Görög tragédiák reloaded, avagy Bartis Attila - A nyugalom

Az egyik legnyomasztóbb anyatörténet, az egyik legnyomasztóbb anyafigurával az általam ismertek közül. Eleinte azt gondoltam, hogy az Iszony Milije azért csak felveszi majd a versenyt Weér művésznővel, de nagyjából a regény közepe tájékán ez a verseny el is dőlt az utóbbi javára. Valahol ott van a dolog kulcsa szerintem, hogy Bartis anyafigurájában több minden koncentrálódik, a tágabbtól a szűkebb felé haladva: történelmi, családi, illetve személyes tragédia, ezenkívül néha dühöngő, néha csendesebb téboly, egy lelkileg nyomorékká vált család, sötét, felszín alatt lappangó titkokkal. Most ez így elég sablonos lett, de ez van.

Egyébként az egész valahogy olyan görög tragédiába illő volt számomra, vérfertőzéssel, magát beteljesítő jóslatokkal, térdre kényszerítő tragédiákkal - de közben soha nem éreztem azt, hogy bárhol is túlfeszített lenne a narratíva, vagy hiteltelen a cselekményvezetés. Több helyen is éreztem egyébként az Oidipusz-vonalra rájátszó utalásokat, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha igen, akkor meg pláne jó. Ettől függetlenül néhol eléggé rapszodikus az elbeszélésmód, én például azt éreztem, hogy az első harmadánál vesz lendületet a történet, onnantól olyan az egész, mint egy lelki értelemben vett hányás (aki félreérti, azt tudom sajnálni), melynek során a lélek megszabadul a tehertől. Az elején még csak gyűlik a nyál a szájban, a rosszullétnek még csak az előszele érezhető, és egyszer csak kirobban a savas tartalom, onnantól a történet végéig egy lelki okádásnak vagyunk szemtanúi, melynek görcsei néha enyhébbek, néha egészen hevesek, szinte már elviselhetetlenül azok. Na valami ilyesmi érzés lehet egyébként írni is. Vagy gyónni. Egy zellerkrémleves felett. A száműzött papnak, ugyebár.

A történet keretes szerkezetű egyébként, retrospektív elbeszélésmóddal. A cselekmény mozgatórugói közül szépen sorban végül mindegyikre fény derül (arra is, amit mondjuk magunktól lehet, hogy nem is akarunk tudni, de aztán mégiscsak de), és minél borzasztóbbak, annál kevésbé palástolva beszél róluk a narrátor, sőt, mintha sokszor nem lenne elég magának a ténynek, a sötét múlt éppen aktuális részletének kiderülése, még forgat is egyet a késen a szerző, tessék, szokjátok, minket megnyomorított, hát legalább fájjon nektek is. Bele a pofátokba, marokszám, nesztek. Próbáljátok csak letörölni, csak még jobban szétkenitek.

Nem véletlenül használtam a "megnyomorított" kifejezést, a lelki nyomorékká válás, a családi degeneráció regénye ez, olyan próza, ahol különben helye van a trágárságnak, a legbizarrabb részleteknek is. Ugyan már, ne játsszuk meg magunkat, ilyen az élet. Nem biztos, hogy pont a miénk ilyen, de attól még, hogy rózsaszín szobában nőttünk fel, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy mások viszont nem. És lehet felhúzni az orrokat, lehet finnyáskodni, meg álszenteskedni is. A történet attól még valószerű. Akkor is, ha fikció. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak meg még mindig ott vannak a mesekönyvek.

Tíz mondatban - Niccoló Ammantini: Én nem félek

Ez egy kellőképpen fura illusztráció, amelyet a kezdőmondatból és egy képből készítettem fotosoppal. Mostantól minden értékeléshez lesz ilyen. A kezdőmondatoknak szerintem mindig nagy jelentősége van, a képeket pedig az olvasmány hangulatának megfelelően fogom alakítani. Nem semmi.

A hetvenes évek dél-olasz környezetében játszódó történet, egy nyomasztó és sötét bűnügy gyermeki nézőpontból elmesélve. A regény világa kellőképpen zárt, egy lehetetlenül kicsi déli olasz falucska, Acqua Traverse, mindössze négy házzal: itt él a megismert négy család, és a gyerekek, köztük Michele, a főszereplő. Az ő nézőpontjából, egyes szám első személyben íródik a történet, ezt erősíti az elbeszélésmód, amely hangsúlyosan használ gyermeknyelvi kifejezéseket (pl. "buksi", "kukac" stb.), de a narrátor többször utal arra, hogy a visszaemlékezés helyzete már a felnőttkorhoz köthető.

A cselekményt mozgató történetet és a hátteret mindvégig a gyermek nézőpontjából ismerjük meg, ez adja a narráció különlegességét: míg a főszereplő nem, vagy nem teljesen érti, mi miért is történik körülötte, hiszen ő még gyermek, az általa látottakból - amelyek számára sokszor értelem nélküli események - mi, felnőttek tökéletesen tisztában vagyunk mindennel. Ilyen értelemben a narratíva némileg például a Sorstalanságéra emlékeztetett.

A regény címe erőteljesen utal a cselekményre, a főszereplő, Michele ugyanis tényleg harcot vív, egyrészt a saját képzelt démonaival, másrészt a valódi emberi szörnyekkel is, akik körülveszik őt, ezt fejezi ki - öntudatlanul - saját apja egyik megnyilvánulása:

"Felejtsd már el ezeket a szörnyeket, Michele. Szörnyek nem léteznek. A kísértetek, a vérfarkasok, boszorkányok, mind csak hülyeség, arra valók, hogy megrémisszék az ilyen hiszékenyeket, mint te. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől."

Az egyik érdekesség a történetben, hogy sem közben, sem a végén nem tudjuk teljes szívből hibáztatni a bűnösöket, ugyanis Michele szemén át feltárulnak emberi tulajdonságaik csakúgy, mint kétségbeesésük, kilátástalan helyzetük, amelyből így kívánnak kitörni. Ott van például a Mama, aki anyatigrisként védi fiát, ha úgy hozza a helyzet, miközben bűnrészes másvalaki gyermekének elrablásában, de említhetném a többieket is. Összetett jellemek, összetett történet, nincs megoldás vagy feloldozás, van viszont szépen növögető mázsás kő, amelytől a történet végére már alig kapunk levegőt. És a befejezéssel ezúttal nem jár együtt a megkönnyebbülés.

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája

"Elmosódott férfiarcot látunk, amelyre ezüstport szitál az idő."

Árad a szöveg Darvasi regényében, megállíthatatlanul, megfékezhetetlenül, de semmiképpen sem parttalanul. A mai prózadivat bizonyos vonulataival ellentétben itt szerencsére ehhez van történet is, de semmiképpen sem szabad valami olyasmi elbeszélésmódra gondolni, mint a „hagyományos” magyar történelmi regényben megszokott, Darvasi azért annál jóval többet mutat. Nem is lenne értelme úgy elbeszélni valamit, ahogy Jókai vagy Gárdonyi tette, hiszen azóta már eltelt egy évszázad. Így tehát a szerző újraalkotja a magyar történelmi regény fogalmát. Ennek megfelelően a címben hangsúlyosnak érzem a „legenda” kifejezést, rokonítható ez ugyanis a középkori legendával mint műfajjal. Ezeknek hagyományosan hangsúlyos eleme volt a középkori szentek csodatételeinek felsorolása, s mint ilyen – teológusok most ne figyeljenek ide – erősen fiktív, mágikus jelleget kapnak, mely jelzők Darvasi regényére éppúgy illenek. Ráadásul a szerző tökéletesen eltalálja az arányokat, ennek köszönhetően, íme, máris szemünk előtt az új magyar történelmi regény.

