A gyengébbek kedvéért

"A >>gyengébbek kedvéért<< kifejezés rövidítésének felcserélésével mely világhírű, idehaza azonban a közoktatási kánon kispadjára ültetett magyar regény főszereplőjének monogramját kapjuk?" - kérdezi Dreff János - Tóth Dezső Az utolsó magyartanár feljegyzései-ben. Persze, Köves Gyuri, Sorstalanság, de most nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy még csak a 217. oldal, de már legalább ötödjére vágja az arcunkba a tisztelt nemkolléga azt, hogy ő bizony tanítja a Sorstalanságot, mintha ez lenne az árral szemben úszó, igazi értéket egyedül felismerni képes kultúrhérosszá válás egyetlen igaz kritériuma. Lépten-nyomon ezt hangoztatja. Ő bizony tanítja. Bizony. Senki más az országban, mert ez az ország nem érti, nem ismeri, ezek bunkók, ezeknek minek a bármi, disznók elé gyöngy, parasztnak csoki. De Ő tanítja, akkor is, ott is, örökre.

Hát én eddig bírtam, nem várom ki a saját értékelésemet:

Kedves Nemkolléga!

Nagyot mondok: a regény nem csak nálad tananyag. Én mióta tanítok, állandó érettségi tételként tartom, sőt, hozzáteszem, abban az átlagnál gyengébb, eldugott vidéki szakközépben, ahol dolgozom, már előttem is tétel volt a regény. Nem pusztán ajánlott, vagy kötelező, hanem TÉTEL. És legalább 8-9 éve minden évben. Hozzáteszem, sikerrel, minden évben elhangzik az "én ezt akarom húzni", mikor befejezzük a témát. Ja, és ráadásul bekerült az új tantervbe is. Nem, nem vagy annyira különleges, mint hiszed magadról. Egyikünk sem az. Sajnálom.

Egy vezér gyermekkora

Az Egy vezér gyermekkora most így utólag sokkal fontosabb olvasmánynak tűnik számomra, mint azt előtte gondoltam volna. Megjelennek benne a legfontosabb egzisztencialista gondolatok, az önmagát definiálni próbáló főhőssel, aki ezen igyekezetében kudarcot kudarcra halmoz, s már odáig jut el, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik. Csak ezek után fordul a fasizmus felé, a fasizálódó Franciaországban megtalálva ezzel nem önmagát, de egy olyan képet, amelyet mások alakítanak ki róla. Ez végre valami biztos, végre valami kapaszkodó az életben. Ehhez azonban ez kell, hogy egyénisége megsemmisüljön. Ennek megtörténtét maga mondja ki, mikor arról elmélkedik, hogy ő nem is létezik tulajdonképpen. Jól jellemzi ez a diktatúrák lélektanát is, ahol az egyénnek szinte meg kell semmisülnie ahhoz, hogy a közösségben, a tömegben feloldódhasson. Ez a feloldódás egyébként nagy megkönnyebbülés Lucien számára, innentől maximálisan úgy is viselkedik, ahogy azt mások elvárják tőle. Nem boldog, ezt tévedés lenne kijelenteni. Megkönnyebbült csupán. Nem kell többé magával foglalkoznia, nem kell belső világát elemeznie, s ekkor már azt is kijelenti, hogy a befelé fordulás a „legveszélyesebb tévelygés” az összes közül. Mielőtt a szélsőjobb vonzáskörébe került volna, egészen másként gondolta… igen, így működnek ezek a dolgok, ha elfogadjuk, ha nem.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Nagyon örülök annak, hogy az eredeti menetrendemet felrúgva ezt a regényt olvasom el következőnek. Már az elején éreztem, hogy ez valami más lesz, mint amire számít az ember egy második világháborúval kapcsolatos regénynél, és ez hatalmas dicséret részemről, hiszen tudtommal az utóbbi időben elég kevés olyan regény született, amely valóban újat tudna mutatni a témával kapcsolatban. Hát ez a regény tudott.

A téma értelemszerűen nem lehet újító, hisz a lényeg adott, éppen ezért Markus Zusak az elbeszélésmóddal és a szokatlan nézőponttal játszva adja meg a regénynek az újdonságot. A középpontba állított lány, és a körülötte megjelenő többi szereplő történetét a Halál nézőpontjából ismerjük meg, ami (aki) a maga sajátos hozzáállásával, világlátásával képes egy olyan oldalról megvilágítani az eseményeket, amilyen oldalról egy emberi narrátor képtelen lenne. Ki más is beszélhetné el hitelesebben egy olyan kor eseményeit, ahol a pusztulás a főszereplő, mint maga a megszemélyesített Halál?

