My 2 cents - még egyszer a nyelvvizsgakérdésről

Nem áll szándékomban senkit sem megbántani, de egyszerűen nevetséges ez a felhajtás, amely a diplomához szükséges nyelvvizsgát övezi most már évek óta. A menü általában ugyanaz: töröljék el, legyen elég az alapfok, adják ki anélkül is a diplomát stb. Ráadásul a Magyar Szülők Országos Egyesülete is (tényleg, nekik amúgy mi közük van a felsőoktatáshoz?) is igazságtalannak tartja (!) a diplomához szükséges nyelvvizsga követelményét (ami ugye elég nyomós érv, hiszen komoly szakmai testületről van szó, íme egy link azoknak, akik elfelejtették volna, kik is ők). És most itt a legújabb Diplomamentő program, vagy mi, na persze, választási év van, el ne felejtsük. 

Azokkal a hallgatókkal tulajdonképpen nincs is baj, akik legalább beismerik, hogy az, hogy nincs nyelvvizsgájuk, elsősorban az ő hibájuk. 2014-ben, az internet korában ezt elég nehéz is lenne másra fogni, mint magunkra, ráadásul egy felsőoktatást elvégezni képes emberrel szemben az autodidaxis követelménye egyébként is minimum elvárható. A gond tehát azokkal van, akik ahelyett, hogy magukba néznének, harcosan az asztalt verik, hogy de tényleg, minek is ez a nyelvvizsga, mekkora szemétség már szegény hallgatóktól még ezt is kérni, ugyebár.

Én tényleg nem értem, hogyan tarthatja magát értelmiséginek az, aki képtelen legalább egyetlen élő idegen nyelvet legalább középszinten megtanulni. Pláne ha bölcsész. Most én nem a sok nyelven beszélő-író-fordító Kosztolányik meg Babitsok mércéjének való megfelelésről beszélek, de azért valahol mégis az ő utódaik lennénk, vagy mi a szösz. Arról nem is beszélve, hogy vajon mennyire lehet komolyan venni azt a tudományágat (humán, reál, ilyen értelemben mindegy), amelynek művelője megteheti, hogy nem beszél idegen nyelvet, tehát nem olvas idegen nyelvű szakirodalmat sem, azaz nem tájékozódik magyar nyelvű forrásokon kívül semmi másból. Ennyi erővel akár magukra is hegeszthetik a konzervdoboz tetejét belülről, aztán ennyi, legalább a naptárt sem kell többet áthajtani, megállhatnak ott, ahol vannak, 2014-ben. Vagy egy kicsivel még korábban, hogy akkor már korrektek legyünk.

Mondjuk lehet, hogy a sok olvasnivalón (!) siránkozó bölcsészhallgatók (!!) után lényegében olyan nagyon meglepődni már nem is kellene semmin. Ezt a posztot is csak úgy leírtam, nagy az Isten internetje, elfér rajta ez is. Aztán majd lehet, hogy lefordítja valaki egyszer.

Émile Zola - Germinal (nem fogtam rövidre)

Instant pokol biztosítása magamnak van Gogh képének barbár felhasználásáért - PIPA

Szeretem a bányászregényeket. Egyik kedvenc regényem, Čapek Az első csapat-a szintén ezt a műfajt képviseli, bár nyilván egész más szemszögből. Abban árad a hamisságtól mentes bányászromantika, az összetartás, a bajtársiasság érzete, melyek a Germinalban is jelen vannak, de egész más jelentéssel: itt a nyomor, a kilátástalanság, a közös végzet kovácsolja össze a bányászokat, míg Az első csapat-ban "csak" a folyamatos veszély és a segítségnyújtás közös erkölcsi parancsa.