Nehéz megmondani, hogy a szerző maga egyébként hol is helyezkedik el a szövegéhez képest, de semmiképpen nem helyezi magát látványosan előtérbe, illetve nem is vonul láthatatlanul háttérbe. Engem bizonyos mértékben Gárdonyira emlékeztettek megjegyzései, helyenkénti véleménynyilvánításai, de ez lehet a puszta véletlen műve is.

A szöveg, mint már mondtam, gyönyörű a szó szűkebb és tágabb értelmében véve is, hihetetlenül „áradó”, ahogy azt a kritikusai többször meg is jegyzik. Ennek lehet egyik oka a jelen idejű elbeszélésmód, a helyenkénti líraiság, és az erőteljesen a mágikus realizmus jegyeit mutató stílus is. Emiatt, és más egyéb okok miatt is (világteremtő eszközök, reális és mágikus keverésének módszerei, arányai, helyenként túlfűtött erotika, erőteljes vulgarizmus stb.) számomra igen közel áll a szöveg Márquez prózájához, de semmiképp sem keverhető össze azzal. Ja igen, ez részemről szintén dicséret.

Csodálatosan szép a történeteket összefűző szál, a könnymotívum mint domináns kapcsolatalkotó szereplők, helyszínek, sorsok, események között, de ezenkívül más olyan toposzok is felfedezhetők a szövegben, amelyek összefűzik a történet darabkáit (pl. felhőmotívum). Mégis a könny motívuma az, amely búvópatakként kígyózik a szövegben, átszőve mindent, kifejezve a közöst a sokféle, de minden esetben mégis jellegzetesen közép-európai emberi sorsban, s éreztetve a szenvedést, amely minden karakterben – legyen az tatár, török, tót, román… magyar, szerb vagy zsidó – az egyik legmeghatározóbb alkotóelem. Csakúgy, mint a valóságban.

És mivel rengeteg, kontextustól független, önmagában is óriási értéket képviselő idézetet találtam a regényben, most kiválogatom a kedvenceimet, hogy meglegyenek itt is. Illetve mert csak.

"Irina szép volt, mert boldogtalan volt. Mert mindig szebbek a boldogtalanok." 

"Ezekben az években néha különös alak sétál a debreceni utcákon. Éjfél van ilyenkor, s a Hold szórakozott, csalfa fényében is jól látni, hogy a férfiú olyan sápadt, mintha már nem is élne. Kálvin János, az ő halhatatlan szelleme jár vissza a túlvilágról, mert sehogyan sem érti, miért épp itt, ezen a kietlen, távoli földön borult virágba az ő összes mondata, tézise és elgondolása. Egyáltalán nem ilyen városra vágyott Kálvin János. Ezért tűnik fel olykor Debrecen kihalt utcáin, s azoknak is igazuk van, akik dühöngeni és káromolni látják, vagy akik könnyek csillogását vélik felfedezni szomorú szemében." 

"Csak mert a leheletünkből mindig marad ott is, ahol megszülettünk. Menjünk bárhová és legyünk bárki, nagyúr, akasztófavirág, pénzeszsák vagy sápadt állú deák, a lelkünkből mindig sírdogál egy fátyolka a föld felett, hol először ordítottunk az életünk miatt, és ami csak a miénk. Köpjön, rúgjon bárhová a sors, élünk ott is, ahol megszülettünk. És lehet ezt könnyes szemekkel is mondani. Lehet ezt ordítva mondani, dühvel és finnyásan, vagy lehet kacagva és lemondóan, hanem a lélekkel nem dacolhat sem szellem, sem kedv, sem pedig felejtés." 

"Arra gondolok én, a porszem, hogy nem volt örökké a Gonosz, mint Te. Ó, és nem bukott angyal, ahogy szerzőink, okos és érzékeny tudoraink okítják századok óta. Én ma megbizonyosodtam, Uram. A gonoszt mi teremtettük, Uram. Mi alkottuk meg az ördögöt, mi, emberek, gyarló és szörnyű kicsi lények, és mi teremtjük újra és újra, tudva és tudatlanul, és ha Te a saját képmásodra formáltad az embert, hát nem tudok mást mondani, hogy mi sem cselekszünk másképpen, mert mi is a saját képünkre formáljuk újra és újra az ördögöt, aki éppen ezért hasonlít… hasonlít…" 

"Azt lehet inkább mondani, hogy van a törvény és van a realitás, s e két tényező vonzásában halad az élet, bölcs egyensúlyt tartva vágyak és lehetőségek szorításában."

"Ha egyszer majd az embertudósok le akarják fektetni a férfi és az asszonyállat közötti alapvető különbséget, nem a testi eltérésekkel és a lélek különbözőségével kell kezdeni, hanem a tekintettel. Ahogyan az asszonyállat tud nézni, abban a nézésben feltárul minden jó és minden gonosz, s a férfi rádöbbenhet, hogy viselhet ugyan több húst, használhat több gondolatot, úgyis kívül marad a világot irányító lényegen." 

"A háború mindig magához vonzza az emberi faj mocskát."

És a két kedvencem, már-már Ady magasságába emelkedő éleslátással a magyar viszonyok tekintetében:

"Ami ezen a földön volt valaha, elmúlni sosem tud egészen. Ebben az országban minden régtől van, és minden rosszul is van. A szokást alázatnak, a forradalmat ábrándok báljának, az örömünnepet részeg dínom-dánomnak nevezik. Akkor hull a hó, amikor nem olyan jó, hogy hull. Gyakran eltéved a szél, s amikor előkerül végre, annyi a bűntudata csak, hogy a történelmi port a szemünkbe fújja. Errefelé az idő nem tud olyan kárt okozni, hogy holnapra ne legyen mégis jó." 

"Ezen a földön minden mindennel összeér, s ha úgy tetszik, van a miérteknek magyarázata, az inkább csak historikus tudóskodás vagy poétai szentiment. Itt a ráció a maga karikatúrája. Soha nem tudod, sírnod vagy nevetned kell-e a következő pillanatban. A szellemesből tragédia lesz, áldozati véredbe beleköpnek, aztán megsütik és kiárulják. Ezen a földön nem a dolgok miértje az érdekes, hanem a lehetséges, ami viszont sohasem teljesedik be. Csak annak lehet igaza, aki belepusztul a rögeszmébe, hogy lehetne másképpen is, mint ahogy van. Nem és nem. Ezen a földön soha nem lehet másképpen, mint ahogyan van."

Nos hát így, valóban.

Tíz mondatban - A négyszögletű Kerek Erdő

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság."