És ha már a narratíváról van szó, lényeges elmondani, hogy a regényt át- meg átszövik a folyamatos előreutalások, állandó az idősíkváltás, legtöbbször a regény jelene és jövője között. Igen, ez azt jelenti, hogy már az elején ismerjük a végkimenetelt. Azonban ez itt egyáltalán nem zavaró, sőt hozzátesz a történet tragikumához, hiszen mikor éppen azt éreznénk, hogy most annyira összetart mindenki, annyira erős a szeretet, hogy úgysem lehet baj, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy mit is olvastunk az elején:

„EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI”.

Ennek következtében már az első oldaltól erőteljesen belengi a történetet a súlyos tragédia előszele, akkor is, amikor éppen megmenekülnek a szereplők egy fenyegető veszélytől. Az első oldaltól kezdve nem engedi a szerző önmagunk áltatását, ez az első, amit megtilt nekünk. Nem csoda, hisz elképesztően veszélyes dolog az önáltatás, a történelem legnagyobb katasztrófáiban mindig hatalmas szerepe volt.

Érdekes megfigyelni még az időnként felerősödő impresszionista hatásokat a műben, a színek kiemelt szerepét, az ezt ábrázolni kívánó sajátos nyelvi megfogalmazást. Mindig akkor érezni ezt a fajta elbeszélésmódot, amikor valami tragédia ábrázolásánál járunk, mintha a hagyományos nyelvi eszközök elégtelenek lennének a bemutatására. Mintha a nyelv kevés lenne a borzalmak kifejezésére. Ilyenkor érezni az impresszionista ábrázolásmód erősödését.

Fantasztikus regény, azt gondolom, hogy aki nem hiszi, hogy a második világháborúról lehet még újat mondani, az vegye kézbe bátran. Nem mást fog olvasni, hanem ugyanazt, csak másként. Más szemszögből. Más megközelítéssel. Ez a regény legnagyobb értéke szerintem.

Timur Vermes: Nézd, ki van itt

Érdekes az alapötlet, de nem annyira különleges, mint amennyire a sikere alapján tűnhet: Moldova György például már évtizedekkel ezelőtt alkotott hasonló témában. A történet lényege, hogy Hitler egyszer csak „felébred” napjaink Németországában, és onnan folytatja, ahol abbahagyta. Elsőként médiasztár lesz, majd közéleti személyiség, óriási sikerrel.

Ő ugyan nem változott semmit, azonban a társadalom igen: senki nem veszi őt komolyan, a demokrácia pluralizmussal teli évtizedei után egész egyszerűen elképzelhetetlen a közvélemény számára, hogy komolyan gondolja, amit mond. Ennek megfelelően mindenki azt látja benne, amit akar: a nácik karikatúráját, a demokrácia hibáinak ostorozóját (és emiatt őszinte demokratát), szociáldemokratát, humoristát, zsidó Németország-gyalázót stb.

A regényben szerintem egyáltalán nem Hitler alakja az érdekes – hiszen ő pont ugyanolyan, amilyennek megismertük, s a szerző valószínűleg alapos előtanulmányainak köszönhetően minden részletében pontos is – sokkal érdekesebbek a rá adott társadalmi reakciók. Erőteljesen érzem emiatt helyenként a demokrácia kritikáját is, gyakorlatilag az derül ki a regény több pontján, hogy egy újonnan fellépő zsarnok ellen nincs megfelelő fegyvere a jelenlegi társadalmi-politikai rendszernek, hiszen nincs egy biztos talaj, amelyen szilárdan állva őt pontosan meg (vagy el) lehetne ítélni. Hiszen akkora a szabadság, hogy ezt is szabad, sugallja a szerző. Emellett tele a regény napjaink német közéletének fricskáival, sok a belsős poén, ezeknél érezhetően elsősorban a német olvasókkal kacsintgat össze a szerző.

Az itt a kérdés

Itt azért több ponton lyukas a sztori: Hitler nyugodtan használ önkényuralmi jelképeket, anélkül, hogy ennek törvénybe ütközése a legkisebb mértékben is gondot jelentene. Ez így nyilvánvalóan nem hiteles. Ha a szerző célja az volt, hogy a demokrácia cselekvésképtelenségét mutassa be, akkor az ötlet nem rossz, de a kidolgozás hagy kívánnivalót maga után, mind a narratívát, mind a történetvezetést tekintve.

Az elbeszélésmód egyébként E/1, amely nyilván a főhős belső gondolatainak megjelenítését szolgálja, viszont helyenként szerintem túlzásba vitte a szerző Hitler állandó háborús párhuzamait, illetve néhány párbeszéd is erőltetettnek hat néha.

Az talán elmondható, hogy a regény nem az elbeszéléstechnikája miatt válik különlegessé, érzésem szerint egy kicsivel jobb író sokkal többet kihozhatott volna a témából, ettől függetlenül tetszett, és érdemesnek tartom az elolvasásra, de azt a hatalmas sikert, amit a regény aratott, némileg túlzottnak tartom.