Görög tragédiák reloaded, avagy Bartis Attila - A nyugalom

Az egyik legnyomasztóbb anyatörténet, az egyik legnyomasztóbb anyafigurával az általam ismertek közül. Eleinte azt gondoltam, hogy az Iszony Milije azért csak felveszi majd a versenyt Weér művésznővel, de nagyjából a regény közepe tájékán ez a verseny el is dőlt az utóbbi javára. Valahol ott van a dolog kulcsa szerintem, hogy Bartis anyafigurájában több minden koncentrálódik, a tágabbtól a szűkebb felé haladva: történelmi, családi, illetve személyes tragédia, ezenkívül néha dühöngő, néha csendesebb téboly, egy lelkileg nyomorékká vált család, sötét, felszín alatt lappangó titkokkal. Most ez így elég sablonos lett, de ez van.

Egyébként az egész valahogy olyan görög tragédiába illő volt számomra, vérfertőzéssel, magát beteljesítő jóslatokkal, térdre kényszerítő tragédiákkal - de közben soha nem éreztem azt, hogy bárhol is túlfeszített lenne a narratíva, vagy hiteltelen a cselekményvezetés. Több helyen is éreztem egyébként az Oidipusz-vonalra rájátszó utalásokat, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha igen, akkor meg pláne jó. Ettől függetlenül néhol eléggé rapszodikus az elbeszélésmód, én például azt éreztem, hogy az első harmadánál vesz lendületet a történet, onnantól olyan az egész, mint egy lelki értelemben vett hányás (aki félreérti, azt tudom sajnálni), melynek során a lélek megszabadul a tehertől. Az elején még csak gyűlik a nyál a szájban, a rosszullétnek még csak az előszele érezhető, és egyszer csak kirobban a savas tartalom, onnantól a történet végéig egy lelki okádásnak vagyunk szemtanúi, melynek görcsei néha enyhébbek, néha egészen hevesek, szinte már elviselhetetlenül azok. Na valami ilyesmi érzés lehet egyébként írni is. Vagy gyónni. Egy zellerkrémleves felett. A száműzött papnak, ugyebár.

A történet keretes szerkezetű egyébként, retrospektív elbeszélésmóddal. A cselekmény mozgatórugói közül szépen sorban végül mindegyikre fény derül (arra is, amit mondjuk magunktól lehet, hogy nem is akarunk tudni, de aztán mégiscsak de), és minél borzasztóbbak, annál kevésbé palástolva beszél róluk a narrátor, sőt, mintha sokszor nem lenne elég magának a ténynek, a sötét múlt éppen aktuális részletének kiderülése, még forgat is egyet a késen a szerző, tessék, szokjátok, minket megnyomorított, hát legalább fájjon nektek is. Bele a pofátokba, marokszám, nesztek. Próbáljátok csak letörölni, csak még jobban szétkenitek.

Nem véletlenül használtam a "megnyomorított" kifejezést, a lelki nyomorékká válás, a családi degeneráció regénye ez, olyan próza, ahol különben helye van a trágárságnak, a legbizarrabb részleteknek is. Ugyan már, ne játsszuk meg magunkat, ilyen az élet. Nem biztos, hogy pont a miénk ilyen, de attól még, hogy rózsaszín szobában nőttünk fel, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy mások viszont nem. És lehet felhúzni az orrokat, lehet finnyáskodni, meg álszenteskedni is. A történet attól még valószerű. Akkor is, ha fikció. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak meg még mindig ott vannak a mesekönyvek.

Émile Zola - Germinal (nem fogtam rövidre)

Instant pokol biztosítása magamnak van Gogh képének barbár felhasználásáért - PIPA

Szeretem a bányászregényeket. Egyik kedvenc regényem, Čapek Az első csapat-a szintén ezt a műfajt képviseli, bár nyilván egész más szemszögből. Abban árad a hamisságtól mentes bányászromantika, az összetartás, a bajtársiasság érzete, melyek a Germinalban is jelen vannak, de egész más jelentéssel: itt a nyomor, a kilátástalanság, a közös végzet kovácsolja össze a bányászokat, míg Az első csapat-ban "csak" a folyamatos veszély és a segítségnyújtás közös erkölcsi parancsa.

A Germinalt a kilátástalanság légköre lengi be, a második ipari forradalom korának minden nyomora jelen van itt, sokszor annyira fojtogatóan, mintha magunk is egy szűk bányavágatban próbálnánk levegőhöz jutni. Itt még csak alakulgat az a réteg, amely később, például Az első csapat világában már a létező munkásarisztokráciát képviseli. A Germinal ezt megelőzi pár évtizeddel. Az 1800-as évek végén járunk, a századfordulón, amikor a szocializmus már létezik, ismert, de még nem rengette meg alapjaiban a világot. A változás szele azonban érezhető, a forradalomvárás hangulata áthatja Zola kétségbeejtő helyzetű figuráit, érzésem szerint magát a szerzőt is. Tulajdonképpen az ábrázolt karakterek egyetlen lehetőségéről, magáról a megváltásról beszélünk az ő nézőpontjukból. Ezt az álláspontot támasztja alá az új abbé, aki egyházi személy létére maga is szocialista, burzsoáellenes elveket vall (nem összetévesztendő a keresztényszocializmussal):

"Az egyház a szegények pártján van - mondotta -, az egyház egy napon majd diadalra viszi az igazságot, Isten haragját kérve segítségül gazdagok bűnei ellen. És hamarosan felfénylik a nap, mert a gazdagok Isten helyét foglalták el, s a hatalom gyalázatos bitorlásában odáig mentek, hogy Isten nélkül kormányoznak."

Ezután valamelyik szereplő úgy érzi, hogy "mintha Étienne-t hallgatná", aki ekkor vallja a legmerészebb kommunista elveket. A párhuzam magáért beszél.

Az egyház egyébként - a fenti pozitív száltól eltekintve - szintén megkapja a magáét Zolától: a nyomorgó bányászok nevében megszólaló egyik szereplő szerint ahelyett, hogy ki kellene harcolni a nekik járó igazságot a gazdagok ellen, inkább "ott kell helytállni, ahova a jóisten vetett minket". Szinte felháborító ez a jámborságba burkolt önsorsrontó fatalizmus, ez a birkaattitűd, amellyel csak a fennálló, vérlázítóan igazságtalan társadalmi helyzet csontosodik meg ahelyett, hogy szétvernék az egészet. Ebben az értelmezésben az egyház és az ő tanításai tehát másra sem jók, mint a fennálló, velejéig rohadt rendszer konzerválására, s a gazdagok kiváltságos helyzetének fenntartására. Ezt támasztja alá Grégoire heves helyeslése a fenti mondat elhangzása után. Na persze Zola sosem lehet ennyire egysíkú - a szimpatikus új abbéval megcsillantja, hogy az egyház nem (csak) ilyen. Az érem, és az ő két oldala, ugyebár.

Különben ugyanez a fentebb említett fatalizmus tükröződik a régi generációt képviselő öregek szavaiban is:

"A feljebbvalók persze sokszor bitang népség, de mindig lesznek feljebbvalók, ugye? Már csak ez a világ sora, kár ezen gondolkozni!"

Itt azonban ez még véletlenül sem válik a "régi öregek" bölcsességévé, az embernek ökölbe szorul a keze: pont ez a fajta beletörődés a gátja a változásnak, ami mindannyiuknak jobb létet hozhatna.

Ugyanez a kétpólusúság jellemzi a szerző polgárábrázolását is. A többségük halálosan visszataszító figura, akik vagy gonoszak, vagy egyszerűen annyira vakok, hogy az ember legszívesebben maga vágná őket fejbe, hogy nyissák már ki a szemüket: maguk termelik ki saját maguk hóhérait, ha ennyire nem hajlandók a változtatásra (ahogy Marx is megírta már régen). Ilyen szempontból a legidegesítőbb, már-már szélsőségesen megrajzolt figurák Grégoire-ék, akik a polgári jólét és semmittevés posványába süppedve körülbelül világukat nem tudják, ők azok, akik a leghevesebb, már-már munkásforradalomig fajuló események kellős közepén kijelentik, hogy

"Nem, alapjában véve valóban nem rossz emberek. Jobban esik nekik a vacsora, ha majd jól kiordítozták magukat."

Ennél a pontnál már nehéz eldönteni az olvasónak, hogy nevessen vagy inkább sírjon.

Érdemes még Zola módszerét megvizsgálni, amellyel a nyomort ábrázolja. Helyenként a naturalizmusnak megfelelően nem körbeír, nem célozgat, nyíltan kimond mindent, ami a helyzetet jellemzi, néha azonban csak sötét, távoli célzásokat enged el, amelyek fölött az olvasó szinte majdhogynem átsiklik, de aztán megakad rajta a szeme, s olyankor csak néz percekig a semmibe.