1. Lázár Ervin meséjét tízéves korom körül olvastam utoljára. 2. Tipikusan olyan történetről van szó, amelynek konnotációját csak felnőttkorban fedezheti fel az ember. 3. Persze gyermekként is imádtam, de ezúttal azokat az apróságokat is észrevettem, amelyeket akkor még lehetetlen lett volna. 

4. Nagy kedvenc például a közveszélyes munkakerülés miatt akcióba lépő erdei rendőrség a maga tipikusan buta rendőreivel. 5. Ebből a részből azonnal kihallható a szocializmus finom kritikája, csakúgy, mint a belső ellenségkeresésnek áldozatul eső Dömdödömről szóló részből, akinek egyetlen hibája, hogy nem hisz a rafinált Zordonbordonnak, aki a nemlétező pomogácsok támadásával ijesztgeti az erdő lakóit. 

6. A másik elgondolkodtató rész a diktátori szerepkörben feltűnő Zordonbordon története, aki megtiltja az erdőben a bukfencet. 7. A bukfenc megtiltása a diktatúrák értelmetlenségének allegóriája, a lakók összefogása - melynek köszönhetően mindenki bukfencezni kezd - pedig az összefogás, a zsarnok legyőzése egyetlen útjának szép példája. 8. Kár, hogy a valóságban ez olyan nehezen megy.

9. Természetesen kiemelhető lenne a fentieken kívül még sok minden, mint például Lázár Ervin zseniális humora, a rengeteg nyelvi játék, a történetekben rejlő fantázia stb. 10. Felnőttként éppúgy ajánlott olvasmány, mint gyerekként.

Tíz mondatban - Dino Buzzati: Tatárpuszta

"Miután tisztté avatták, Giovanni Drogo egy szeptemberi reggel útnak indult a városból első állomáshelyére, a Bastiani Erődbe."

1. Sok mindenre emlékeztetett a regény: a Száz év magány, a Varázshegy, az Ingókövek egyaránt eszembe jutott olvasás közben, elsősorban az idő- és térkezelési módszer miatt. 

2. Az Erőd elzárt, környezetéből, a világból, térből és időből egyaránt kiemelt, misztikus hely, ahol nem érzékelni az idő múlását. 3. Ezt a szerző olyan módszerrel ábrázolja, amely Thomas Mannéval rokon: csak jelzi az évszakok váltakozását, s csak mellesleg említi meg, egy mondat állítmánya huszadrangú kiegészítésének kiegészítéseként, hogy egyébként már tizenöt év is eltelt a kezdet óta. 4. Vagy: "azóta mindenkit előléptettek" - amely ismét hosszabb időintervallum elteltére enged következtetni. 5. Itt nem telik az idő, gondolnánk elsőre, pedig de, csak kevésbé szembetűnően.

6. Különös világot teremt Buzzati, amely önálló, kerek, lezárt univerzum, és aki egyszer idekerül, menthetetlenül foglyává is válik annak, szabadulni csak kevesen képesek. 7. Ebbe a keretbe helyezi bele az eltékozolt, minden teremtőerőt, értéket nélkülöző emberi élet allegóriáját, a céltalanná válás folyamatának ábrázolását a szerző. 8. A várakozás regénye ez - a céltalan, értelmetlen, mégis újra és újra megújuló várakozásé. 9. Élethazugságra épül a főbb szereplők karaktere egytől egyig, önnön fásultságuk, saját lelki mocsárba süppedésük igazolására szolgál pusztán a  vakhit, mellyel a "támadást" várják, hogy egy dicsőbb, emberibb élet lehetőségét nyújtsa nekik, még ha ez a halál lehetőségét is jelenti számukra.

10. A szemünk előtt lassan őrlődik fel Drogo, a regény antihőse, s ha érzünk is valamiféle kesernyés szomorúságfélét, az sosem manifesztálódik igazán, mert minket is elfog a rezignáltság, mely a regény világából lassan kúszik fel elménkben, tompa zsibbadássá válik, s ha éreznénk is némi bágyadt tiltakozást, meg is értenénk a veszélyt egy homlokránc erejére - az egészből nem marad más, mint egy gombóc a torkunkban, egy cinikus mosoly, és annyi, hogy "Milyen szépen süt a nap.".

A gyengébbek kedvéért

"A >>gyengébbek kedvéért<< kifejezés rövidítésének felcserélésével mely világhírű, idehaza azonban a közoktatási kánon kispadjára ültetett magyar regény főszereplőjének monogramját kapjuk?" - kérdezi Dreff János - Tóth Dezső Az utolsó magyartanár feljegyzései-ben. Persze, Köves Gyuri, Sorstalanság, de most nem ez a lényeg.

Hanem az, hogy még csak a 217. oldal, de már legalább ötödjére vágja az arcunkba a tisztelt nemkolléga azt, hogy ő bizony tanítja a Sorstalanságot, mintha ez lenne az árral szemben úszó, igazi értéket egyedül felismerni képes kultúrhérosszá válás egyetlen igaz kritériuma. Lépten-nyomon ezt hangoztatja. Ő bizony tanítja. Bizony. Senki más az országban, mert ez az ország nem érti, nem ismeri, ezek bunkók, ezeknek minek a bármi, disznók elé gyöngy, parasztnak csoki. De Ő tanítja, akkor is, ott is, örökre.

Hát én eddig bírtam, nem várom ki a saját értékelésemet:

Kedves Nemkolléga!

Nagyot mondok: a regény nem csak nálad tananyag. Én mióta tanítok, állandó érettségi tételként tartom, sőt, hozzáteszem, abban az átlagnál gyengébb, eldugott vidéki szakközépben, ahol dolgozom, már előttem is tétel volt a regény. Nem pusztán ajánlott, vagy kötelező, hanem TÉTEL. És legalább 8-9 éve minden évben. Hozzáteszem, sikerrel, minden évben elhangzik az "én ezt akarom húzni", mikor befejezzük a témát. Ja, és ráadásul bekerült az új tantervbe is. Nem, nem vagy annyira különleges, mint hiszed magadról. Egyikünk sem az. Sajnálom.

Egy vezér gyermekkora

Az Egy vezér gyermekkora most így utólag sokkal fontosabb olvasmánynak tűnik számomra, mint azt előtte gondoltam volna. Megjelennek benne a legfontosabb egzisztencialista gondolatok, az önmagát definiálni próbáló főhőssel, aki ezen igyekezetében kudarcot kudarcra halmoz, s már odáig jut el, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik. Csak ezek után fordul a fasizmus felé, a fasizálódó Franciaországban megtalálva ezzel nem önmagát, de egy olyan képet, amelyet mások alakítanak ki róla. Ez végre valami biztos, végre valami kapaszkodó az életben. Ehhez azonban ez kell, hogy egyénisége megsemmisüljön. Ennek megtörténtét maga mondja ki, mikor arról elmélkedik, hogy ő nem is létezik tulajdonképpen. Jól jellemzi ez a diktatúrák lélektanát is, ahol az egyénnek szinte meg kell semmisülnie ahhoz, hogy a közösségben, a tömegben feloldódhasson. Ez a feloldódás egyébként nagy megkönnyebbülés Lucien számára, innentől maximálisan úgy is viselkedik, ahogy azt mások elvárják tőle. Nem boldog, ezt tévedés lenne kijelenteni. Megkönnyebbült csupán. Nem kell többé magával foglalkoznia, nem kell belső világát elemeznie, s ekkor már azt is kijelenti, hogy a befelé fordulás a „legveszélyesebb tévelygés” az összes közül. Mielőtt a szélsőjobb vonzáskörébe került volna, egészen másként gondolta… igen, így működnek ezek a dolgok, ha elfogadjuk, ha nem.