A Germinalt a kilátástalanság légköre lengi be, a második ipari forradalom korának minden nyomora jelen van itt, sokszor annyira fojtogatóan, mintha magunk is egy szűk bányavágatban próbálnánk levegőhöz jutni. Itt még csak alakulgat az a réteg, amely később, például Az első csapat világában már a létező munkásarisztokráciát képviseli. A Germinal ezt megelőzi pár évtizeddel. Az 1800-as évek végén járunk, a századfordulón, amikor a szocializmus már létezik, ismert, de még nem rengette meg alapjaiban a világot. A változás szele azonban érezhető, a forradalomvárás hangulata áthatja Zola kétségbeejtő helyzetű figuráit, érzésem szerint magát a szerzőt is. Tulajdonképpen az ábrázolt karakterek egyetlen lehetőségéről, magáról a megváltásról beszélünk az ő nézőpontjukból. Ezt az álláspontot támasztja alá az új abbé, aki egyházi személy létére maga is szocialista, burzsoáellenes elveket vall (nem összetévesztendő a keresztényszocializmussal):

"Az egyház a szegények pártján van - mondotta -, az egyház egy napon majd diadalra viszi az igazságot, Isten haragját kérve segítségül gazdagok bűnei ellen. És hamarosan felfénylik a nap, mert a gazdagok Isten helyét foglalták el, s a hatalom gyalázatos bitorlásában odáig mentek, hogy Isten nélkül kormányoznak."

Ezután valamelyik szereplő úgy érzi, hogy "mintha Étienne-t hallgatná", aki ekkor vallja a legmerészebb kommunista elveket. A párhuzam magáért beszél.

Az egyház egyébként - a fenti pozitív száltól eltekintve - szintén megkapja a magáét Zolától: a nyomorgó bányászok nevében megszólaló egyik szereplő szerint ahelyett, hogy ki kellene harcolni a nekik járó igazságot a gazdagok ellen, inkább "ott kell helytállni, ahova a jóisten vetett minket". Szinte felháborító ez a jámborságba burkolt önsorsrontó fatalizmus, ez a birkaattitűd, amellyel csak a fennálló, vérlázítóan igazságtalan társadalmi helyzet csontosodik meg ahelyett, hogy szétvernék az egészet. Ebben az értelmezésben az egyház és az ő tanításai tehát másra sem jók, mint a fennálló, velejéig rohadt rendszer konzerválására, s a gazdagok kiváltságos helyzetének fenntartására. Ezt támasztja alá Grégoire heves helyeslése a fenti mondat elhangzása után. Na persze Zola sosem lehet ennyire egysíkú - a szimpatikus új abbéval megcsillantja, hogy az egyház nem (csak) ilyen. Az érem, és az ő két oldala, ugyebár.

Különben ugyanez a fentebb említett fatalizmus tükröződik a régi generációt képviselő öregek szavaiban is:

"A feljebbvalók persze sokszor bitang népség, de mindig lesznek feljebbvalók, ugye? Már csak ez a világ sora, kár ezen gondolkozni!"

Itt azonban ez még véletlenül sem válik a "régi öregek" bölcsességévé, az embernek ökölbe szorul a keze: pont ez a fajta beletörődés a gátja a változásnak, ami mindannyiuknak jobb létet hozhatna.

Ugyanez a kétpólusúság jellemzi a szerző polgárábrázolását is. A többségük halálosan visszataszító figura, akik vagy gonoszak, vagy egyszerűen annyira vakok, hogy az ember legszívesebben maga vágná őket fejbe, hogy nyissák már ki a szemüket: maguk termelik ki saját maguk hóhérait, ha ennyire nem hajlandók a változtatásra (ahogy Marx is megírta már régen). Ilyen szempontból a legidegesítőbb, már-már szélsőségesen megrajzolt figurák Grégoire-ék, akik a polgári jólét és semmittevés posványába süppedve körülbelül világukat nem tudják, ők azok, akik a leghevesebb, már-már munkásforradalomig fajuló események kellős közepén kijelentik, hogy

"Nem, alapjában véve valóban nem rossz emberek. Jobban esik nekik a vacsora, ha majd jól kiordítozták magukat."