"Tudod, nálunk a lányok nem valami gyorsan fejlődnek." - mondja Étienne-nek egyik társa első nap a bányában. Csak ennyit. Mi pedig magunkra maradunk a gondolatainkkal és a miértekkel, amelyeket talán jobb is nem megválaszolni. Ugyanígy ír a szerző a szinte disztópiába illő embergyárról is: a munkásoknak szinte egyetlen szórakozásuk a mértéktelen szerelem, a nők (lányok) a lehető leghamarabb teherbe is esnek, végtelen beletörődéssel, nyugalommal szülnek 6-7 akár gyereket is. Ebben benne van a bányásznép beletörődése évszázados szenvedésébe, a halál elleni egyetlen védekezés, de valami más, valami sötétebb is, amelyet Zola megint csak egy célzással villant fel egy pillanatra:

"Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét." - a háttében megint a tőkés sejlik fel, a "távoli szentélye mélyén lapuló bálvány", aki "emberhússal táplálkozik". Embertenyészet ez, ahol a gyerek a család számára kenyérkereső, aki a nyomor szinten tartásához kell, a tőkés számára pedig egyszerű utánpótlás. Nyomasztó belegondolni is.

SPOILER ALERT

A történet egyébként a bányászsztrájk vereségével zárul, de csak a csata veszett el, nem a háború: a zárlat a lehető legbizakodóbb a jövő tekintetében (ezt seregnyi metafora támasztja alá az utolsó oldalakon), amely csakis a munkások, a munkából élők győzelmét hozhatja el, s ez a 20. században el is kell, hogy jöjjön. Irigyelhetjük a szerző optimizmusát. Főleg, ha belegondolunk, hogy ebből mi valósult meg ténylegesen.

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Ennyit a kezdőmondat-mániámról. Ez ugyanis nem a kezdőmondat, de ha úgy alakul, hogy az semmitmondó, nekem az is megfelel, ha találok egyet, ami az egész regényt befogja. Itt ez egyértelműen sikerült

Valahogy én ezt főiskolán elsumákoltam, és most vált időszerűvé a pótlás. Most látom csak, mekkora hiba volt kihagyni: a regény egyértelműen az egyik kedvencemmé vált, szerintem még sokszor el fogom olvasni. Ezt írtam róla:

Az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam a diktatúrák és az emberi természet közötti kapcsolatokról, ennek erkölcsi kérdéseiről. A nyilas diktatúra napjai adják a cselekmény keretét, de ez szabadon behelyettesíthető bármi mással: kommunizmussal, nácizmussal, bármilyen olyan rendszerrel, amely zsarnokságra épít. A regény első jelentésrétegét tekintve négy kisember története ez, akikben közös, hogy csak "meg akarják magukat húzni", ki ilyen, ki olyan módon, egyszerűen túl akarnak élni. Nem akarnak ők beleszólni a politikába, egyszerűen csak át akarják vészelni a nyilas diktatúrát csakúgy, mint a történelem más viharait. Na persze ez lehetetlen. Hangsúlyosan az átlagember megtestesítői ők, de nem kezelhetők teljesen homogén csoportként: a könyvügynök lelkét erkölcsi bűnök terhelik, az asztalos istenfélő ember, a vendéglős kisebb alkukat köt a hatalommal, előrelátása már-már számítónak hathat. A szerző szándékának és pontos jellemábrázolásának köszönhetően természetesen Gyurica a legkevésbé szimpatikus eleinte, azonban később mégis ő tesz tanúbizonyságot a legmélyebb emberiességről.

Ezzel a regény egyben azt is megmutatja, hogy mennyire nem érvényesek azok az erkölcsi kategóriák, amelyekkel egyesek annyira szeretnek dobálózni. Ilyen például a "hazafi" és a "hazaáruló", a "gyáva" és a "bátor", vagy a "jó" és "rossz" ember fogalma. 

Aki egyébként kicsit is gondolkodó embernek tartja magát, annak életében legalább egyszer megfordul a fejében, hogy ezek azért sosem ennyire egyértelmű és könnyedén alkalmazható fogalmi kategóriák. Akinek ez sosem jut eszébe, annak pedig talán mindegy is.

A kocsmabeli párbeszédben kifejtett belső magtörténet Tomoceuszkakatitiről és Gyugyuról lényegében a regény fő cselekményének allegóriája. Érdekes megvizsgálni a rá adott reakciókat is: a négy szereplő mintha elbukna ezen az erkölcsi megmérettetésen (teszik ezt egyébként a lehető legőszintébb lélekkel), azonban a végső, igazi próbán mindannyian emberként vizsgáznak. Gyurica a leginkább, az ő áldozata csak akkor válik igazán, teljes mélységében érthetővé, ha képesek vagyunk beleképzelni magunkat az ő helyzetébe. Ha kizárólag az ő figuráját vizsgáljuk, akkor jó példát kapunk arra is, hogy sokszor nem (csak) azok az igazi hősök, akiknél ez első ránézésre is teljesen egyértelmű, és nem ismerhetjük mások tetteinek mozgatórugóit, még akkor sem, ha közelről ismerjük őket. Gondoljunk csak arra, mit terjesztenek Gyuricáról közvetlen környezetének tagjai is, és hogy ő miért is nem igyekszik cáfolni ő ezeket a rágalmakat.

Ezt a tételt egyébként - ironikus módon - pont a fényképész fogalmazza meg saját, hamisan értelmezett hősiességének, emberiességének lázas víziója közepette:

"És így szóltok: mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…"

Magára érti, de mi tudjuk, ez a mondat valójában a történet leghumánusabb, legnagyobb áldozatot és szenvedést vállaló karakterét jellemzi, azt, aki saját lelki épségét, saját erkölcsi tisztaságát, és - hosszú távon valószínűleg - saját elmeállapotának épségét áldozza fel másokért. A fényképész ezt a tételt természetesen saját gyávaságának álcázására, valamint saját cselekvésképtelenségének és tehetetlenségének palástolására használja fel. Ezt persze ő maga sem tudja.

A fentiek mellett az ellentétek regénye is ez: ellentét áll fenn a nyilasok képében megjelenő brutális hatalom és az ember közt, ellentét áll a naivan elképzelt hősök és a sokszor ismeretlen igaziak között, továbbá a fényképész és a többiek között, és még sorolhatnám.

A regény humánumábrázolását és az emberi értékek melletti határozott kiállását tekintve az irodalom legnagyobbjai közé tartozik, a hősiesség bemutatását tekintve pedig azon kevesek közé, akik egyáltalán képesek ezt a fogalmat valódi jelentéssel megtölteni. Elég kevés ilyet olvastam életemben, talán ha összesen tízet. Ez köztük van.

A történet, a benne megjelenő kérdések, az olvasóból kiváltott önkéntelen reakciók egyrészt roppant intenzívek, másrészt különösen aktuálisak ma, egy olyan korban, amely bizonyos tekintetben pont egy olyan végkifejlet felé halad, amely a regény világában már beteljesedett.

Tíz mondatban - Niccoló Ammantini: Én nem félek

Ez egy kellőképpen fura illusztráció, amelyet a kezdőmondatból és egy képből készítettem fotosoppal. Mostantól minden értékeléshez lesz ilyen. A kezdőmondatoknak szerintem mindig nagy jelentősége van, a képeket pedig az olvasmány hangulatának megfelelően fogom alakítani. Nem semmi.

A hetvenes évek dél-olasz környezetében játszódó történet, egy nyomasztó és sötét bűnügy gyermeki nézőpontból elmesélve. A regény világa kellőképpen zárt, egy lehetetlenül kicsi déli olasz falucska, Acqua Traverse, mindössze négy házzal: itt él a megismert négy család, és a gyerekek, köztük Michele, a főszereplő. Az ő nézőpontjából, egyes szám első személyben íródik a történet, ezt erősíti az elbeszélésmód, amely hangsúlyosan használ gyermeknyelvi kifejezéseket (pl. "buksi", "kukac" stb.), de a narrátor többször utal arra, hogy a visszaemlékezés helyzete már a felnőttkorhoz köthető.

A cselekményt mozgató történetet és a hátteret mindvégig a gyermek nézőpontjából ismerjük meg, ez adja a narráció különlegességét: míg a főszereplő nem, vagy nem teljesen érti, mi miért is történik körülötte, hiszen ő még gyermek, az általa látottakból - amelyek számára sokszor értelem nélküli események - mi, felnőttek tökéletesen tisztában vagyunk mindennel. Ilyen értelemben a narratíva némileg például a Sorstalanságéra emlékeztetett.

A regény címe erőteljesen utal a cselekményre, a főszereplő, Michele ugyanis tényleg harcot vív, egyrészt a saját képzelt démonaival, másrészt a valódi emberi szörnyekkel is, akik körülveszik őt, ezt fejezi ki - öntudatlanul - saját apja egyik megnyilvánulása:

"Felejtsd már el ezeket a szörnyeket, Michele. Szörnyek nem léteznek. A kísértetek, a vérfarkasok, boszorkányok, mind csak hülyeség, arra valók, hogy megrémisszék az ilyen hiszékenyeket, mint te. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől."

Az egyik érdekesség a történetben, hogy sem közben, sem a végén nem tudjuk teljes szívből hibáztatni a bűnösöket, ugyanis Michele szemén át feltárulnak emberi tulajdonságaik csakúgy, mint kétségbeesésük, kilátástalan helyzetük, amelyből így kívánnak kitörni. Ott van például a Mama, aki anyatigrisként védi fiát, ha úgy hozza a helyzet, miközben bűnrészes másvalaki gyermekének elrablásában, de említhetném a többieket is. Összetett jellemek, összetett történet, nincs megoldás vagy feloldozás, van viszont szépen növögető mázsás kő, amelytől a történet végére már alig kapunk levegőt. És a befejezéssel ezúttal nem jár együtt a megkönnyebbülés.