Az utolsó farkas

Van egy állástalan filozófiaprofesszorunk, egy 21. századi, lepusztult nagyvárosi környezetünk mint elsődleges történet, melyhez a professzor mint másodlagos elbeszélő is tartozik. Van tehát egy általa elbeszélt másodlagos történet is, mely Extremadurához kötődik, ahová meghívják őt, hogy írjon a helyről valamit, bármit, és van egy harmadlagos történet, melynek a vadőr a narrátora, ez szól az utolsó farkasról. Mise en abym, kétszeresen is. A történetek közötti kohézió tartalmi szempontból viszonylag laza, azonban ahogy haladunk előre, egyre inkább egyértelmű, hogy ezek utalnak egymásra, értelmezik egymást, a magtörténet visszahat elbeszélőjére, az pedig az ő elbeszélőjére, a professzorra. És az egész valószínűleg visszahat magára a szerzőre is.

A narratíva már az elején jelzi, hogy a laza tartalmi kapcsolat csak a felszínen tűnik ilyennek, természetesen az egymondatos szövegalkotási mód kiválasztása nem véletlen Krasznahorkaitól. Amellett, hogy egyrészről ezzel letehetetlenné varázsolja művét, rákényszeríti olvasóját, hogy folyamatosan reflektáljon a kérdésre, hogy miért is így íródott a novella, önkéntelenül is próbálva kutatni a megfogalmazásmód okait.

Egy hetvenoldalas mondat? Fel kellene adni nyelvtanórán elemezni...

Aztán van itt még egy zsúfolt, jelképes nagyvárosi környezet, elvileg tele élettel, azonban ez inkább lehangoló, elidegenítő hatást kelt. Ezzel szemben az extremadurai táj a maga kihaltságával majdhogynem ősállapotokat idéz: távol a civilizációtól, az embertől, a paradicsomi létet jelképezi. Ide készül éppen betörni a civilizáció, az a civilizáció, amelynek az az eredménye, ahonnan a professzor már menekül, ahol ragad a talpunkhoz az összeköpködött járda, ahol a kocsma személyzetét török suhancok tartják rettegésben, ahol alig látszanak egymástól a falakon a kurd graffitik. Ez a "civilizáció" készül épp felfalni mindent, ami burjánzását akadályozza, mindent, ami még romlatlan ebben a környezetben. Ezzel együtt a modern ember léttapasztalataként is olvasható ez a részlet:

"tudja, ez az egész, ez az Extremadura kívül van a világon, még odakívül, extre, érti?, ezért volt minden olyan csodálatos a természettől az emberekig, és senki nem tud a veszélyről, amit a világ fenyegető közelsége jelent, irtózatos veszélyben élnek azok ott Extremadurában, tudja, magyarázta a magyarnak, fogalmuk sincs, mit eresztenek be, miféle szellemet, amikor keresztül-kasul építik autópályákkal és üzletekkel a földjüket"

Ezt természetesen a farkasok, az utolsó farkas tragikus története szimbolizálja, amely jelképévé válik így a professzornak, magának a szerzőnek is, és talán minden embernek, aki valaha is érezte már akár csak egyszer is az életében, hogy az úgynevezett civilizációs fejlődés nem feltétlenül annyira egyértelmű, mint néha hisszük.

"bokrok, vagy valami aljnövényzet nincs sehol, csak a halványzöld talaj valami fűvel és rajta a tölgyek szétszórva egy irdatlan nagy pusztán, ez a dehesa, érti, ugye, és értette ő, és érezte is, hogy rá is nagy hatást gyakorol, mert olyan volt a dehesa, mint a lelke, mint micsoda?!, vigyorgott rá a magyar a pultnál, na, jó, legyintett erre ő, és újra belekortyolt a sörbe, csak azt akarta mondani, hogy Extremadura káprázatos volt"

Innentől válik egyértelművé, amit eddig csak sejteni lehetett: az extremadurai táj valójában belső, lelki tájként is értelmezhető. Ennek értelmében pedig a professzor egész utazása egy belső utazásként fogható fel, melynek eredménye a fentebb említett konklúzió megszületése.

Az utazás egyébként a professzor életútjának kitüntetett pontján kezdődik. A történet szerint nemrég fogalmazódott meg benne ugyanis a posztmodern végső tapasztalata:

"vagy az a helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az „ADD IDE” primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az elmúlt évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedrákról egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla"

Ennek utóhatásaként a professzor válságban van, mely magánéleti és szakmai egyszerre. Ezt az egyre mélyülő válságot oldja fel a maga keserűen gyönyörű módján a farkastörténet. A nyelv már nem fejez ki, körbeért, kész, beszélni sem érdemes róla, mondja a professzor. Őt magát is a túl bonyolult, "érthetetlen" mondatai miatt érik kudarcok szakmai életében. Ezért is kiemelkedő jelentőségű, amikor és ahogyan a farkasok történetével először találkozik, hiszen a nyelvi megfogalmazás fogja meg:

"a >>Duero folyótól délre 1983-ban meghalt az utolsó farkas is<<, nyilván a szokatlan fogalmazás miatt maradt meg benne ez a mondat, hisz ugyan miért beszél egy tudós egy tudományos cikkben ilyen szokatlan költőiséggel, nem?"

Ízig-vérig posztmodern szöveg tehát, számomra helyenként kicsit már szinte szájbarágósan is az.

Ettől még az egyik leginkább szép irodalmi szöveg, ami a kortárs magyar prózából az utóbbi időkben elém került.

Bajnokok reggelije

Bár Vonnegut pályájának csúcsaként Az ötös számú vágóhíd szokott szerepelni, nekem ez mégis jobban tetszett. Sajnos pontosan már nem tudnám megmondani, mi volt az, ami miatt az kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint a Bajnokok reggelije, de a hatás itt jóval intenzívebb volt.

Sok minden van ebben a regényben, amit ki lehetne emelni, de ezek közül szerintem egyik sem a történet. Ez ugyanis szándékoltan semmitmondó, szó szerint a semmi felé halad. Mintha ezzel tudatos írói szándék nyilvánulna meg: az olvasó figyelme így kényszeredetten fog a "többi" jellemző felé irányulni.

Posztmodern regény, egészen egyedi humorral. Ezt a fajta humort mindenki kissé erőltetetten "fekete humor"-nak nevezi, és ezzel részben egyet is lehet érteni, azonban több is van itt: a naivitásba burkolt maró irónia, az emberi ellentmondásokra rámutató cinizmus szerintem több, mint egyszerű "fekete humor". Vonnegut úgy tesz, mintha egy gyereknek, vagy egy idegen lénynek tartana ismeretterjesztő előadást az emberi civilizációról, s ennek részeként néha fogalmakat magyaráz: ilyenkor érezhető leghatározottabban a tárgyilagos gúny, amely egyben persze humoros is. És emiatt szerencsére nem öli meg az emberben az életkedvet. Sőt.

