Költözés a wordpressre

Szóval kedveseim, már napok óta tesztüzemben a wordpressen fut a blog. Minden oké, úgyhogy lassan véglegesítem is a változást. Át lehet oda is jönni, ott is van emailes követés, meg minden.

Szóval innentől itt:

nyajasolvaso.wordpress.com

Az írek és az ő-zés, de hát hogy gyün ez ide?

Megnéztük tegnap moziban a Philomena - Határtalan szeretet c. szinkronizált filmet. Nem volt rossz, de most nem ezért írok. Volt a filmben egy jelenet, amikor az újságíró és Philomena Írországba utaznak, megkeresni a hölgy elveszett fiát. Nem járnak sikerrel, és az estét egy ír kocsmában töltik. Fontos elmondani, hogy ez a jelenet az ír vidéken játszódik, egy kisvárosban/faluban. Nos az újságíró beszédbe elegyedik a kocsmárossal, és ez az a pont, amikor leesett az állam. A szinkronban ugyanis úgy oldották meg az ír akcentus megjelenítését, hogy a létező összes magyar nyelvhelyességi hibát és sztereotip akcentust beleépítették a kocsmáros (és felesége) beszédébe. Volt "oszt", "gyütt", ő-zés, a teljes skálát sikerült felvonultatni. Ennek eredménye egy iszonyatos képzavar lett, kapásból mindenkinek az ugrott be, hogy ugyan miért is ő-zik egy vidéki ír kocsmáros, miközben a Guiness-t csapolja (ráadásul szinkronszínészként érezhetően erőlködött a szerencsétlen, hiszen az ő idiolektusa nyilván nem ez), másrészt meg ha már ő-zik, akkor miért hallani más akcentust is a beszédében, hiszen tudjuk mi, hogy lesz még London magyar falu, de azért ez egy kicsit talán mégis sok, hogy valahol a zöld szigeten Hódmezővásárhely környéki tájnyelven beszéljenek... 

Pár évtizedig az volt az általános gyakorlat a magyar szinkronban, hogyha egy szereplőt műveletlen/bunkó/provinciális színben kívánnak feltüntetni a vásznon, akkor ezt ő-zéssel oldják meg. Ezt az oldalát vizsgálva a dolognak külön öröm, hogy nemes hagyományaitól továbbra sem hajlandó elszakadni a magyar szinkron. Azt már sikerült elérni, hogy Szegeden kábé senki nem beszél már így, hiszen ez ugye "helytelen", ami miatt szégyelljük is magunkat rendesen, de látom, attól még a keresztes hadjárat nem állt meg. Pedig én már kezdtem azt hinni, hogy ezen egy ideje túlléptünk. A jelek szerint túl optimista voltam.

My 2 cents - még egyszer a nyelvvizsgakérdésről

Nem áll szándékomban senkit sem megbántani, de egyszerűen nevetséges ez a felhajtás, amely a diplomához szükséges nyelvvizsgát övezi most már évek óta. A menü általában ugyanaz: töröljék el, legyen elég az alapfok, adják ki anélkül is a diplomát stb. Ráadásul a Magyar Szülők Országos Egyesülete is (tényleg, nekik amúgy mi közük van a felsőoktatáshoz?) is igazságtalannak tartja (!) a diplomához szükséges nyelvvizsga követelményét (ami ugye elég nyomós érv, hiszen komoly szakmai testületről van szó, íme egy link azoknak, akik elfelejtették volna, kik is ők). És most itt a legújabb Diplomamentő program, vagy mi, na persze, választási év van, el ne felejtsük. 

Azokkal a hallgatókkal tulajdonképpen nincs is baj, akik legalább beismerik, hogy az, hogy nincs nyelvvizsgájuk, elsősorban az ő hibájuk. 2014-ben, az internet korában ezt elég nehéz is lenne másra fogni, mint magunkra, ráadásul egy felsőoktatást elvégezni képes emberrel szemben az autodidaxis követelménye egyébként is minimum elvárható. A gond tehát azokkal van, akik ahelyett, hogy magukba néznének, harcosan az asztalt verik, hogy de tényleg, minek is ez a nyelvvizsga, mekkora szemétség már szegény hallgatóktól még ezt is kérni, ugyebár.