Sokféleképpen összefoglalhatnám...

...ezt az évet olvasás szempontjából, de próbálok rövid és lényegre törő lenni, ezért ezt a módszert választottam. Ilyenkor úgyis mindenki listákat ír, mert listát írni MUSZÁJ, hát akkor itt az enyém is.

• A legnagyobb felfedezés: Karel Čapek: Az első csapat
• A legnagyobb csalódás: Móra Ferenc: Aranykoporsó
• A legelgondolkodtatóbb: Karel Čapek: Abszolútum-gyár
• A legszimpatikusabb nőalak: Szabó Magda: A Danaida (Csándy Katalin)
• A legszimpatikusabb férfialak: Karel Čapek: Az első csapat (Standa)
• A leghumorosabb: Tar Sándor: A mi utcánk
• A legszomorúbb: Tar Sándor: A mi utcánk / Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
• A legizgalmasabb: Ernest Cline: Ready Player One
• A legegyedibb: Herta Müllertől bármi
• A legcsapnivalóbb: Bán Mór: A csillagösvény hídja

2013-ban összesen 87 könyvbe kezdtem bele, ebből 77-et olvastam el végig. Ez összesen kábé 23500 oldal, ami azt jelenti, hogy átlagosan naponta 64 oldalt olvastam. A legrövidebb olvasmányom Az utolsó farkas volt Krasznahorkai Lászlótól, a leghosszabb A hiúság vására Thackeray-től. A könyvek jó részét - legalább a felét - ebookon olvastam, a többi saját vagy könyvtári példány volt. Volt köztük, amelynek elolvasása régi cél volt, de nagy részük a pillanatnyi döntésem eredménye.

Megfelelően sablonos és semmitmondó kép a poszt illusztrálására

2014-ben legalább ennyit szeretnék olvasni, kicsivel több angol nyelvű regénnyel. Majd látjuk, hogyan alakul, de 15 ezer oldal mindenképp kellene, 20 ezerrel pedig már ki lennék békülve. (Itt most valójában a szabadidőm mennyiségével kapcsolatban fogalmaztam meg kívánságot).

Nos, akkor könyvekben gazdag boldog új évet mindenkinek.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

"Elmosódott férfiarcot látunk, amelyre ezüstport szitál az idő."

Árad a szöveg Darvasi regényében, megállíthatatlanul, megfékezhetetlenül, de semmiképpen sem parttalanul. A mai prózadivat bizonyos vonulataival ellentétben itt szerencsére ehhez van történet is, de semmiképpen sem szabad valami olyasmi elbeszélésmódra gondolni, mint a „hagyományos” magyar történelmi regényben megszokott, Darvasi azért annál jóval többet mutat. Nem is lenne értelme úgy elbeszélni valamit, ahogy Jókai vagy Gárdonyi tette, hiszen azóta már eltelt egy évszázad. Így tehát a szerző újraalkotja a magyar történelmi regény fogalmát. Ennek megfelelően a címben hangsúlyosnak érzem a „legenda” kifejezést, rokonítható ez ugyanis a középkori legendával mint műfajjal. Ezeknek hagyományosan hangsúlyos eleme volt a középkori szentek csodatételeinek felsorolása, s mint ilyen – teológusok most ne figyeljenek ide – erősen fiktív, mágikus jelleget kapnak, mely jelzők Darvasi regényére éppúgy illenek. Ráadásul a szerző tökéletesen eltalálja az arányokat, ennek köszönhetően, íme, máris szemünk előtt az új magyar történelmi regény.

Nehéz megmondani, hogy a szerző maga egyébként hol is helyezkedik el a szövegéhez képest, de semmiképpen nem helyezi magát látványosan előtérbe, illetve nem is vonul láthatatlanul háttérbe. Engem bizonyos mértékben Gárdonyira emlékeztettek megjegyzései, helyenkénti véleménynyilvánításai, de ez lehet a puszta véletlen műve is.

A szöveg, mint már mondtam, gyönyörű a szó szűkebb és tágabb értelmében véve is, hihetetlenül „áradó”, ahogy azt a kritikusai többször meg is jegyzik. Ennek lehet egyik oka a jelen idejű elbeszélésmód, a helyenkénti líraiság, és az erőteljesen a mágikus realizmus jegyeit mutató stílus is. Emiatt, és más egyéb okok miatt is (világteremtő eszközök, reális és mágikus keverésének módszerei, arányai, helyenként túlfűtött erotika, erőteljes vulgarizmus stb.) számomra igen közel áll a szöveg Márquez prózájához, de semmiképp sem keverhető össze azzal. Ja igen, ez részemről szintén dicséret.

Csodálatosan szép a történeteket összefűző szál, a könnymotívum mint domináns kapcsolatalkotó szereplők, helyszínek, sorsok, események között, de ezenkívül más olyan toposzok is felfedezhetők a szövegben, amelyek összefűzik a történet darabkáit (pl. felhőmotívum). Mégis a könny motívuma az, amely búvópatakként kígyózik a szövegben, átszőve mindent, kifejezve a közöst a sokféle, de minden esetben mégis jellegzetesen közép-európai emberi sorsban, s éreztetve a szenvedést, amely minden karakterben – legyen az tatár, török, tót, román… magyar, szerb vagy zsidó – az egyik legmeghatározóbb alkotóelem. Csakúgy, mint a valóságban.

És mivel rengeteg, kontextustól független, önmagában is óriási értéket képviselő idézetet találtam a regényben, most kiválogatom a kedvenceimet, hogy meglegyenek itt is. Illetve mert csak.

"Irina szép volt, mert boldogtalan volt. Mert mindig szebbek a boldogtalanok." 

"Ezekben az években néha különös alak sétál a debreceni utcákon. Éjfél van ilyenkor, s a Hold szórakozott, csalfa fényében is jól látni, hogy a férfiú olyan sápadt, mintha már nem is élne. Kálvin János, az ő halhatatlan szelleme jár vissza a túlvilágról, mert sehogyan sem érti, miért épp itt, ezen a kietlen, távoli földön borult virágba az ő összes mondata, tézise és elgondolása. Egyáltalán nem ilyen városra vágyott Kálvin János. Ezért tűnik fel olykor Debrecen kihalt utcáin, s azoknak is igazuk van, akik dühöngeni és káromolni látják, vagy akik könnyek csillogását vélik felfedezni szomorú szemében." 

"Csak mert a leheletünkből mindig marad ott is, ahol megszülettünk. Menjünk bárhová és legyünk bárki, nagyúr, akasztófavirág, pénzeszsák vagy sápadt állú deák, a lelkünkből mindig sírdogál egy fátyolka a föld felett, hol először ordítottunk az életünk miatt, és ami csak a miénk. Köpjön, rúgjon bárhová a sors, élünk ott is, ahol megszülettünk. És lehet ezt könnyes szemekkel is mondani. Lehet ezt ordítva mondani, dühvel és finnyásan, vagy lehet kacagva és lemondóan, hanem a lélekkel nem dacolhat sem szellem, sem kedv, sem pedig felejtés." 

"Arra gondolok én, a porszem, hogy nem volt örökké a Gonosz, mint Te. Ó, és nem bukott angyal, ahogy szerzőink, okos és érzékeny tudoraink okítják századok óta. Én ma megbizonyosodtam, Uram. A gonoszt mi teremtettük, Uram. Mi alkottuk meg az ördögöt, mi, emberek, gyarló és szörnyű kicsi lények, és mi teremtjük újra és újra, tudva és tudatlanul, és ha Te a saját képmásodra formáltad az embert, hát nem tudok mást mondani, hogy mi sem cselekszünk másképpen, mert mi is a saját képünkre formáljuk újra és újra az ördögöt, aki éppen ezért hasonlít… hasonlít…" 

"Azt lehet inkább mondani, hogy van a törvény és van a realitás, s e két tényező vonzásában halad az élet, bölcs egyensúlyt tartva vágyak és lehetőségek szorításában."

"Ha egyszer majd az embertudósok le akarják fektetni a férfi és az asszonyállat közötti alapvető különbséget, nem a testi eltérésekkel és a lélek különbözőségével kell kezdeni, hanem a tekintettel. Ahogyan az asszonyállat tud nézni, abban a nézésben feltárul minden jó és minden gonosz, s a férfi rádöbbenhet, hogy viselhet ugyan több húst, használhat több gondolatot, úgyis kívül marad a világot irányító lényegen." 

"A háború mindig magához vonzza az emberi faj mocskát."

És a két kedvencem, már-már Ady magasságába emelkedő éleslátással a magyar viszonyok tekintetében:

"Ami ezen a földön volt valaha, elmúlni sosem tud egészen. Ebben az országban minden régtől van, és minden rosszul is van. A szokást alázatnak, a forradalmat ábrándok báljának, az örömünnepet részeg dínom-dánomnak nevezik. Akkor hull a hó, amikor nem olyan jó, hogy hull. Gyakran eltéved a szél, s amikor előkerül végre, annyi a bűntudata csak, hogy a történelmi port a szemünkbe fújja. Errefelé az idő nem tud olyan kárt okozni, hogy holnapra ne legyen mégis jó." 