Ennél a pontnál már nehéz eldönteni az olvasónak, hogy nevessen vagy inkább sírjon.

Érdemes még Zola módszerét megvizsgálni, amellyel a nyomort ábrázolja. Helyenként a naturalizmusnak megfelelően nem körbeír, nem célozgat, nyíltan kimond mindent, ami a helyzetet jellemzi, néha azonban csak sötét, távoli célzásokat enged el, amelyek fölött az olvasó szinte majdhogynem átsiklik, de aztán megakad rajta a szeme, s olyankor csak néz percekig a semmibe.

"Tudod, nálunk a lányok nem valami gyorsan fejlődnek." - mondja Étienne-nek egyik társa első nap a bányában. Csak ennyit. Mi pedig magunkra maradunk a gondolatainkkal és a miértekkel, amelyeket talán jobb is nem megválaszolni. Ugyanígy ír a szerző a szinte disztópiába illő embergyárról is: a munkásoknak szinte egyetlen szórakozásuk a mértéktelen szerelem, a nők (lányok) a lehető leghamarabb teherbe is esnek, végtelen beletörődéssel, nyugalommal szülnek 6-7 akár gyereket is. Ebben benne van a bányásznép beletörődése évszázados szenvedésébe, a halál elleni egyetlen védekezés, de valami más, valami sötétebb is, amelyet Zola megint csak egy célzással villant fel egy pillanatra:

"Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét." - a háttében megint a tőkés sejlik fel, a "távoli szentélye mélyén lapuló bálvány", aki "emberhússal táplálkozik". Embertenyészet ez, ahol a gyerek a család számára kenyérkereső, aki a nyomor szinten tartásához kell, a tőkés számára pedig egyszerű utánpótlás. Nyomasztó belegondolni is.

SPOILER ALERT

A történet egyébként a bányászsztrájk vereségével zárul, de csak a csata veszett el, nem a háború: a zárlat a lehető legbizakodóbb a jövő tekintetében (ezt seregnyi metafora támasztja alá az utolsó oldalakon), amely csakis a munkások, a munkából élők győzelmét hozhatja el, s ez a 20. században el is kell, hogy jöjjön. Irigyelhetjük a szerző optimizmusát. Főleg, ha belegondolunk, hogy ebből mi valósult meg ténylegesen.

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Ennyit a kezdőmondat-mániámról. Ez ugyanis nem a kezdőmondat, de ha úgy alakul, hogy az semmitmondó, nekem az is megfelel, ha találok egyet, ami az egész regényt befogja. Itt ez egyértelműen sikerült

Valahogy én ezt főiskolán elsumákoltam, és most vált időszerűvé a pótlás. Most látom csak, mekkora hiba volt kihagyni: a regény egyértelműen az egyik kedvencemmé vált, szerintem még sokszor el fogom olvasni. Ezt írtam róla:

Az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam a diktatúrák és az emberi természet közötti kapcsolatokról, ennek erkölcsi kérdéseiről. A nyilas diktatúra napjai adják a cselekmény keretét, de ez szabadon behelyettesíthető bármi mással: kommunizmussal, nácizmussal, bármilyen olyan rendszerrel, amely zsarnokságra épít. A regény első jelentésrétegét tekintve négy kisember története ez, akikben közös, hogy csak "meg akarják magukat húzni", ki ilyen, ki olyan módon, egyszerűen túl akarnak élni. Nem akarnak ők beleszólni a politikába, egyszerűen csak át akarják vészelni a nyilas diktatúrát csakúgy, mint a történelem más viharait. Na persze ez lehetetlen. Hangsúlyosan az átlagember megtestesítői ők, de nem kezelhetők teljesen homogén csoportként: a könyvügynök lelkét erkölcsi bűnök terhelik, az asztalos istenfélő ember, a vendéglős kisebb alkukat köt a hatalommal, előrelátása már-már számítónak hathat. A szerző szándékának és pontos jellemábrázolásának köszönhetően természetesen Gyurica a legkevésbé szimpatikus eleinte, azonban később mégis ő tesz tanúbizonyságot a legmélyebb emberiességről.