Érdekes a nyelv és a tudat kapcsolatának megjelenítése is. Nemcsak arról van itt szó, hogy Vonnegut a posztmodernnek megfelelően magát szereplőként is beleírja regényébe (amelyet éppen a regényében ír), hanem úgy is kísérletezik a nyelvvel, hogy szinte teljesen széttördeli azt. Ezt jelzik például a tárgytól való eltérések (várjunk, ja tényleg, nincs is "tárgy"), a szóhasználat, helyenként az illusztrációk is. A "nyelvvel teremtés" rengetegszer megjelenik a regényben: Trout a szereplőit, Vonnegut Troutot teremti, majd szabaddá teszi egyetlen szóval, ahogy Isten szokta. Ezt erősíti, hogy magát többször is nevezi Trout kapcsán "Teremtő"-nek. Egy másik példa: egy véletlen elejtett félmondat végül tényleg megteremti a Plútó-bandát. Vonnegut többször E/1-ben szándékoltan kihangsúlyozza, hogy mindent, ami a szereplőivel történik, ő cselekedteti velük, hangsúlyosan használja ilyenkor a műveltető szerkezetet. A nyelvvel teremt tehát ő is, azáltal, hogy leírja a dolgot, létre is hozza azt. Legjobb példa, amikor Trout nem hiszi el neki, hogy ő teremtette, ezért gyorsan elviszi a bolygó különféle helyeire, majd a Nap felszínére, ahol nem ártanak neki a lángok. Mi tette ezt lehetővé? A nyelv ereje.

Élesen szembehelyezkedik ezzel egy másik lényeges motívum: a szabad akarat kérdése a regényben. Vonnegut végig, hol határozottabban, hol bújtatottan boncolgatja, hogy létezik-e ilyen, s többször kijelenti, hogy csak Trout rendelkezik ezzel a bolygón - aki viszont az ő akaratának megfelelően cselekszik. Mert regényében ő a Teremtő. Ha tehát van Teremtő, nincs szabad akarat, hiába hisszük azt, hogy ő adott/adhat nekünk ilyet. Ez tehát inkább cáfolatnak látszik. Arról nem is beszélve, hogy több szereplő - pl. Dwayne - azért cselekszik bizonyos dolgokat, mert belső kémiai folyamatok irányítják, amelyeknek ő nem ura. Ez így ismét ellentmond a szabad akarat létezésének. Azonban Vonnegut többször Isten létét is cáfolni látszik - ez viszont az előzőeknek mond ellent.

Nagyon összetett regény, mindenképpen át kell gondolni alaposan. Az biztos, hogy el fogom olvasni még egyszer.

Csirkefej

Valóban a diszfunkcionalitás drámája ez, ahogy Spiró is fogalmaz. Semmi nem működik, illetve minden félreműködik: a család, a szeretet, az állam, a karhatalom az emberi kapcsolatok, a jó és rossz szándékok, minden. 

Az alapötlet elég egyszerű, kicsit tényleg antik görög drámákhoz hasonlatos: egy vénasszonyt az ver agyon végül, akivel a legtöbb jót tett. Ha jól emlékszem, Seneca szólt egyszer arról, hogy a hála sosem teljesen pozitív érzelem, hiszen aki iránt hálát érzünk, annak lekötelezettjei is vagyunk, tehát bizonyos értelemben függünk is tőle, ennek következtében pedig gyűlöljük. Azonban a Csirkefej nem ezt a vonalat bontja ki a történetben, helyette Srác érzelmeire koncentrál. Srác tartozni akar valahova, él benne egy hamis, idealizált kép Apáról, amit mindenáron meg akar óvni. Ő nem a külvilág alapján alakítja ki magában ezt a képet, hanem a külvilágot alakítja hamis, gyermekkori Apa-képéhez. Mindent, ami ezt veszélyeztetni látszik, ellenségnek, s így elpusztítandónak ítél: így Vénasszonyt is. Vénasszony egyetlen bűne, hogy vezeklési vágyától hajtva nem képes a körülötte lévők cselekedeteinek valódi mozgatórugóit meglátni, nem képes érzékelni a felgyülemlett indulatot, amely majd végül halálát is okozza. Nem működnek az "antennái" Srác érzelmeire, íme egy újabb diszfunkcionalitás.

A dráma tere és nyelvezete a végsőkig redukált, a szereplők szókincse minimális, megszólalásaikat a durvaság, a trágárság, a töredezettség, az igénytelenség uralja. Ennek ellenére minden "bazmeg"-nek helye van a drámában, annak ellenére, hogy például az elején szinte bántóan, sokkolóan sűrűn fordulnak elő. Azonban ez is jelez valamit, mint ahogy az is, hogy Apa és Srác is ilyen szavakkal kommunikálnak egymással. Milyen világ az, ahol apa és fia így beszélnek egymással? Íme, a nyelv diszfunkcionalitása. A töredezettséget jól érzékelteti a dialógusok nyelvi megformáltsága, a kihagyások, a töredezett, állandóan ismételt szóalakok, a szavak stílusértékének tudatos írói megválasztása.

Indokolatlan kép a poszt közepén a szerzőről

Ehhez mérten a tér is roppant nyomasztó, önmagában, és a világtól is elzárt hely, amelybe behatolni szinte képtelenség: ha érkezik is külső inger, az vagy véletlen (Előadónő), vagy a szereplők értékrendje szerint ártalmas (gyámügy). A körgangos ház száma a negyvennégyes, azonban a szomszédos telek a huszonnyolc: mintha a köztes teret elnyelte volna a föld, mintha a dráma színhelye légüres térben lebegne, megtalálhatatlanul, beazonosíthatatlanul, megváltoztathatatlanul, kiszakítva a valóságból. Ezt támasztja alá a nem létező házszám is, amely korábban volt ugyan, de "leesett". Mintha a házat ezzel kiszakította volna a szerző a környezetből.

A szereplők ennek megfelelően maguk is véglények, tipizált alakok: az aljas, haszonleső, családi életre teljesen alkalmatlan Apa, a második kamaszkorát élő Anya, Nő, aki mocskos kis trükkjével jutott a lakáshoz stb. Egyetlen kivétel talán Tanár, ő azonban inkább csak a kontraszthatást erősíti, a cselekmény menetébe kevésbé szól bele. Ady verséről szóló monológjában megnyilvánuló érzékenységével is csak a környezet elvadultságát, sivárságát emeli ki. Vénasszony talán az egyetlen őszinte szereplő, ő az egyetlen, akinek vannak valódi, önmagán túlmutató érzelmei más lények felé (macska, Srác). Ez az ő bűne, a dráma belső logikája, sajátos értékrendje szerint ezért is kell meghalnia.

Annyit azonban hozzátennék, hogy ugyan teljesen szubjektív dologról van szó, én némileg előkészítetlennek éreztem a gyilkosságot. Értem az indítékokat, látom és tudom értelmezni a rendszert, amely ide vezet, sőt magam is törvényszerűnek ítélem meg a végkifejletet, azonban nekem kissé hiányzott a késleltetés. Lehet, hogy csak az antik görög drámai hatás miatt van ilyesféle hiányérzetem, de akkor is van. Bár ott a hős mindig magasztos halált hal, amelynek tetőpontjához szükséges a hosszadalmas előkészítés, míg Spiró drámájában nyilván más a cél, más az értékrend, más az ábrázolt világ is. Ennek ellenére mégis volt egy ilyen érzésem. Ezzel együtt zseniális a dráma.