"Ezen a földön minden mindennel összeér, s ha úgy tetszik, van a miérteknek magyarázata, az inkább csak historikus tudóskodás vagy poétai szentiment. Itt a ráció a maga karikatúrája. Soha nem tudod, sírnod vagy nevetned kell-e a következő pillanatban. A szellemesből tragédia lesz, áldozati véredbe beleköpnek, aztán megsütik és kiárulják. Ezen a földön nem a dolgok miértje az érdekes, hanem a lehetséges, ami viszont sohasem teljesedik be. Csak annak lehet igaza, aki belepusztul a rögeszmébe, hogy lehetne másképpen is, mint ahogy van. Nem és nem. Ezen a földön soha nem lehet másképpen, mint ahogyan van."

Nos hát így, valóban.

Tíz mondatban - A négyszögletű Kerek Erdő

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság."

1. Lázár Ervin meséjét tízéves korom körül olvastam utoljára. 2. Tipikusan olyan történetről van szó, amelynek konnotációját csak felnőttkorban fedezheti fel az ember. 3. Persze gyermekként is imádtam, de ezúttal azokat az apróságokat is észrevettem, amelyeket akkor még lehetetlen lett volna. 

4. Nagy kedvenc például a közveszélyes munkakerülés miatt akcióba lépő erdei rendőrség a maga tipikusan buta rendőreivel. 5. Ebből a részből azonnal kihallható a szocializmus finom kritikája, csakúgy, mint a belső ellenségkeresésnek áldozatul eső Dömdödömről szóló részből, akinek egyetlen hibája, hogy nem hisz a rafinált Zordonbordonnak, aki a nemlétező pomogácsok támadásával ijesztgeti az erdő lakóit. 

6. A másik elgondolkodtató rész a diktátori szerepkörben feltűnő Zordonbordon története, aki megtiltja az erdőben a bukfencet. 7. A bukfenc megtiltása a diktatúrák értelmetlenségének allegóriája, a lakók összefogása - melynek köszönhetően mindenki bukfencezni kezd - pedig az összefogás, a zsarnok legyőzése egyetlen útjának szép példája. 8. Kár, hogy a valóságban ez olyan nehezen megy.

9. Természetesen kiemelhető lenne a fentieken kívül még sok minden, mint például Lázár Ervin zseniális humora, a rengeteg nyelvi játék, a történetekben rejlő fantázia stb. 10. Felnőttként éppúgy ajánlott olvasmány, mint gyerekként.

Könyvajánló a hősiességről

Én sajnos olyan vagyok, hogy amikor hősiességről van szó, akkor mindig húzom kissé a számat. Ez biztosan azért (is) van, mert történelemmel is foglalkozó emberként sokszor tapasztaltam, hogy azok az erkölcsi kategóriák, amelyeket gyermekkorban még olyan tisztának és megingathatatlannak érzünk, sokszor jóval árnyaltabbak, és a "hős", a "gyáva", vagy akár a "hazaáruló" sem feltétlenül mindig az, aminek látszik. Emiatt hajlamos voltam kissé túlzásba vitt, túlértelmezett cinizmussal egy időben azt hinni, hogy hősök valójában nincsenek is, akiket pedig mégis annak hiszünk, azoknál elég lenne csak kissé megkaparni a felszínt, és máris kiderülne, mi húzódik a háttérben.

Nos, ehhez képest idén két olyan regényt is olvastam, amelyek egyesével is elegendők lettek volna, hogy meggyőzzenek a fentiek ellenkezőjéről. Az egyik, az ismertebb Hemingway Az öreg halász és a tenger-e, a másik Čapek Az első csapat-a.

Számomra mindkét regény a hétköznapi hősiességről szól, természetesen mivel mindkét szerző zseni, a regények pedig mesterművek, mindkettőben megvan a kellő ív, mindkettő a lehető legközelebb hozza a befogadóhoz a két főhőst, Santiagót, az öreg halászt és Standát, az ifjú vájárt és - bár ez személyes - mindkettőnél érezhető valami balsejtelem, a tragédia előszele, amely végül egyik esetben sem következik be.

Az öreg halász és a tenger klasszikus, sokak által ismert történet, ezzel szemben Az első csapat méltatlanul mellőzött remekmű, amely azóta kissé szívügyemmé is vált, már ami a népszerűsítését illeti. Még kihívást is indítottam e célból a molyon. Soha korábban a regényről nem hallottam, egyetlen tanulmány, egy árva sor sem utal arra sehol, hogy ez tényleg akkora remekmű lenne, mint én gondolom, de ez engem nem érdekel, sőt, annál jobb, tökéletesen meg vagyok győződve az igazamról. Kicsit részletesebben itt írtam a regényről, nagyon ajánlom mindenkinek. 

Hősök pedig igenis léteznek.

Tíz mondatban - Dino Buzzati: Tatárpuszta

"Miután tisztté avatták, Giovanni Drogo egy szeptemberi reggel útnak indult a városból első állomáshelyére, a Bastiani Erődbe."

1. Sok mindenre emlékeztetett a regény: a Száz év magány, a Varázshegy, az Ingókövek egyaránt eszembe jutott olvasás közben, elsősorban az idő- és térkezelési módszer miatt. 

2. Az Erőd elzárt, környezetéből, a világból, térből és időből egyaránt kiemelt, misztikus hely, ahol nem érzékelni az idő múlását. 3. Ezt a szerző olyan módszerrel ábrázolja, amely Thomas Mannéval rokon: csak jelzi az évszakok váltakozását, s csak mellesleg említi meg, egy mondat állítmánya huszadrangú kiegészítésének kiegészítéseként, hogy egyébként már tizenöt év is eltelt a kezdet óta. 4. Vagy: "azóta mindenkit előléptettek" - amely ismét hosszabb időintervallum elteltére enged következtetni. 5. Itt nem telik az idő, gondolnánk elsőre, pedig de, csak kevésbé szembetűnően.

6. Különös világot teremt Buzzati, amely önálló, kerek, lezárt univerzum, és aki egyszer idekerül, menthetetlenül foglyává is válik annak, szabadulni csak kevesen képesek. 7. Ebbe a keretbe helyezi bele az eltékozolt, minden teremtőerőt, értéket nélkülöző emberi élet allegóriáját, a céltalanná válás folyamatának ábrázolását a szerző. 8. A várakozás regénye ez - a céltalan, értelmetlen, mégis újra és újra megújuló várakozásé. 9. Élethazugságra épül a főbb szereplők karaktere egytől egyig, önnön fásultságuk, saját lelki mocsárba süppedésük igazolására szolgál pusztán a  vakhit, mellyel a "támadást" várják, hogy egy dicsőbb, emberibb élet lehetőségét nyújtsa nekik, még ha ez a halál lehetőségét is jelenti számukra.

10. A szemünk előtt lassan őrlődik fel Drogo, a regény antihőse, s ha érzünk is valamiféle kesernyés szomorúságfélét, az sosem manifesztálódik igazán, mert minket is elfog a rezignáltság, mely a regény világából lassan kúszik fel elménkben, tompa zsibbadássá válik, s ha éreznénk is némi bágyadt tiltakozást, meg is értenénk a veszélyt egy homlokránc erejére - az egészből nem marad más, mint egy gombóc a torkunkban, egy cinikus mosoly, és annyi, hogy "Milyen szépen süt a nap.".

A gyengébbek kedvéért

"A >>gyengébbek kedvéért<< kifejezés rövidítésének felcserélésével mely világhírű, idehaza azonban a közoktatási kánon kispadjára ültetett magyar regény főszereplőjének monogramját kapjuk?" - kérdezi Dreff János - Tóth Dezső Az utolsó magyartanár feljegyzései-ben. Persze, Köves Gyuri, Sorstalanság, de most nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy még csak a 217. oldal, de már legalább ötödjére vágja az arcunkba a tisztelt nemkolléga azt, hogy ő bizony tanítja a Sorstalanságot, mintha ez lenne az árral szemben úszó, igazi értéket egyedül felismerni képes kultúrhérosszá válás egyetlen igaz kritériuma. Lépten-nyomon ezt hangoztatja. Ő bizony tanítja. Bizony. Senki más az országban, mert ez az ország nem érti, nem ismeri, ezek bunkók, ezeknek minek a bármi, disznók elé gyöngy, parasztnak csoki. De Ő tanítja, akkor is, ott is, örökre.

Hát én eddig bírtam, nem várom ki a saját értékelésemet:

Kedves Nemkolléga!

Nagyot mondok: a regény nem csak nálad tananyag. Én mióta tanítok, állandó érettségi tételként tartom, sőt, hozzáteszem, abban az átlagnál gyengébb, eldugott vidéki szakközépben, ahol dolgozom, már előttem is tétel volt a regény. Nem pusztán ajánlott, vagy kötelező, hanem TÉTEL. És legalább 8-9 éve minden évben. Hozzáteszem, sikerrel, minden évben elhangzik az "én ezt akarom húzni", mikor befejezzük a témát. Ja, és ráadásul bekerült az új tantervbe is. Nem, nem vagy annyira különleges, mint hiszed magadról. Egyikünk sem az. Sajnálom.