Ezzel a regény egyben azt is megmutatja, hogy mennyire nem érvényesek azok az erkölcsi kategóriák, amelyekkel egyesek annyira szeretnek dobálózni. Ilyen például a "hazafi" és a "hazaáruló", a "gyáva" és a "bátor", vagy a "jó" és "rossz" ember fogalma. 

Aki egyébként kicsit is gondolkodó embernek tartja magát, annak életében legalább egyszer megfordul a fejében, hogy ezek azért sosem ennyire egyértelmű és könnyedén alkalmazható fogalmi kategóriák. Akinek ez sosem jut eszébe, annak pedig talán mindegy is.

A kocsmabeli párbeszédben kifejtett belső magtörténet Tomoceuszkakatitiről és Gyugyuról lényegében a regény fő cselekményének allegóriája. Érdekes megvizsgálni a rá adott reakciókat is: a négy szereplő mintha elbukna ezen az erkölcsi megmérettetésen (teszik ezt egyébként a lehető legőszintébb lélekkel), azonban a végső, igazi próbán mindannyian emberként vizsgáznak. Gyurica a leginkább, az ő áldozata csak akkor válik igazán, teljes mélységében érthetővé, ha képesek vagyunk beleképzelni magunkat az ő helyzetébe. Ha kizárólag az ő figuráját vizsgáljuk, akkor jó példát kapunk arra is, hogy sokszor nem (csak) azok az igazi hősök, akiknél ez első ránézésre is teljesen egyértelmű, és nem ismerhetjük mások tetteinek mozgatórugóit, még akkor sem, ha közelről ismerjük őket. Gondoljunk csak arra, mit terjesztenek Gyuricáról közvetlen környezetének tagjai is, és hogy ő miért is nem igyekszik cáfolni ő ezeket a rágalmakat.

Ezt a tételt egyébként - ironikus módon - pont a fényképész fogalmazza meg saját, hamisan értelmezett hősiességének, emberiességének lázas víziója közepette:

"És így szóltok: mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…"

Magára érti, de mi tudjuk, ez a mondat valójában a történet leghumánusabb, legnagyobb áldozatot és szenvedést vállaló karakterét jellemzi, azt, aki saját lelki épségét, saját erkölcsi tisztaságát, és - hosszú távon valószínűleg - saját elmeállapotának épségét áldozza fel másokért. A fényképész ezt a tételt természetesen saját gyávaságának álcázására, valamint saját cselekvésképtelenségének és tehetetlenségének palástolására használja fel. Ezt persze ő maga sem tudja.

A fentiek mellett az ellentétek regénye is ez: ellentét áll fenn a nyilasok képében megjelenő brutális hatalom és az ember közt, ellentét áll a naivan elképzelt hősök és a sokszor ismeretlen igaziak között, továbbá a fényképész és a többiek között, és még sorolhatnám.

A regény humánumábrázolását és az emberi értékek melletti határozott kiállását tekintve az irodalom legnagyobbjai közé tartozik, a hősiesség bemutatását tekintve pedig azon kevesek közé, akik egyáltalán képesek ezt a fogalmat valódi jelentéssel megtölteni. Elég kevés ilyet olvastam életemben, talán ha összesen tízet. Ez köztük van.

A történet, a benne megjelenő kérdések, az olvasóból kiváltott önkéntelen reakciók egyrészt roppant intenzívek, másrészt különösen aktuálisak ma, egy olyan korban, amely bizonyos tekintetben pont egy olyan végkifejlet felé halad, amely a regény világában már beteljesedett.