Én tényleg nem értem, hogyan tarthatja magát értelmiséginek az, aki képtelen legalább egyetlen élő idegen nyelvet legalább középszinten megtanulni. Pláne ha bölcsész. Most én nem a sok nyelven beszélő-író-fordító Kosztolányik meg Babitsok mércéjének való megfelelésről beszélek, de azért valahol mégis az ő utódaik lennénk, vagy mi a szösz. Arról nem is beszélve, hogy vajon mennyire lehet komolyan venni azt a tudományágat (humán, reál, ilyen értelemben mindegy), amelynek művelője megteheti, hogy nem beszél idegen nyelvet, tehát nem olvas idegen nyelvű szakirodalmat sem, azaz nem tájékozódik magyar nyelvű forrásokon kívül semmi másból. Ennyi erővel akár magukra is hegeszthetik a konzervdoboz tetejét belülről, aztán ennyi, legalább a naptárt sem kell többet áthajtani, megállhatnak ott, ahol vannak, 2014-ben. Vagy egy kicsivel még korábban, hogy akkor már korrektek legyünk.

Mondjuk lehet, hogy a sok olvasnivalón (!) siránkozó bölcsészhallgatók (!!) után lényegében olyan nagyon meglepődni már nem is kellene semmin. Ezt a posztot is csak úgy leírtam, nagy az Isten internetje, elfér rajta ez is. Aztán majd lehet, hogy lefordítja valaki egyszer.

Görög tragédiák reloaded, avagy Bartis Attila - A nyugalom

Az egyik legnyomasztóbb anyatörténet, az egyik legnyomasztóbb anyafigurával az általam ismertek közül. Eleinte azt gondoltam, hogy az Iszony Milije azért csak felveszi majd a versenyt Weér művésznővel, de nagyjából a regény közepe tájékán ez a verseny el is dőlt az utóbbi javára. Valahol ott van a dolog kulcsa szerintem, hogy Bartis anyafigurájában több minden koncentrálódik, a tágabbtól a szűkebb felé haladva: történelmi, családi, illetve személyes tragédia, ezenkívül néha dühöngő, néha csendesebb téboly, egy lelkileg nyomorékká vált család, sötét, felszín alatt lappangó titkokkal. Most ez így elég sablonos lett, de ez van.

Egyébként az egész valahogy olyan görög tragédiába illő volt számomra, vérfertőzéssel, magát beteljesítő jóslatokkal, térdre kényszerítő tragédiákkal - de közben soha nem éreztem azt, hogy bárhol is túlfeszített lenne a narratíva, vagy hiteltelen a cselekményvezetés. Több helyen is éreztem egyébként az Oidipusz-vonalra rájátszó utalásokat, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha igen, akkor meg pláne jó. Ettől függetlenül néhol eléggé rapszodikus az elbeszélésmód, én például azt éreztem, hogy az első harmadánál vesz lendületet a történet, onnantól olyan az egész, mint egy lelki értelemben vett hányás (aki félreérti, azt tudom sajnálni), melynek során a lélek megszabadul a tehertől. Az elején még csak gyűlik a nyál a szájban, a rosszullétnek még csak az előszele érezhető, és egyszer csak kirobban a savas tartalom, onnantól a történet végéig egy lelki okádásnak vagyunk szemtanúi, melynek görcsei néha enyhébbek, néha egészen hevesek, szinte már elviselhetetlenül azok. Na valami ilyesmi érzés lehet egyébként írni is. Vagy gyónni. Egy zellerkrémleves felett. A száműzött papnak, ugyebár.

A történet keretes szerkezetű egyébként, retrospektív elbeszélésmóddal. A cselekmény mozgatórugói közül szépen sorban végül mindegyikre fény derül (arra is, amit mondjuk magunktól lehet, hogy nem is akarunk tudni, de aztán mégiscsak de), és minél borzasztóbbak, annál kevésbé palástolva beszél róluk a narrátor, sőt, mintha sokszor nem lenne elég magának a ténynek, a sötét múlt éppen aktuális részletének kiderülése, még forgat is egyet a késen a szerző, tessék, szokjátok, minket megnyomorított, hát legalább fájjon nektek is. Bele a pofátokba, marokszám, nesztek. Próbáljátok csak letörölni, csak még jobban szétkenitek.