Egy vezér gyermekkora

Az Egy vezér gyermekkora most így utólag sokkal fontosabb olvasmánynak tűnik számomra, mint azt előtte gondoltam volna. Megjelennek benne a legfontosabb egzisztencialista gondolatok, az önmagát definiálni próbáló főhőssel, aki ezen igyekezetében kudarcot kudarcra halmoz, s már odáig jut el, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik. Csak ezek után fordul a fasizmus felé, a fasizálódó Franciaországban megtalálva ezzel nem önmagát, de egy olyan képet, amelyet mások alakítanak ki róla. Ez végre valami biztos, végre valami kapaszkodó az életben. Ehhez azonban ez kell, hogy egyénisége megsemmisüljön. Ennek megtörténtét maga mondja ki, mikor arról elmélkedik, hogy ő nem is létezik tulajdonképpen. Jól jellemzi ez a diktatúrák lélektanát is, ahol az egyénnek szinte meg kell semmisülnie ahhoz, hogy a közösségben, a tömegben feloldódhasson. Ez a feloldódás egyébként nagy megkönnyebbülés Lucien számára, innentől maximálisan úgy is viselkedik, ahogy azt mások elvárják tőle. Nem boldog, ezt tévedés lenne kijelenteni. Megkönnyebbült csupán. Nem kell többé magával foglalkoznia, nem kell belső világát elemeznie, s ekkor már azt is kijelenti, hogy a befelé fordulás a „legveszélyesebb tévelygés” az összes közül. Mielőtt a szélsőjobb vonzáskörébe került volna, egészen másként gondolta… igen, így működnek ezek a dolgok, ha elfogadjuk, ha nem.

Halhatatlanul

Nem az alkaioszi strófa, nem az enjambement, nem az epikureista filozófia finom megnyilvánulása avat mesterművé egy verset, hiába akarnánk ezt hinni, tévedés. Ez mind mellékes, huszadrangú, a pátosz, a dagály, a sallang, és esetleg körítésnek, ha megfelel. De amikor egy kétezer éve halott római költő képes arra, hogy 2013-ban, egy vidéki szakközépiskolában, csütörtök dél körül, a tenyészbikák szaporításával foglalkozó dupla szakmai óra és a hetedik órai növénytan közé betuszkolt irodalomórán azt a reakciót váltsa ki egy kilencedikes lányból versfelolvasás után, hogy "Szép", na az tesz egy verset remekművé. A többi innentől nem érdekes. A többi csak irodalom.

Az utolsó farkas

Van egy állástalan filozófiaprofesszorunk, egy 21. századi, lepusztult nagyvárosi környezetünk mint elsődleges történet, melyhez a professzor mint másodlagos elbeszélő is tartozik. Van tehát egy általa elbeszélt másodlagos történet is, mely Extremadurához kötődik, ahová meghívják őt, hogy írjon a helyről valamit, bármit, és van egy harmadlagos történet, melynek a vadőr a narrátora, ez szól az utolsó farkasról. Mise en abym, kétszeresen is. A történetek közötti kohézió tartalmi szempontból viszonylag laza, azonban ahogy haladunk előre, egyre inkább egyértelmű, hogy ezek utalnak egymásra, értelmezik egymást, a magtörténet visszahat elbeszélőjére, az pedig az ő elbeszélőjére, a professzorra. És az egész valószínűleg visszahat magára a szerzőre is.

A narratíva már az elején jelzi, hogy a laza tartalmi kapcsolat csak a felszínen tűnik ilyennek, természetesen az egymondatos szövegalkotási mód kiválasztása nem véletlen Krasznahorkaitól. Amellett, hogy egyrészről ezzel letehetetlenné varázsolja művét, rákényszeríti olvasóját, hogy folyamatosan reflektáljon a kérdésre, hogy miért is így íródott a novella, önkéntelenül is próbálva kutatni a megfogalmazásmód okait.

Egy hetvenoldalas mondat? Fel kellene adni nyelvtanórán elemezni...

Aztán van itt még egy zsúfolt, jelképes nagyvárosi környezet, elvileg tele élettel, azonban ez inkább lehangoló, elidegenítő hatást kelt. Ezzel szemben az extremadurai táj a maga kihaltságával majdhogynem ősállapotokat idéz: távol a civilizációtól, az embertől, a paradicsomi létet jelképezi. Ide készül éppen betörni a civilizáció, az a civilizáció, amelynek az az eredménye, ahonnan a professzor már menekül, ahol ragad a talpunkhoz az összeköpködött járda, ahol a kocsma személyzetét török suhancok tartják rettegésben, ahol alig látszanak egymástól a falakon a kurd graffitik. Ez a "civilizáció" készül épp felfalni mindent, ami burjánzását akadályozza, mindent, ami még romlatlan ebben a környezetben. Ezzel együtt a modern ember léttapasztalataként is olvasható ez a részlet:

"tudja, ez az egész, ez az Extremadura kívül van a világon, még odakívül, extre, érti?, ezért volt minden olyan csodálatos a természettől az emberekig, és senki nem tud a veszélyről, amit a világ fenyegető közelsége jelent, irtózatos veszélyben élnek azok ott Extremadurában, tudja, magyarázta a magyarnak, fogalmuk sincs, mit eresztenek be, miféle szellemet, amikor keresztül-kasul építik autópályákkal és üzletekkel a földjüket"

Ezt természetesen a farkasok, az utolsó farkas tragikus története szimbolizálja, amely jelképévé válik így a professzornak, magának a szerzőnek is, és talán minden embernek, aki valaha is érezte már akár csak egyszer is az életében, hogy az úgynevezett civilizációs fejlődés nem feltétlenül annyira egyértelmű, mint néha hisszük.

"bokrok, vagy valami aljnövényzet nincs sehol, csak a halványzöld talaj valami fűvel és rajta a tölgyek szétszórva egy irdatlan nagy pusztán, ez a dehesa, érti, ugye, és értette ő, és érezte is, hogy rá is nagy hatást gyakorol, mert olyan volt a dehesa, mint a lelke, mint micsoda?!, vigyorgott rá a magyar a pultnál, na, jó, legyintett erre ő, és újra belekortyolt a sörbe, csak azt akarta mondani, hogy Extremadura káprázatos volt"

Innentől válik egyértelművé, amit eddig csak sejteni lehetett: az extremadurai táj valójában belső, lelki tájként is értelmezhető. Ennek értelmében pedig a professzor egész utazása egy belső utazásként fogható fel, melynek eredménye a fentebb említett konklúzió megszületése.

Az utazás egyébként a professzor életútjának kitüntetett pontján kezdődik. A történet szerint nemrég fogalmazódott meg benne ugyanis a posztmodern végső tapasztalata:

"vagy az a helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az „ADD IDE” primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az elmúlt évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedrákról egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla"

Ennek utóhatásaként a professzor válságban van, mely magánéleti és szakmai egyszerre. Ezt az egyre mélyülő válságot oldja fel a maga keserűen gyönyörű módján a farkastörténet. A nyelv már nem fejez ki, körbeért, kész, beszélni sem érdemes róla, mondja a professzor. Őt magát is a túl bonyolult, "érthetetlen" mondatai miatt érik kudarcok szakmai életében. Ezért is kiemelkedő jelentőségű, amikor és ahogyan a farkasok történetével először találkozik, hiszen a nyelvi megfogalmazás fogja meg:

"a >>Duero folyótól délre 1983-ban meghalt az utolsó farkas is<<, nyilván a szokatlan fogalmazás miatt maradt meg benne ez a mondat, hisz ugyan miért beszél egy tudós egy tudományos cikkben ilyen szokatlan költőiséggel, nem?"

Ízig-vérig posztmodern szöveg tehát, számomra helyenként kicsit már szinte szájbarágósan is az.

Ettől még az egyik leginkább szép irodalmi szöveg, ami a kortárs magyar prózából az utóbbi időkben elém került.

A bölcsészet lényege

Most pedig szeretném veletek megosztani az egyik kedvenc részletemet Steinbeck Édentől keletre c. regényéből. Évek óta az egyik kedvencem ez a fejezet. Soha, semmit nem olvastam még, ami ennél jobban rávilágítana arra, hogy mi is az a bölcsészet egyáltalán, mi ennek az egésznek a lényege. Szóval szerintem ez itt maga a bölcsészet. Ráadásul vegytisztán.

Bajnokok reggelije

Bár Vonnegut pályájának csúcsaként Az ötös számú vágóhíd szokott szerepelni, nekem ez mégis jobban tetszett. Sajnos pontosan már nem tudnám megmondani, mi volt az, ami miatt az kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint a Bajnokok reggelije, de a hatás itt jóval intenzívebb volt.

Sok minden van ebben a regényben, amit ki lehetne emelni, de ezek közül szerintem egyik sem a történet. Ez ugyanis szándékoltan semmitmondó, szó szerint a semmi felé halad. Mintha ezzel tudatos írói szándék nyilvánulna meg: az olvasó figyelme így kényszeredetten fog a "többi" jellemző felé irányulni.

Posztmodern regény, egészen egyedi humorral. Ezt a fajta humort mindenki kissé erőltetetten "fekete humor"-nak nevezi, és ezzel részben egyet is lehet érteni, azonban több is van itt: a naivitásba burkolt maró irónia, az emberi ellentmondásokra rámutató cinizmus szerintem több, mint egyszerű "fekete humor". Vonnegut úgy tesz, mintha egy gyereknek, vagy egy idegen lénynek tartana ismeretterjesztő előadást az emberi civilizációról, s ennek részeként néha fogalmakat magyaráz: ilyenkor érezhető leghatározottabban a tárgyilagos gúny, amely egyben persze humoros is. És emiatt szerencsére nem öli meg az emberben az életkedvet. Sőt.