Kultúrmimikri

Valamiért az emberek egy bizonyos része egyszer csak, az élete egy bizonyos pontján - általában egy film hatására - úgy dönt, hogy onnantól kezdve ő egy másik kultúráért rajong. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de az, amikor gyakorlatilag ezt pár hónap alatt a mimikri szintjére fejleszti, és kitalálja, hogy ő tulajdonképpen oda is tartozik, annak a kultúrának a szerves része, régi identitását teljesen félredobva, már viccesebb, de talán még elnézhető. Én legalábbis elnézem. De amikor mindezt egy film, vagy egy éppen aktuális divathullám hatására teszi, na azt azért nehéz kibírni nevetés nélkül. Pláne, amikor elkezd magának ennek megfelelő ősöket keresni, mi több, vérvonalat gyártani (!). (true story)

Biztos sokan emlékeznek rá, hogy például a kilencvenes években mindenki hirtelen a skót kultúrát kezdte majmolni (főként a Rettenthetetlen hatására). Aztán voltak a wannabe-japánok (Az utolsó szamuráj, Kill Bill stb.), a raszták, most éppen a görögök divatolnak (300), vagy a bármilyen északiak, a lényeg, hogy borongós és lehetőleg vikinges legyen (A tetovált lány, svéd krimis hullám stb.). Persze említhetnénk a németeket is, ebben az országban úgyis legalább száz éve divat izomból hasra esni, ha meghallja az ember azt a szót, hogy "német". És akkor a mélymagyarkodókról még nem is esett szó Persze, most itt lehetne a kultúrasszimilációs vonzerőt, a gazdasági, geográfiai, szociológiai, médiapszichológiai, globalizációs tényezőket emlegetni, de ennek a posztnak nem ez a témája. (Ráadásul egyikhez sem értek a felsoroltak közül [sem], de psszt!)

Igazából csak annyi megjegyzésem lenne, hogy én a világ minden egyes kultúráját tisztelem legalább annyira, amennyire tőlük elvárom, hogy az enyémet tiszteljék, és szerintem sem kérdés, hogy minél több kultúrát megismerni igen hasznos. Mondom: megismerni. Borzasztóan visszatetsző azonban számomra, amikor valaki gyakorlatilag teljesen azonosul egy idegen kultúrával, teszi mindezt persze itthoni környezetben, hogy még nevetségesebb legyen. Valahogy fals és hamis az egész (és általában egyáltalán nem ártalmatlan), ellenpéldát még nemigen találtam. Szeretnék annyira toleráns lenni, hogy ez se zavarjon, de bizony zavar, nem is kicsit, annyira, hogy általában már azt sikerként könyvelem el, ha legalább az iróniámat sikerül ilyen esetek kapcsán a megfelelő szintre szorítani. Sajnos általában nem sikerül. Ennyit akartam mondani.

Csirkefej

Valóban a diszfunkcionalitás drámája ez, ahogy Spiró is fogalmaz. Semmi nem működik, illetve minden félreműködik: a család, a szeretet, az állam, a karhatalom az emberi kapcsolatok, a jó és rossz szándékok, minden. 

Az alapötlet elég egyszerű, kicsit tényleg antik görög drámákhoz hasonlatos: egy vénasszonyt az ver agyon végül, akivel a legtöbb jót tett. Ha jól emlékszem, Seneca szólt egyszer arról, hogy a hála sosem teljesen pozitív érzelem, hiszen aki iránt hálát érzünk, annak lekötelezettjei is vagyunk, tehát bizonyos értelemben függünk is tőle, ennek következtében pedig gyűlöljük. Azonban a Csirkefej nem ezt a vonalat bontja ki a történetben, helyette Srác érzelmeire koncentrál. Srác tartozni akar valahova, él benne egy hamis, idealizált kép Apáról, amit mindenáron meg akar óvni. Ő nem a külvilág alapján alakítja ki magában ezt a képet, hanem a külvilágot alakítja hamis, gyermekkori Apa-képéhez. Mindent, ami ezt veszélyeztetni látszik, ellenségnek, s így elpusztítandónak ítél: így Vénasszonyt is. Vénasszony egyetlen bűne, hogy vezeklési vágyától hajtva nem képes a körülötte lévők cselekedeteinek valódi mozgatórugóit meglátni, nem képes érzékelni a felgyülemlett indulatot, amely majd végül halálát is okozza. Nem működnek az "antennái" Srác érzelmeire, íme egy újabb diszfunkcionalitás.

