hangulatot adott a témához, s mivel ez a része a sztorinak viszonylag kifejtetlen, talán szándékosan homályban hagyott, így elég teret ad az olvasói képzeletnek is, hogy kedve szerint alkossa meg a hiányzó mozaikdarabkákat.

Nagy érdeme a regénynek a finom cselekményszövés, ahogy a négy főszereplővel elkülöníthető szálak szép lassan összefonódnak a regény végére, az valami egészen mesteri. Közben sem különülnek el persze teljesen: összeköti őket a közös sors, s a város, mely a mélyben szép lassan életre kel. Ez utóbbi szálat a szerzőnő szintén nagyon finoman vezeti be – eleinte csak elszórt célozgatásokkal, utalásokkal, hangulati elemekkel, később szaporodó megszemélyesítésekkel, melyeket először talán csak véletlennek vélünk, később egyre inkább a szándékos nyelvi megformáltság elemeinek. A végére teljesen nyíltan kezeljük mi is a szereplőkkel és a narrátorral együtt a ténnyé vált fantasztikumot.

Kicsit zavart, hogy helyenként nagyon élesen rá lehetett mutatni, hogy ezt vagy azt a részletet melyik filmből merítette a szerzőnő, gondolok itt pl. az éhező katonáknak élelem vagy téli ruházat helyett ledobott kitüntetésekre (Sztálingrád c. film), vagy a mesterlövészekről szóló részekre (Ellenség a kapuknál). Na persze ezek olyan filmek, amelyeknek hatása alól nehezen vonja ki magát az ember, és így, ezáltal a szerző alapos kutatómunkája is érezhető, szóval ez részben inkább dicséret, mégis kicsit talán jobban bele lehetett volna simítani a regény szövetébe ezeket az elemeket.

Jobban zavartak a helyenként előforduló helyesírási hibák, mindjárt a 15. oldalon belefutottam egybe ("aknavető tűz"), illetve a sűrűbben észlelhető gépelési hibák. Nem szeretnék szőrszálhasogatónak tűnni, de regényben én ilyenekkel nem szívesen találkozom. Na persze, első kiadás, később biztosan javul majd a helyzet.

A regényt mindenkinek ajánlom, aki a második világháború sorsfordító csatájáról akar olvasni úgy, ahogy eddig még nem tette, egy fiatal, de roppant tehetséges írónő tollából. Nekem nagyon tetszett a regény, remélem, a siker arra ösztönzi majd az írónőt, hogy hasonló művekkel örvendeztesse meg rajongóit. Lehetőleg minél előbb.