Érdekes a nyelv és a tudat kapcsolatának megjelenítése is. Nemcsak arról van itt szó, hogy Vonnegut a posztmodernnek megfelelően magát szereplőként is beleírja regényébe (amelyet éppen a regényében ír), hanem úgy is kísérletezik a nyelvvel, hogy szinte teljesen széttördeli azt. Ezt jelzik például a tárgytól való eltérések (várjunk, ja tényleg, nincs is "tárgy"), a szóhasználat, helyenként az illusztrációk is. A "nyelvvel teremtés" rengetegszer megjelenik a regényben: Trout a szereplőit, Vonnegut Troutot teremti, majd szabaddá teszi egyetlen szóval, ahogy Isten szokta. Ezt erősíti, hogy magát többször is nevezi Trout kapcsán "Teremtő"-nek. Egy másik példa: egy véletlen elejtett félmondat végül tényleg megteremti a Plútó-bandát. Vonnegut többször E/1-ben szándékoltan kihangsúlyozza, hogy mindent, ami a szereplőivel történik, ő cselekedteti velük, hangsúlyosan használja ilyenkor a műveltető szerkezetet. A nyelvvel teremt tehát ő is, azáltal, hogy leírja a dolgot, létre is hozza azt. Legjobb példa, amikor Trout nem hiszi el neki, hogy ő teremtette, ezért gyorsan elviszi a bolygó különféle helyeire, majd a Nap felszínére, ahol nem ártanak neki a lángok. Mi tette ezt lehetővé? A nyelv ereje.

Élesen szembehelyezkedik ezzel egy másik lényeges motívum: a szabad akarat kérdése a regényben. Vonnegut végig, hol határozottabban, hol bújtatottan boncolgatja, hogy létezik-e ilyen, s többször kijelenti, hogy csak Trout rendelkezik ezzel a bolygón - aki viszont az ő akaratának megfelelően cselekszik. Mert regényében ő a Teremtő. Ha tehát van Teremtő, nincs szabad akarat, hiába hisszük azt, hogy ő adott/adhat nekünk ilyet. Ez tehát inkább cáfolatnak látszik. Arról nem is beszélve, hogy több szereplő - pl. Dwayne - azért cselekszik bizonyos dolgokat, mert belső kémiai folyamatok irányítják, amelyeknek ő nem ura. Ez így ismét ellentmond a szabad akarat létezésének. Azonban Vonnegut többször Isten létét is cáfolni látszik - ez viszont az előzőeknek mond ellent.

Nagyon összetett regény, mindenképpen át kell gondolni alaposan. Az biztos, hogy el fogom olvasni még egyszer.

Történelmes-regényes

Szóval Sophie kérte, hogy írjak össze egy listát 10 olyan történelmi regényből, amelyeket szívesen ajánlanék bárkinek. Sajnos egyébként is imádok listákat írogatni, szóval fejben azonnal kész is voltam (egy körülbelül 30 címből álló listával), épp csak a megszövegezéssel vártam eddig. Na meg a lista redukálásával. Egyébként ha már történelmi regény, akkor mertem szabadon kezelni ezt a kategóriát, és nem feltétlenül ragaszkodtam a hagyományos történelmi regény műfajába sorolt művekhez. Számomra az a történelmi regény, amelyben a történelmi környezet a cselekmény alakulása szempontjából érezhetően meghatározó, ennek megfelelően válogattam. Ja, és persze a szépirodalom nálam most is ütötte a ponyvát, ha választani kellett.

A nagyon ismerteket most kihagytam, nem hiszem, hogy bárki is komolyan megkérdőjelezné az Egri csillagok vagy A kőszívű ember fiai létjogosultságát a listán. Remélem, senki nem veszi rossz néven a "mellőzést".

Sorrendet ezek között én már nem állítanék fel, hiszen a maga módján mind remekmű, felesleges tovább osztályozgatni őket. Mivel azonban valamiféle szervező elv mégis kell, így most a bennük megjelenő történelmi korok alapján állítom őket időrendbe. Emellett sajnos muszáj legalább egy pár mondatos indoklást is írnom hozzájuk, mert egyszerűen nem bírom ki. Íme.

Ókor

Kosztolányi Dezső - Nero, a véres költő

Ez az ember mindegy, mit ír, mindig tökéletes. Regény, vers, novella, esszé, levél, bevásárlólista, vagy a tejfölös öntet receptje - mind vegytiszta szépirodalom.

Középkor

Eidzsi Josikava - Muszasi

Tíz-tizenkét éves korom körül olvastam el mind az öt kötetét. Ha valaki meg akarja ismerni a japán gondolkodásmódot, a civilizáció gyökereit, ezt vegye elő elsőként. Aztán jöhet a többi.

James Clavell - A sógun

Ugyanaz, mint az előbb, csak európai szemszögből. Ez viszont nem szépirodalom, "csak" szórakoztató. De legalább nem is kicsit.

Makkai Sándor: Táltoskirály/Sárga vihar

Tatárjárás és IV. Béla mint téma, részletgazdag, lendületes, magával ragadó olvasmány. Szórakoztató irodalom, ez is a javából.

Randall Wallace: Rettenthetetlen

A film lett híres, de a regény sem akármi. A film sztorijának variánsa amúgy, kiegészítésekkel, pár csavarral. A hangulat megvan, más eszközökkel ugyan, de a regény is megteremti a légkört.

Újkor

Jókai Mór - Az új földesúr

Zseniális. Méltatlanul elhanyagolt műve Jókainak, na persze ha valakinek ennyi remekműve van, akkor ez előfordul. A szabadságharc leverése és a kiegyezés közti időszak kiegyezéspárti szemszögből íródott, iróniával, rengeteg humorral átitatott regénye, amelyben az osztrákokkal szembeni dacos morgást már a békülékeny hangnem váltja fel. Ha valaki arra kíváncsi, hogyan lett a gyűlölt ellenségből alig húsz év alatt "sógor", akire elnéző fejrázással, mosolyogva legyintünk a Lajtántúlra, és közben nem bánja, ha sokat nevet (néha kicsit talán saját magán is), ezt ki ne hagyja.

Gyulai Pál - Egy régi udvarház utolsó gazdája

Ugyanaz, mint az előző, de itt több az irónia, a humor is kicsit keserűbb, és nincs feloldozás. Nézőpont kérdése.

XX. század

Erich Maria Remarque - Nyugaton a helyzet változatlan

Ezt szerintem nem kell magyaráznom. Akinek illúziói lennének, annak kötelezővé tenném. Kérem szépen, ILYEN a háború.

Wass Albert - Adjátok vissza a hegyeimet!

Lehet szörnyülködni meg vitatkozni, meg az író életét, tetteit emlegetni, meg politizálni is nyugodtan. Viszont létezik a világon úgynevezett objektivitás is. Próbáljunk szűrők nélkül olvasni néha.

Bohumil Hrabal - Őfelsége pincére voltam

Mérföldes hrabali mondatok, a megszokott humor, és ennél sokkal több is. A felemelkedés, a csömör, majd a lelki béke megtalálásának regénye is ez.

Ernest Hemingway - Búcsú a fegyverektől

Még ilyen is a háború. Hemingway nem maradhatott ki.

Leon Uris - Miła 18

Varsói gettófelkelés, elszoruló torok, ökölbe szoruló kéz, tehetetlen düh. Valaki egyszer ellopta tőlem ezt a regényt egyébként, már vagy 15 éve, azóta nem olvastam. De azt tudom, hogy imádtam.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Az elmúlt évek egyik legmegkapóbb könyve humánumról, sorsról, determináltságról. Egészen különleges a narratíva is, már csak emiatt is kiemelkedik a sorból. És ezen kívül még oly sok minden miatt. Kötelező darab. Részletesebben itt.

Szilvási Lajos: Appassionata

Személyes kedvenc. Szilvási méltatlanul csúszik a süllyesztőbe, és ha már Wassnál a korrektséget emlegettem, itt is azt tenném. A háború csömöre, az élni akarás, a sorsát befolyásolni képtelen ember regénye ez, a determináltság az első szavaktól kezdve érezhető. Gyönyörű íve van, és végig lebeg a szövegben valami keserű melankólia. Tudod, mi lesz a vége? Persze. Megsemmisülsz mégis? Ó igen.

Lőrinczy Judit: Ingókövek

Erről meg már posztoltam is külön.

Ja, és ennyit arról, hogy a 30 könyvet leszűkítem 10-re. Szerintem egyébként ezt én sem gondoltam komolyan.

Ready Player One

Azt sejtettem, hogy szórakoztató regényről van szó, de hogy ennyire lendületes olvasmány lenne, azt nem is gondoltam volna. Angolul olvastam, így a geek-szaknyelv teljes mélységében feltárulkozhatott előttem, de úgy tudom, a magyar fordító is kitett magáért.