A dráma tere és nyelvezete a végsőkig redukált, a szereplők szókincse minimális, megszólalásaikat a durvaság, a trágárság, a töredezettség, az igénytelenség uralja. Ennek ellenére minden "bazmeg"-nek helye van a drámában, annak ellenére, hogy például az elején szinte bántóan, sokkolóan sűrűn fordulnak elő. Azonban ez is jelez valamit, mint ahogy az is, hogy Apa és Srác is ilyen szavakkal kommunikálnak egymással. Milyen világ az, ahol apa és fia így beszélnek egymással? Íme, a nyelv diszfunkcionalitása. A töredezettséget jól érzékelteti a dialógusok nyelvi megformáltsága, a kihagyások, a töredezett, állandóan ismételt szóalakok, a szavak stílusértékének tudatos írói megválasztása.

Indokolatlan kép a poszt közepén a szerzőről

Ehhez mérten a tér is roppant nyomasztó, önmagában, és a világtól is elzárt hely, amelybe behatolni szinte képtelenség: ha érkezik is külső inger, az vagy véletlen (Előadónő), vagy a szereplők értékrendje szerint ártalmas (gyámügy). A körgangos ház száma a negyvennégyes, azonban a szomszédos telek a huszonnyolc: mintha a köztes teret elnyelte volna a föld, mintha a dráma színhelye légüres térben lebegne, megtalálhatatlanul, beazonosíthatatlanul, megváltoztathatatlanul, kiszakítva a valóságból. Ezt támasztja alá a nem létező házszám is, amely korábban volt ugyan, de "leesett". Mintha a házat ezzel kiszakította volna a szerző a környezetből.

A szereplők ennek megfelelően maguk is véglények, tipizált alakok: az aljas, haszonleső, családi életre teljesen alkalmatlan Apa, a második kamaszkorát élő Anya, Nő, aki mocskos kis trükkjével jutott a lakáshoz stb. Egyetlen kivétel talán Tanár, ő azonban inkább csak a kontraszthatást erősíti, a cselekmény menetébe kevésbé szól bele. Ady verséről szóló monológjában megnyilvánuló érzékenységével is csak a környezet elvadultságát, sivárságát emeli ki. Vénasszony talán az egyetlen őszinte szereplő, ő az egyetlen, akinek vannak valódi, önmagán túlmutató érzelmei más lények felé (macska, Srác). Ez az ő bűne, a dráma belső logikája, sajátos értékrendje szerint ezért is kell meghalnia.

Annyit azonban hozzátennék, hogy ugyan teljesen szubjektív dologról van szó, én némileg előkészítetlennek éreztem a gyilkosságot. Értem az indítékokat, látom és tudom értelmezni a rendszert, amely ide vezet, sőt magam is törvényszerűnek ítélem meg a végkifejletet, azonban nekem kissé hiányzott a késleltetés. Lehet, hogy csak az antik görög drámai hatás miatt van ilyesféle hiányérzetem, de akkor is van. Bár ott a hős mindig magasztos halált hal, amelynek tetőpontjához szükséges a hosszadalmas előkészítés, míg Spiró drámájában nyilván más a cél, más az értékrend, más az ábrázolt világ is. Ennek ellenére mégis volt egy ilyen érzésem. Ezzel együtt zseniális a dráma.