Ready Player One

Azt sejtettem, hogy szórakoztató regényről van szó, de hogy ennyire lendületes olvasmány lenne, azt nem is gondoltam volna. Angolul olvastam, így a geek-szaknyelv teljes mélységében feltárulkozhatott előttem, de úgy tudom, a magyar fordító is kitett magáért.

Alapsztori

2044-et írunk, a világ kiégető disztópiává vált. Ennek megrajzolásánál tulajdonképpen nem tett mást a szerző, mint fogta a jelenleg is működő gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokat, és meghosszabbította őket. Olvashatunk célzást a gazdasági válságra, amelyre "mindenki azt hitte, hogy hamar véget ér", és természetesen a túlnépesedés is megjelenik, mint a bajok egyik fő okozója, aminek következtében a nyersanyagok vészesen fogyóban vannak. Mivel a világ nem egy túl vidám hely, és mivel látszólag semmi esély a megmentésére (erre később visszatérek), az emberek egy globális virtuális szimulációba, az OASIS-be menekülnek.

Virtuális valóság - maximumra tekerve

Az OASIS amellett, hogy menedéket nyújt az embereknek a valódi világból, lehetőséget nyújt arra is, hogy egészen más életet éljenek, ha akarják, másik testben is, így lehetőségük van egy teljesen új személyiséget kitalálni maguknak, amely pozitívumai mellett (Aech) akár problémás is lehet, hiszen ha eszetlenül használja valaki, óriási csalódás érheti, ha a valódi világban kell találkoznia azokkal, akikkel az OASIS-ben kapcsolatba került. Ezért (is) törekszik mindenki a valódi kilétét titkolni, és gyakorlatilag teljesen elválasztani valódi életét avatarjának életétől.

Érdekes, hogy amikor ilyen bezárkózós, képzeletbe menekülős történettel találkozunk, az író mindig érezteti némileg, hogy ez nem természetes, ennek milyen komoly veszélyei vannak stb. Sőt, sokszor a cselekménynek is ez a lényege (Mátrix), itt azonban ez nem így van. Az OASIS abszolút pozitív, külön érezni, hogy bizonyos részeknél szándékosan el is időzik a szerző, ecsetelve a benne rejlő lehetőségeket és hasznot (oktatásról szóló rész). El kell ismerni, ez valóban az oktatás (eléggé távoli) jövője lehet:

MY AVATAR’S EYES slid open, and I was back in my World History classroom. The seats around me were now filled with other students, and our teacher, Mr. Avenovich, was materializing at the front of the classroom. Mr. A’s avatar looked like a portly, bearded college professor. He sported an infectious grin, wire-rimmed spectacles, and a tweed jacket with patches on the elbows. When he spoke, he somehow always managed to sound like he was reading a passage from Dickens. I liked him. He was a good teacher.

Of course, we didn’t know who Mr. Avenovich really was or where he lived. We didn’t know his real name, or even if “he” was really a man. For all we knew, he could have been a small Inuit woman living in Anchorage, Alaska, who had adopted this appearance and voice to make her students more receptive to her lessons. But for some reason, I suspected that Mr. Avenovich’s avatar looked and sounded just like the person operating it.

All of my teachers were pretty great. Unlike their real-world counterparts, most of the OASIS public school teachers seemed to genuinely enjoy their job, probably because they didn’t have to spend half their time acting as babysitters and disciplinarians. The OASIS software took care of that, ensuring that students remained quiet and in their seats. All the teachers had to do was teach.

It was also a lot easier for online teachers to hold their students’ attention, because here in the OASIS, the classrooms were like holodecks. Teachers could take their students on a virtual field trip every day, without ever leaving the school grounds.

During our World History lesson that morning, Mr. Avenovich loaded up a stand-alone simulation so that our class could witness the discovery of King Tut’s tomb by archaeologists in Egypt in AD 1922. (The day before, we’d visited the same spot in 1334 BC and had seen Tutankhamen’s empire in all its glory.)

In my next class, Biology, we traveled through a human heart and watched it pumping from the inside, just like in that old movie Fantastic Voyage.

In Art class we toured the Louvre while all of our avatars wore silly berets.

In my Astronomy class we visited each of Jupiter’s moons. We stood on the volcanic surface of Io while our teacher explained how the moon had originally formed. As our teacher spoke to us, Jupiter loomed behind her, filling half the sky, its Great Red Spot churning slowly just over her left shoulder. Then she snapped her fingers and we were standing on Europa, discussing the possibility of extraterrestrial life beneath the moon’s icy crust.

Ezért is éreztem végig, hogy egy igen különleges "utópia a disztópiában"-megoldással dolgozik a regény, melyben a külső burok a valódi világ 2044-ben, míg a belső, a tökéletes az OASIS.

A hideoutban

Ettől függetlenül bizony fut egy nagyon halvány szál a történetben, melyet igazából csak Ogden, illetve helyenként Art3mis célzásai éreztetnek, miszerint a világ helyzete azért is ilyen, mert már senki sem törődik azzal, hogy jobbá tegye. Ez pedig az OASIS hatásának is betudható: emberek milliói élnek totálisan a virtuális valóságba zárkózva, hónapokig, évekig ki sem mozdulva szobájukból. Így, a tenni akarás totális hiányával nyilván nem is fog soha megoldódni a helyzet. Erre épül rá a végén Halliday célzása, amikor megmutatja Parzivalnak a gombot, amely képes a teljes OASIS-t törölni. Ennél többet nem tudunk meg, a regény nyitva hagyja a kérdést, mit tesznek a győztesek a kezükbe került hatalommal, de ez a halvány szál azt érzékelteti, hogy ha meg akarják menteni a Földet, el kell pusztítaniuk az OASIS-t, hogy felszabadítsák az emberi energiákat. Ezt támasztja alá Halliday monológja is a végén, amikor azt meséli Parzivalnak, hogy mekkora hiba a virtuális valóságba menekülni, hiszen a valódi boldogság csak a valóságban létezhet. Ez kicsit talán bugyután hangzik, de a regény üzenetéhez mindenképp hozzátartozik.

A narratíva

Az elbeszélés egyes szám első személyű, így kétségünk sem lehet afelől, ki a főszereplő a történetben, és az is világos többé-kevésbé, mi lesz a végkimenetel. Ez azonban semmit nem von le a regény értékéből, sőt. A "világon belül megalkotott világ", azaz az OASIS tökéletesen zárt rendszer, emiatt sehol sem inkoherens, de kellő szabadság és lehetőségek is jellemzik, amely fontos, hiszen így tényleg "bármi megtörténhet", de mégis bizonyos szabályok között, egyszóval nem burjánzik túl a történet, miközben a fantázia szárnyal.

Egy cselekményszál - Halliday, Ogden és az OASIS története - párhuzamosan fut a valóban megtörtént múltbéli eseményekkel. A '80-as években indul, és egészen napjainkig teljesen valószerűen fut, és valamikor a mi közeljövőnkben válik annyira dominánssá, hogy teljesen átalakítja a jövőt (azaz a regény közelmúltját és jelenét). Ez az OASIS létrejöttének története. Semmiképpen nem mellékszál, nagy jelentősége van a regény szempontjából.