Alapsztori

2044-et írunk, a világ kiégető disztópiává vált. Ennek megrajzolásánál tulajdonképpen nem tett mást a szerző, mint fogta a jelenleg is működő gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokat, és meghosszabbította őket. Olvashatunk célzást a gazdasági válságra, amelyre "mindenki azt hitte, hogy hamar véget ér", és természetesen a túlnépesedés is megjelenik, mint a bajok egyik fő okozója, aminek következtében a nyersanyagok vészesen fogyóban vannak. Mivel a világ nem egy túl vidám hely, és mivel látszólag semmi esély a megmentésére (erre később visszatérek), az emberek egy globális virtuális szimulációba, az OASIS-be menekülnek.

Virtuális valóság - maximumra tekerve

Az OASIS amellett, hogy menedéket nyújt az embereknek a valódi világból, lehetőséget nyújt arra is, hogy egészen más életet éljenek, ha akarják, másik testben is, így lehetőségük van egy teljesen új személyiséget kitalálni maguknak, amely pozitívumai mellett (Aech) akár problémás is lehet, hiszen ha eszetlenül használja valaki, óriási csalódás érheti, ha a valódi világban kell találkoznia azokkal, akikkel az OASIS-ben kapcsolatba került. Ezért (is) törekszik mindenki a valódi kilétét titkolni, és gyakorlatilag teljesen elválasztani valódi életét avatarjának életétől.

Érdekes, hogy amikor ilyen bezárkózós, képzeletbe menekülős történettel találkozunk, az író mindig érezteti némileg, hogy ez nem természetes, ennek milyen komoly veszélyei vannak stb. Sőt, sokszor a cselekménynek is ez a lényege (Mátrix), itt azonban ez nem így van. Az OASIS abszolút pozitív, külön érezni, hogy bizonyos részeknél szándékosan el is időzik a szerző, ecsetelve a benne rejlő lehetőségeket és hasznot (oktatásról szóló rész). El kell ismerni, ez valóban az oktatás (eléggé távoli) jövője lehet:

MY AVATAR’S EYES slid open, and I was back in my World History classroom. The seats around me were now filled with other students, and our teacher, Mr. Avenovich, was materializing at the front of the classroom. Mr. A’s avatar looked like a portly, bearded college professor. He sported an infectious grin, wire-rimmed spectacles, and a tweed jacket with patches on the elbows. When he spoke, he somehow always managed to sound like he was reading a passage from Dickens. I liked him. He was a good teacher.

Of course, we didn’t know who Mr. Avenovich really was or where he lived. We didn’t know his real name, or even if “he” was really a man. For all we knew, he could have been a small Inuit woman living in Anchorage, Alaska, who had adopted this appearance and voice to make her students more receptive to her lessons. But for some reason, I suspected that Mr. Avenovich’s avatar looked and sounded just like the person operating it.

All of my teachers were pretty great. Unlike their real-world counterparts, most of the OASIS public school teachers seemed to genuinely enjoy their job, probably because they didn’t have to spend half their time acting as babysitters and disciplinarians. The OASIS software took care of that, ensuring that students remained quiet and in their seats. All the teachers had to do was teach.

It was also a lot easier for online teachers to hold their students’ attention, because here in the OASIS, the classrooms were like holodecks. Teachers could take their students on a virtual field trip every day, without ever leaving the school grounds.

During our World History lesson that morning, Mr. Avenovich loaded up a stand-alone simulation so that our class could witness the discovery of King Tut’s tomb by archaeologists in Egypt in AD 1922. (The day before, we’d visited the same spot in 1334 BC and had seen Tutankhamen’s empire in all its glory.)

In my next class, Biology, we traveled through a human heart and watched it pumping from the inside, just like in that old movie Fantastic Voyage.

In Art class we toured the Louvre while all of our avatars wore silly berets.

In my Astronomy class we visited each of Jupiter’s moons. We stood on the volcanic surface of Io while our teacher explained how the moon had originally formed. As our teacher spoke to us, Jupiter loomed behind her, filling half the sky, its Great Red Spot churning slowly just over her left shoulder. Then she snapped her fingers and we were standing on Europa, discussing the possibility of extraterrestrial life beneath the moon’s icy crust.

Ezért is éreztem végig, hogy egy igen különleges "utópia a disztópiában"-megoldással dolgozik a regény, melyben a külső burok a valódi világ 2044-ben, míg a belső, a tökéletes az OASIS.

A hideoutban

Ettől függetlenül bizony fut egy nagyon halvány szál a történetben, melyet igazából csak Ogden, illetve helyenként Art3mis célzásai éreztetnek, miszerint a világ helyzete azért is ilyen, mert már senki sem törődik azzal, hogy jobbá tegye. Ez pedig az OASIS hatásának is betudható: emberek milliói élnek totálisan a virtuális valóságba zárkózva, hónapokig, évekig ki sem mozdulva szobájukból. Így, a tenni akarás totális hiányával nyilván nem is fog soha megoldódni a helyzet. Erre épül rá a végén Halliday célzása, amikor megmutatja Parzivalnak a gombot, amely képes a teljes OASIS-t törölni. Ennél többet nem tudunk meg, a regény nyitva hagyja a kérdést, mit tesznek a győztesek a kezükbe került hatalommal, de ez a halvány szál azt érzékelteti, hogy ha meg akarják menteni a Földet, el kell pusztítaniuk az OASIS-t, hogy felszabadítsák az emberi energiákat. Ezt támasztja alá Halliday monológja is a végén, amikor azt meséli Parzivalnak, hogy mekkora hiba a virtuális valóságba menekülni, hiszen a valódi boldogság csak a valóságban létezhet. Ez kicsit talán bugyután hangzik, de a regény üzenetéhez mindenképp hozzátartozik.

A narratíva

Az elbeszélés egyes szám első személyű, így kétségünk sem lehet afelől, ki a főszereplő a történetben, és az is világos többé-kevésbé, mi lesz a végkimenetel. Ez azonban semmit nem von le a regény értékéből, sőt. A "világon belül megalkotott világ", azaz az OASIS tökéletesen zárt rendszer, emiatt sehol sem inkoherens, de kellő szabadság és lehetőségek is jellemzik, amely fontos, hiszen így tényleg "bármi megtörténhet", de mégis bizonyos szabályok között, egyszóval nem burjánzik túl a történet, miközben a fantázia szárnyal.

Egy cselekményszál - Halliday, Ogden és az OASIS története - párhuzamosan fut a valóban megtörtént múltbéli eseményekkel. A '80-as években indul, és egészen napjainkig teljesen valószerűen fut, és valamikor a mi közeljövőnkben válik annyira dominánssá, hogy teljesen átalakítja a jövőt (azaz a regény közelmúltját és jelenét). Ez az OASIS létrejöttének története. Semmiképpen nem mellékszál, nagy jelentősége van a regény szempontjából.

Hatások

Halliday alakja különben roppant érdekes, Cline valószínűleg sok karakterből gyúrta össze. Világosan felismerni pl. Bill Gates, Steve Jobs, vagy bármely tetszőleges geek ismerősünket benne. Ilyen értelemben a regény erőteljesen épít szépirodalmi és filmművészeti hagyományokra éppúgy, mint a '80-as, '90-es és 2000-es évek popkultúrájára.

GOING OUT IS HIGHLY OVERRATED - JAMES HALLIDAY

Van itt minden: Mátrix, World of Warcraft, EVE online, vagy éppen bibliai motívumok, Gilgames, Odüsszeia, görög mitológia újragondolva egy 21. századi geek fejével, megfejelve konkrét és kevésbé konkrét utalásokkal a teljes filozófiatörténet tekintetében.

Az egyik legérdekesebb pl. ez a rész:

AA 241:87—I would argue that masturbation is the human animal’s most important adaptation. The very cornerstone of our technological civilization. Our hands evolved to grip tools, all right—including our own. You see, thinkers, inventors, and scientists are usually geeks, and geeks have a harder time getting laid than anyone. Without the built-in sexual release valve provided by masturbation, it’s doubtful that early humans would have ever mastered the secrets of fire or discovered the wheel. And you can bet that Galileo, Newton, and Einstein never would have made their discoveries if they hadn’t first been able to clear their heads by slapping the salami (or “knocking a few protons off the old hydrogen atom”). The same goes for Marie Curie. Before she discovered radium, you can be certain she first discovered the little man in the canoe.

Ezt most talán nem részletezném, mindenki gondolja tovább kedve szerint.

"Glitches"

Akármennyire is koherens a regény világa, egy pár bökkenőt észrevettem. Pl. mikor Wade "meghal" a robbantásos merényletnek köszönhetően, a Sixereknek tudnia kellene, hogy mégsem sikerült megölni, hiszen a neve nem tűnt el a Scoreboard-ról. Amikor ugyanis Daito meghal, az ő neve azonnal eltűnik - tehát fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy a merénylet sikertelen volt.

A másikat akkor figyeltem meg, amikor Wade álnéven "behatol" az IOI központjába, és megfogalmazza félelmét, miszerint ha nem működnek a vásárolt hackerkódok, ő bizony örökre itt ragad. Pár oldallal később, amikor elhatározza, hogy hamarabb elmenekül, mint tervezte, utal arra, hogy egyébként is beállított egy időzített átutalást 5 nappal későbbre, ami lehetővé tenné, hogy tartozása törlődjön, tehát megszabaduljon.