Nem véletlenül használtam a "megnyomorított" kifejezést, a lelki nyomorékká válás, a családi degeneráció regénye ez, olyan próza, ahol különben helye van a trágárságnak, a legbizarrabb részleteknek is. Ugyan már, ne játsszuk meg magunkat, ilyen az élet. Nem biztos, hogy pont a miénk ilyen, de attól még, hogy rózsaszín szobában nőttünk fel, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy mások viszont nem. És lehet felhúzni az orrokat, lehet finnyáskodni, meg álszenteskedni is. A történet attól még valószerű. Akkor is, ha fikció. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak meg még mindig ott vannak a mesekönyvek.

Émile Zola - Germinal (nem fogtam rövidre)

Instant pokol biztosítása magamnak van Gogh képének barbár felhasználásáért - PIPA

Szeretem a bányászregényeket. Egyik kedvenc regényem, Čapek Az első csapat-a szintén ezt a műfajt képviseli, bár nyilván egész más szemszögből. Abban árad a hamisságtól mentes bányászromantika, az összetartás, a bajtársiasság érzete, melyek a Germinalban is jelen vannak, de egész más jelentéssel: itt a nyomor, a kilátástalanság, a közös végzet kovácsolja össze a bányászokat, míg Az első csapat-ban "csak" a folyamatos veszély és a segítségnyújtás közös erkölcsi parancsa.

A Germinalt a kilátástalanság légköre lengi be, a második ipari forradalom korának minden nyomora jelen van itt, sokszor annyira fojtogatóan, mintha magunk is egy szűk bányavágatban próbálnánk levegőhöz jutni. Itt még csak alakulgat az a réteg, amely később, például Az első csapat világában már a létező munkásarisztokráciát képviseli. A Germinal ezt megelőzi pár évtizeddel. Az 1800-as évek végén járunk, a századfordulón, amikor a szocializmus már létezik, ismert, de még nem rengette meg alapjaiban a világot. A változás szele azonban érezhető, a forradalomvárás hangulata áthatja Zola kétségbeejtő helyzetű figuráit, érzésem szerint magát a szerzőt is. Tulajdonképpen az ábrázolt karakterek egyetlen lehetőségéről, magáról a megváltásról beszélünk az ő nézőpontjukból. Ezt az álláspontot támasztja alá az új abbé, aki egyházi személy létére maga is szocialista, burzsoáellenes elveket vall (nem összetévesztendő a keresztényszocializmussal):

"Az egyház a szegények pártján van - mondotta -, az egyház egy napon majd diadalra viszi az igazságot, Isten haragját kérve segítségül gazdagok bűnei ellen. És hamarosan felfénylik a nap, mert a gazdagok Isten helyét foglalták el, s a hatalom gyalázatos bitorlásában odáig mentek, hogy Isten nélkül kormányoznak."

Ezután valamelyik szereplő úgy érzi, hogy "mintha Étienne-t hallgatná", aki ekkor vallja a legmerészebb kommunista elveket. A párhuzam magáért beszél.

Az egyház egyébként - a fenti pozitív száltól eltekintve - szintén megkapja a magáét Zolától: a nyomorgó bányászok nevében megszólaló egyik szereplő szerint ahelyett, hogy ki kellene harcolni a nekik járó igazságot a gazdagok ellen, inkább "ott kell helytállni, ahova a jóisten vetett minket". Szinte felháborító ez a jámborságba burkolt önsorsrontó fatalizmus, ez a birkaattitűd, amellyel csak a fennálló, vérlázítóan igazságtalan társadalmi helyzet csontosodik meg ahelyett, hogy szétvernék az egészet. Ebben az értelmezésben az egyház és az ő tanításai tehát másra sem jók, mint a fennálló, velejéig rohadt rendszer konzerválására, s a gazdagok kiváltságos helyzetének fenntartására. Ezt támasztja alá Grégoire heves helyeslése a fenti mondat elhangzása után. Na persze Zola sosem lehet ennyire egysíkú - a szimpatikus új abbéval megcsillantja, hogy az egyház nem (csak) ilyen. Az érem, és az ő két oldala, ugyebár.