Hatások

Halliday alakja különben roppant érdekes, Cline valószínűleg sok karakterből gyúrta össze. Világosan felismerni pl. Bill Gates, Steve Jobs, vagy bármely tetszőleges geek ismerősünket benne. Ilyen értelemben a regény erőteljesen épít szépirodalmi és filmművészeti hagyományokra éppúgy, mint a '80-as, '90-es és 2000-es évek popkultúrájára.

GOING OUT IS HIGHLY OVERRATED - JAMES HALLIDAY

Van itt minden: Mátrix, World of Warcraft, EVE online, vagy éppen bibliai motívumok, Gilgames, Odüsszeia, görög mitológia újragondolva egy 21. századi geek fejével, megfejelve konkrét és kevésbé konkrét utalásokkal a teljes filozófiatörténet tekintetében.

Az egyik legérdekesebb pl. ez a rész:

AA 241:87—I would argue that masturbation is the human animal’s most important adaptation. The very cornerstone of our technological civilization. Our hands evolved to grip tools, all right—including our own. You see, thinkers, inventors, and scientists are usually geeks, and geeks have a harder time getting laid than anyone. Without the built-in sexual release valve provided by masturbation, it’s doubtful that early humans would have ever mastered the secrets of fire or discovered the wheel. And you can bet that Galileo, Newton, and Einstein never would have made their discoveries if they hadn’t first been able to clear their heads by slapping the salami (or “knocking a few protons off the old hydrogen atom”). The same goes for Marie Curie. Before she discovered radium, you can be certain she first discovered the little man in the canoe.

Ezt most talán nem részletezném, mindenki gondolja tovább kedve szerint.

"Glitches"

Akármennyire is koherens a regény világa, egy pár bökkenőt észrevettem. Pl. mikor Wade "meghal" a robbantásos merényletnek köszönhetően, a Sixereknek tudnia kellene, hogy mégsem sikerült megölni, hiszen a neve nem tűnt el a Scoreboard-ról. Amikor ugyanis Daito meghal, az ő neve azonnal eltűnik - tehát fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy a merénylet sikertelen volt.

A másikat akkor figyeltem meg, amikor Wade álnéven "behatol" az IOI központjába, és megfogalmazza félelmét, miszerint ha nem működnek a vásárolt hackerkódok, ő bizony örökre itt ragad. Pár oldallal később, amikor elhatározza, hogy hamarabb elmenekül, mint tervezte, utal arra, hogy egyébként is beállított egy időzített átutalást 5 nappal későbbre, ami lehetővé tenné, hogy tartozása törlődjön, tehát megszabaduljon.

Műfaj

Elsősorban próbatételes kalandregényről beszélünk, talán műfajának egyik legjellegzetesebb darabjáról a legújabb kori irodalmat tekintve. Több azonban a regény, mint egyszerű szórakoztató olvasmány, rengeteg értelmezési lehetőséggel, amelyek közül csak egy az én személyes kedvencem: ha úgy olvassuk a történetet, szólhat akár a diktatúraellenes küzdelemről is, az általános emberi szabadságvágyról, a reményről, a totalitárius rendszerek ellen szavát emelő hősökről is. A fasiszta, hatalomra törő rendszert itt az IOI jelképezi, aki el akarja venni a szabad gunterektől azt, ami az OASIS lényegét alkotja: a szabadságot és a demokráciát. Igen, demokráciát, hisz az OASIS elsősorban demokratikus: mindenki számára bármikor hozzáférhető és ingyenes. Ezt veszélyezteti az IOI, és ezt védik a szabad gunterek.

A regény végkicsengése mindenképpen pozitív ebben az értelemben is, és reményt is ad: azt is üzeni, hogy hiába a sötét jövő, hiába a végveszélybe került bolygó, az emberből sosem, még itt sem veszik ki a szabadság szeretete, és az erő, hogy ha kell, tegyen is érte.

Markus Zusak: A könyvtolvaj

Nagyon örülök annak, hogy az eredeti menetrendemet felrúgva ezt a regényt olvasom el következőnek. Már az elején éreztem, hogy ez valami más lesz, mint amire számít az ember egy második világháborúval kapcsolatos regénynél, és ez hatalmas dicséret részemről, hiszen tudtommal az utóbbi időben elég kevés olyan regény született, amely valóban újat tudna mutatni a témával kapcsolatban. Hát ez a regény tudott.

A téma értelemszerűen nem lehet újító, hisz a lényeg adott, éppen ezért Markus Zusak az elbeszélésmóddal és a szokatlan nézőponttal játszva adja meg a regénynek az újdonságot. A középpontba állított lány, és a körülötte megjelenő többi szereplő történetét a Halál nézőpontjából ismerjük meg, ami (aki) a maga sajátos hozzáállásával, világlátásával képes egy olyan oldalról megvilágítani az eseményeket, amilyen oldalról egy emberi narrátor képtelen lenne. Ki más is beszélhetné el hitelesebben egy olyan kor eseményeit, ahol a pusztulás a főszereplő, mint maga a megszemélyesített Halál?

És ha már a narratíváról van szó, lényeges elmondani, hogy a regényt át- meg átszövik a folyamatos előreutalások, állandó az idősíkváltás, legtöbbször a regény jelene és jövője között. Igen, ez azt jelenti, hogy már az elején ismerjük a végkimenetelt. Azonban ez itt egyáltalán nem zavaró, sőt hozzátesz a történet tragikumához, hiszen mikor éppen azt éreznénk, hogy most annyira összetart mindenki, annyira erős a szeretet, hogy úgysem lehet baj, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy mit is olvastunk az elején:

„EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI”.

Ennek következtében már az első oldaltól erőteljesen belengi a történetet a súlyos tragédia előszele, akkor is, amikor éppen megmenekülnek a szereplők egy fenyegető veszélytől. Az első oldaltól kezdve nem engedi a szerző önmagunk áltatását, ez az első, amit megtilt nekünk. Nem csoda, hisz elképesztően veszélyes dolog az önáltatás, a történelem legnagyobb katasztrófáiban mindig hatalmas szerepe volt.

Érdekes megfigyelni még az időnként felerősödő impresszionista hatásokat a műben, a színek kiemelt szerepét, az ezt ábrázolni kívánó sajátos nyelvi megfogalmazást. Mindig akkor érezni ezt a fajta elbeszélésmódot, amikor valami tragédia ábrázolásánál járunk, mintha a hagyományos nyelvi eszközök elégtelenek lennének a bemutatására. Mintha a nyelv kevés lenne a borzalmak kifejezésére. Ilyenkor érezni az impresszionista ábrázolásmód erősödését.

Fantasztikus regény, azt gondolom, hogy aki nem hiszi, hogy a második világháborúról lehet még újat mondani, az vegye kézbe bátran. Nem mást fog olvasni, hanem ugyanazt, csak másként. Más szemszögből. Más megközelítéssel. Ez a regény legnagyobb értéke szerintem.