Műfaj

Elsősorban próbatételes kalandregényről beszélünk, talán műfajának egyik legjellegzetesebb darabjáról a legújabb kori irodalmat tekintve. Több azonban a regény, mint egyszerű szórakoztató olvasmány, rengeteg értelmezési lehetőséggel, amelyek közül csak egy az én személyes kedvencem: ha úgy olvassuk a történetet, szólhat akár a diktatúraellenes küzdelemről is, az általános emberi szabadságvágyról, a reményről, a totalitárius rendszerek ellen szavát emelő hősökről is. A fasiszta, hatalomra törő rendszert itt az IOI jelképezi, aki el akarja venni a szabad gunterektől azt, ami az OASIS lényegét alkotja: a szabadságot és a demokráciát. Igen, demokráciát, hisz az OASIS elsősorban demokratikus: mindenki számára bármikor hozzáférhető és ingyenes. Ezt veszélyezteti az IOI, és ezt védik a szabad gunterek.

A regény végkicsengése mindenképpen pozitív ebben az értelemben is, és reményt is ad: azt is üzeni, hogy hiába a sötét jövő, hiába a végveszélybe került bolygó, az emberből sosem, még itt sem veszik ki a szabadság szeretete, és az erő, hogy ha kell, tegyen is érte.

136 éve

...született Ady Endre, 1877. nov. 22-én. Személyében a XX. századi magyar líra vezéralakját ünnepeljük, de miért is tartjuk őt a korszak egyik meghatározó irodalmi szereplőjének? Hiszen tudunk mondani nála műveltebbet, szebben írót, kifinomultabbat nem egyet akár saját kortársai közül is. De hogy valaki ennyire élesen, ennyire tisztán lásson mind kora politikai viszonyait tekintve, mind a magyar lélektan jellegzetességeit illetően, olyan nemigen fordult elő azóta sem a magyar líratörténetben.

VIGYÁZAT! A POSZT TOVÁBBI RÉSZEIBEN ERŐSEN SZUBJEKTÍV TARTALMAK FORDULHATNAK ELŐ!

A rengeteg jellemvonása és költészeti témája közül, amely közel áll hozzám, most csak az egyik személyes kedvencemet emelném ki. Szinte már sablon, de általában úgy jellemezzük őt, hogy egyszerre európai és magyar, egyszerre nyugati és keleti, egyszerre nemzeti és baloldali - ez az a fajta gondolkodásmód, az a fajta egyensúly, amit sokan képtelenek megtalálni, vagy egyáltalán csak megérezni is életük során. Ady megtalálta ezt - és ezzel együtt saját hangját is, amely az 1906-os Új versek kötetből robban ki elsőként. Bár sokak szerint ezt a sikert megismételni nem lehetett, tény, hogy a költő haláláig a korabeli magyar irodalom megkerülhetetlen vezéralakja lesz, még ellenlábasai sem képesek nem észrevenni őt. Már akkor érezhető, hogy Ady olyan mélységben újítja meg lényegében a teljes magyar közgondolkodást, hogy még azok is kénytelenek bizonyos mértékben az ő retorikáját használni, akik nem szimpatizálnak vele sem emberként, sem költőként (lásd pl.: Kosztolányi: Az írástudatlanok árulása - különvélemény).

(A kép innen van)

Én nagyon sok mindent köszönhetek Ady Endrének, azonban a legfontosabb az összes közül, hogy ő volt az első, aki igazán bebizonyította számomra, hogy igenis lehet kategóriáktól, skatulyáktól, csoportnyomástól mentesen élni és gondolkodni. Nem könnyű, de lehet. Hogy sokszor a vagy helyett az és az, ami működik, hogy igenis normális dolog az, ha az ember szereti a hazáját, de közben látja annak hibáit és nem hajlandó elnézni azokat, hogy a szemellenző sokszor jobbról és balról is ott van, de nekünk magunknak nem muszáj feltennünk, ha nem akarjuk. Így ugyan két oldalról kapjuk a sarat, de ezt vállalni kell. És hogy a gondolkodó embernek képesnek kell lennie egyensúlyt tartani ellentétes dolgok között is. Sőt, talán kötelessége is.

Amikor az életemben ezek a dolgok elsőként merültek fel, ezek a kérdések először kezdtek kínozni, Ady volt az, aki a leginkább képes volt támpontot adni. Enélkül talán a mai napig nem lettem volna képes teljesen megválaszolni őket, nem az lennék, aki vagyok most. Az a minimum tehát, hogy hálás vagyok ezért.

Mindennapos olvasás?

Már egyszer kifejtettem máshol, hogy mi a véleményem ezzel a mindennapos testneveléssel kapcsolatosan. Nem lenne ez alapvetően rossz ötlet, ha adottak lennének a feltételek, de hát itt felénk ugye az a szokás, hogy először törvényben kötelezünk valakit valamire, aztán teremtjük meg a feltételeket hozzá, már ha egyáltalán. Most nem akarom kifejteni, hogy pontosan mennyi értelme is van a délután háromkor egymásra zsúfolódó osztályoknak, akik jobb híján lépcsőznek vagy az iskolát futkossák körbe, biztosan ettől lesz majd nekünk sokkal jobb a jövőben, én speciel őszintén hiszek benne.

Viszont eszembe jutott valami ennek kapcsán: a fenti mintára lehetne mondjuk mindennapos olvasást tartani. Egy könyvet szerintem minden gyerek tudna az iskolában tartani, amit éppen olvas, ezért mondhatjuk, hogy a technikai feltételek nem gátolnák a sikert. Nagyon egyszerűen úgy nézne ki a dolog, hogy minden gyerek leülne, és kötelező jelleggel olvasna egy órát. Na bumm, hát kábé ennyi. Mindegy mit olvasna, amit épp szeretne. Az iskolai könyvtárból válogathatna is. Aztán megbeszélhetnénk, ki mit olvasott, hogy tetszett neki, meg hasonló furcsaságok. Nem kellene hozzá még talán szaktanár sem. Nem kellene emellett plusz helyiség, tanári gárda, szervezés, eszközök, semmi. Lehetne közben enni-inni, kimenni vécére, hátradőlni, bármi. Ennek szerintem eléggé adottak a feltételei befektetés nélkül is. Meg azt hiszem, igény is volna rá, elnézve társadalmunkat.

Mi hiányzik hát?

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Nagyon örülök annak, hogy az eredeti menetrendemet felrúgva ezt a regényt olvasom el következőnek. Már az elején éreztem, hogy ez valami más lesz, mint amire számít az ember egy második világháborúval kapcsolatos regénynél, és ez hatalmas dicséret részemről, hiszen tudtommal az utóbbi időben elég kevés olyan regény született, amely valóban újat tudna mutatni a témával kapcsolatban. Hát ez a regény tudott.

A téma értelemszerűen nem lehet újító, hisz a lényeg adott, éppen ezért Markus Zusak az elbeszélésmóddal és a szokatlan nézőponttal játszva adja meg a regénynek az újdonságot. A középpontba állított lány, és a körülötte megjelenő többi szereplő történetét a Halál nézőpontjából ismerjük meg, ami (aki) a maga sajátos hozzáállásával, világlátásával képes egy olyan oldalról megvilágítani az eseményeket, amilyen oldalról egy emberi narrátor képtelen lenne. Ki más is beszélhetné el hitelesebben egy olyan kor eseményeit, ahol a pusztulás a főszereplő, mint maga a megszemélyesített Halál?

És ha már a narratíváról van szó, lényeges elmondani, hogy a regényt át- meg átszövik a folyamatos előreutalások, állandó az idősíkváltás, legtöbbször a regény jelene és jövője között. Igen, ez azt jelenti, hogy már az elején ismerjük a végkimenetelt. Azonban ez itt egyáltalán nem zavaró, sőt hozzátesz a történet tragikumához, hiszen mikor éppen azt éreznénk, hogy most annyira összetart mindenki, annyira erős a szeretet, hogy úgysem lehet baj, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy mit is olvastunk az elején:

„EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI”.

Ennek következtében már az első oldaltól erőteljesen belengi a történetet a súlyos tragédia előszele, akkor is, amikor éppen megmenekülnek a szereplők egy fenyegető veszélytől. Az első oldaltól kezdve nem engedi a szerző önmagunk áltatását, ez az első, amit megtilt nekünk. Nem csoda, hisz elképesztően veszélyes dolog az önáltatás, a történelem legnagyobb katasztrófáiban mindig hatalmas szerepe volt.

Érdekes megfigyelni még az időnként felerősödő impresszionista hatásokat a műben, a színek kiemelt szerepét, az ezt ábrázolni kívánó sajátos nyelvi megfogalmazást. Mindig akkor érezni ezt a fajta elbeszélésmódot, amikor valami tragédia ábrázolásánál járunk, mintha a hagyományos nyelvi eszközök elégtelenek lennének a bemutatására. Mintha a nyelv kevés lenne a borzalmak kifejezésére. Ilyenkor érezni az impresszionista ábrázolásmód erősödését.

Fantasztikus regény, azt gondolom, hogy aki nem hiszi, hogy a második világháborúról lehet még újat mondani, az vegye kézbe bátran. Nem mást fog olvasni, hanem ugyanazt, csak másként. Más szemszögből. Más megközelítéssel. Ez a regény legnagyobb értéke szerintem.