Timur Vermes: Nézd, ki van itt

Érdekes az alapötlet, de nem annyira különleges, mint amennyire a sikere alapján tűnhet: Moldova György például már évtizedekkel ezelőtt alkotott hasonló témában. A történet lényege, hogy Hitler egyszer csak „felébred” napjaink Németországában, és onnan folytatja, ahol abbahagyta. Elsőként médiasztár lesz, majd közéleti személyiség, óriási sikerrel.

Ő ugyan nem változott semmit, azonban a társadalom igen: senki nem veszi őt komolyan, a demokrácia pluralizmussal teli évtizedei után egész egyszerűen elképzelhetetlen a közvélemény számára, hogy komolyan gondolja, amit mond. Ennek megfelelően mindenki azt látja benne, amit akar: a nácik karikatúráját, a demokrácia hibáinak ostorozóját (és emiatt őszinte demokratát), szociáldemokratát, humoristát, zsidó Németország-gyalázót stb.

A regényben szerintem egyáltalán nem Hitler alakja az érdekes – hiszen ő pont ugyanolyan, amilyennek megismertük, s a szerző valószínűleg alapos előtanulmányainak köszönhetően minden részletében pontos is – sokkal érdekesebbek a rá adott társadalmi reakciók. Erőteljesen érzem emiatt helyenként a demokrácia kritikáját is, gyakorlatilag az derül ki a regény több pontján, hogy egy újonnan fellépő zsarnok ellen nincs megfelelő fegyvere a jelenlegi társadalmi-politikai rendszernek, hiszen nincs egy biztos talaj, amelyen szilárdan állva őt pontosan meg (vagy el) lehetne ítélni. Hiszen akkora a szabadság, hogy ezt is szabad, sugallja a szerző. Emellett tele a regény napjaink német közéletének fricskáival, sok a belsős poén, ezeknél érezhetően elsősorban a német olvasókkal kacsintgat össze a szerző.

Az itt a kérdés

Itt azért több ponton lyukas a sztori: Hitler nyugodtan használ önkényuralmi jelképeket, anélkül, hogy ennek törvénybe ütközése a legkisebb mértékben is gondot jelentene. Ez így nyilvánvalóan nem hiteles. Ha a szerző célja az volt, hogy a demokrácia cselekvésképtelenségét mutassa be, akkor az ötlet nem rossz, de a kidolgozás hagy kívánnivalót maga után, mind a narratívát, mind a történetvezetést tekintve.

Az elbeszélésmód egyébként E/1, amely nyilván a főhős belső gondolatainak megjelenítését szolgálja, viszont helyenként szerintem túlzásba vitte a szerző Hitler állandó háborús párhuzamait, illetve néhány párbeszéd is erőltetettnek hat néha.

Az talán elmondható, hogy a regény nem az elbeszéléstechnikája miatt válik különlegessé, érzésem szerint egy kicsivel jobb író sokkal többet kihozhatott volna a témából, ettől függetlenül tetszett, és érdemesnek tartom az elolvasásra, de azt a hatalmas sikert, amit a regény aratott, némileg túlzottnak tartom.

Lőrinczy Judit: Ingókövek

Nemrég olvastam el Lőrinczy Judit Ingókövek c. regényét, és mivel nagyon tetszett, legyen az ezzel kapcsolatos értékelés az első bejegyzés itt ezen a blogon.

Érdekes koncepció misztikummal keverni egy annyira jól dokumentált és közismert történelmi eseményt, mint a sztálingrádi csata. Persze semmi értelme nem lenne megírni a százezredik ugyanolyan regényt a témában – ha nem tudunk újat mondani, inkább ne mondjunk semmit. Nos, Lőrinczy Judit tudott újat mondani, ha témában nem is, de látásmódban mindenképp.

Eléggé vegyes érzelmekkel vásároltam meg a regényt: az írónő első regénye, ráadásul egyből 450 oldal, nagy falatnak tűnő téma – bevallom, ha nem ajánlja egy igen kedves ismerősöm ennyire hangsúlyosan, nem veszem meg. Még jó, hogy nem a magam feje után mentem, ugyanis a regény az egyik legjobb olvasmányom volt az idén.

Eleve tartózkodom némileg a fantasztikumtól – nem vagyok túl nagy rajongója irodalom terén – azonban itt a szerző eltalált egy olyan egyensúlyt, ami az én viszonylag kényes ízlésemnek pont megfelel: nem viszi túlzásba a mágikus elemek használatát, inkább csak lebegteti félig-meddig a háttérben ezt a szálat, néha kicsit jobban előtérbe hozza, máskor szinte észre sem vesszük, csak épp talán a hangulat utal rá valamelyest. Nekem ez pont megfelel – ha ennél sokkal több lenne, rávágnám, hogy erőltetett és idétlen, így azonban számomra nagyon izgalmas vonást, hangulatot adott a témához, s mivel ez a része a sztorinak viszonylag kifejtetlen, talán szándékosan homályban hagyott, így elég teret ad az olvasói képzeletnek is, hogy kedve szerint alkossa meg a hiányzó mozaikdarabkákat.

Nagy érdeme a regénynek a finom cselekményszövés, ahogy a négy főszereplővel elkülöníthető szálak szép lassan összefonódnak a regény végére, az valami egészen mesteri. Közben sem különülnek el persze teljesen: összeköti őket a közös sors, s a város, mely a mélyben szép lassan életre kel. Ez utóbbi szálat a szerzőnő szintén nagyon finoman vezeti be – eleinte csak elszórt célozgatásokkal, utalásokkal, hangulati elemekkel, később szaporodó megszemélyesítésekkel, melyeket először talán csak véletlennek vélünk, később egyre inkább a szándékos nyelvi megformáltság elemeinek. A végére teljesen nyíltan kezeljük mi is a szereplőkkel és a narrátorral együtt a ténnyé vált fantasztikumot.

Kicsit zavart, hogy helyenként nagyon élesen rá lehetett mutatni, hogy ezt vagy azt a részletet melyik filmből merítette a szerzőnő, gondolok itt pl. az éhező katonáknak élelem vagy téli ruházat helyett ledobott kitüntetésekre (Sztálingrád c. film), vagy a mesterlövészekről szóló részekre (Ellenség a kapuknál). Na persze ezek olyan filmek, amelyeknek hatása alól nehezen vonja ki magát az ember, és így, ezáltal a szerző alapos kutatómunkája is érezhető, szóval ez részben inkább dicséret, mégis kicsit talán jobban bele lehetett volna simítani a regény szövetébe ezeket az elemeket.

Jobban zavartak a helyenként előforduló helyesírási hibák, mindjárt a 15. oldalon belefutottam egybe ("aknavető tűz"), illetve a sűrűbben észlelhető gépelési hibák. Nem szeretnék szőrszálhasogatónak tűnni, de regényben én ilyenekkel nem szívesen találkozom. Na persze, első kiadás, később biztosan javul majd a helyzet.

A regényt mindenkinek ajánlom, aki a második világháború sorsfordító csatájáról akar olvasni úgy, ahogy eddig még nem tette, egy fiatal, de roppant tehetséges írónő tollából. Nekem nagyon tetszett a regény, remélem, a siker arra ösztönzi majd az írónőt, hogy hasonló művekkel örvendeztesse meg rajongóit. Lehetőleg minél előbb.