Különben ugyanez a fentebb említett fatalizmus tükröződik a régi generációt képviselő öregek szavaiban is:

"A feljebbvalók persze sokszor bitang népség, de mindig lesznek feljebbvalók, ugye? Már csak ez a világ sora, kár ezen gondolkozni!"

Itt azonban ez még véletlenül sem válik a "régi öregek" bölcsességévé, az embernek ökölbe szorul a keze: pont ez a fajta beletörődés a gátja a változásnak, ami mindannyiuknak jobb létet hozhatna.

Ugyanez a kétpólusúság jellemzi a szerző polgárábrázolását is. A többségük halálosan visszataszító figura, akik vagy gonoszak, vagy egyszerűen annyira vakok, hogy az ember legszívesebben maga vágná őket fejbe, hogy nyissák már ki a szemüket: maguk termelik ki saját maguk hóhérait, ha ennyire nem hajlandók a változtatásra (ahogy Marx is megírta már régen). Ilyen szempontból a legidegesítőbb, már-már szélsőségesen megrajzolt figurák Grégoire-ék, akik a polgári jólét és semmittevés posványába süppedve körülbelül világukat nem tudják, ők azok, akik a leghevesebb, már-már munkásforradalomig fajuló események kellős közepén kijelentik, hogy

"Nem, alapjában véve valóban nem rossz emberek. Jobban esik nekik a vacsora, ha majd jól kiordítozták magukat."

Ennél a pontnál már nehéz eldönteni az olvasónak, hogy nevessen vagy inkább sírjon.

Érdemes még Zola módszerét megvizsgálni, amellyel a nyomort ábrázolja. Helyenként a naturalizmusnak megfelelően nem körbeír, nem célozgat, nyíltan kimond mindent, ami a helyzetet jellemzi, néha azonban csak sötét, távoli célzásokat enged el, amelyek fölött az olvasó szinte majdhogynem átsiklik, de aztán megakad rajta a szeme, s olyankor csak néz percekig a semmibe.

"Tudod, nálunk a lányok nem valami gyorsan fejlődnek." - mondja Étienne-nek egyik társa első nap a bányában. Csak ennyit. Mi pedig magunkra maradunk a gondolatainkkal és a miértekkel, amelyeket talán jobb is nem megválaszolni. Ugyanígy ír a szerző a szinte disztópiába illő embergyárról is: a munkásoknak szinte egyetlen szórakozásuk a mértéktelen szerelem, a nők (lányok) a lehető leghamarabb teherbe is esnek, végtelen beletörődéssel, nyugalommal szülnek 6-7 akár gyereket is. Ebben benne van a bányásznép beletörődése évszázados szenvedésébe, a halál elleni egyetlen védekezés, de valami más, valami sötétebb is, amelyet Zola megint csak egy célzással villant fel egy pillanatra:

"Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét." - a háttében megint a tőkés sejlik fel, a "távoli szentélye mélyén lapuló bálvány", aki "emberhússal táplálkozik". Embertenyészet ez, ahol a gyerek a család számára kenyérkereső, aki a nyomor szinten tartásához kell, a tőkés számára pedig egyszerű utánpótlás. Nyomasztó belegondolni is.

SPOILER ALERT

A történet egyébként a bányászsztrájk vereségével zárul, de csak a csata veszett el, nem a háború: a zárlat a lehető legbizakodóbb a jövő tekintetében (ezt seregnyi metafora támasztja alá az utolsó oldalakon), amely csakis a munkások, a munkából élők győzelmét hozhatja el, s ez a 20. században el is kell, hogy jöjjön. Irigyelhetjük a szerző optimizmusát. Főleg, ha belegondolunk, hogy ebből mi valósult meg ténylegesen.

Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Ennyit a kezdőmondat-mániámról. Ez ugyanis nem a kezdőmondat, de ha úgy alakul, hogy az semmitmondó, nekem az is megfelel, ha találok egyet, ami az egész regényt befogja. Itt ez egyértelműen sikerült

Valahogy én ezt főiskolán elsumákoltam, és most vált időszerűvé a pótlás. Most látom csak, mekkora hiba volt kihagyni: a regény egyértelműen az egyik kedvencemmé vált, szerintem még sokszor el fogom olvasni. Ezt írtam róla:

Az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam a diktatúrák és az emberi természet közötti kapcsolatokról, ennek erkölcsi kérdéseiről. A nyilas diktatúra napjai adják a cselekmény keretét, de ez szabadon behelyettesíthető bármi mással: kommunizmussal, nácizmussal, bármilyen olyan rendszerrel, amely zsarnokságra épít. A regény első jelentésrétegét tekintve négy kisember története ez, akikben közös, hogy csak "meg akarják magukat húzni", ki ilyen, ki olyan módon, egyszerűen túl akarnak élni. Nem akarnak ők beleszólni a politikába, egyszerűen csak át akarják vészelni a nyilas diktatúrát csakúgy, mint a történelem más viharait. Na persze ez lehetetlen. Hangsúlyosan az átlagember megtestesítői ők, de nem kezelhetők teljesen homogén csoportként: a könyvügynök lelkét erkölcsi bűnök terhelik, az asztalos istenfélő ember, a vendéglős kisebb alkukat köt a hatalommal, előrelátása már-már számítónak hathat. A szerző szándékának és pontos jellemábrázolásának köszönhetően természetesen Gyurica a legkevésbé szimpatikus eleinte, azonban később mégis ő tesz tanúbizonyságot a legmélyebb emberiességről.

Ezzel a regény egyben azt is megmutatja, hogy mennyire nem érvényesek azok az erkölcsi kategóriák, amelyekkel egyesek annyira szeretnek dobálózni. Ilyen például a "hazafi" és a "hazaáruló", a "gyáva" és a "bátor", vagy a "jó" és "rossz" ember fogalma. 

Aki egyébként kicsit is gondolkodó embernek tartja magát, annak életében legalább egyszer megfordul a fejében, hogy ezek azért sosem ennyire egyértelmű és könnyedén alkalmazható fogalmi kategóriák. Akinek ez sosem jut eszébe, annak pedig talán mindegy is.

A kocsmabeli párbeszédben kifejtett belső magtörténet Tomoceuszkakatitiről és Gyugyuról lényegében a regény fő cselekményének allegóriája. Érdekes megvizsgálni a rá adott reakciókat is: a négy szereplő mintha elbukna ezen az erkölcsi megmérettetésen (teszik ezt egyébként a lehető legőszintébb lélekkel), azonban a végső, igazi próbán mindannyian emberként vizsgáznak. Gyurica a leginkább, az ő áldozata csak akkor válik igazán, teljes mélységében érthetővé, ha képesek vagyunk beleképzelni magunkat az ő helyzetébe. Ha kizárólag az ő figuráját vizsgáljuk, akkor jó példát kapunk arra is, hogy sokszor nem (csak) azok az igazi hősök, akiknél ez első ránézésre is teljesen egyértelmű, és nem ismerhetjük mások tetteinek mozgatórugóit, még akkor sem, ha közelről ismerjük őket. Gondoljunk csak arra, mit terjesztenek Gyuricáról közvetlen környezetének tagjai is, és hogy ő miért is nem igyekszik cáfolni ő ezeket a rágalmakat.

Ezt a tételt egyébként - ironikus módon - pont a fényképész fogalmazza meg saját, hamisan értelmezett hősiességének, emberiességének lázas víziója közepette:

"És így szóltok: mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…"

Magára érti, de mi tudjuk, ez a mondat valójában a történet leghumánusabb, legnagyobb áldozatot és szenvedést vállaló karakterét jellemzi, azt, aki saját lelki épségét, saját erkölcsi tisztaságát, és - hosszú távon valószínűleg - saját elmeállapotának épségét áldozza fel másokért. A fényképész ezt a tételt természetesen saját gyávaságának álcázására, valamint saját cselekvésképtelenségének és tehetetlenségének palástolására használja fel. Ezt persze ő maga sem tudja.

A fentiek mellett az ellentétek regénye is ez: ellentét áll fenn a nyilasok képében megjelenő brutális hatalom és az ember közt, ellentét áll a naivan elképzelt hősök és a sokszor ismeretlen igaziak között, továbbá a fényképész és a többiek között, és még sorolhatnám.

A regény humánumábrázolását és az emberi értékek melletti határozott kiállását tekintve az irodalom legnagyobbjai közé tartozik, a hősiesség bemutatását tekintve pedig azon kevesek közé, akik egyáltalán képesek ezt a fogalmat valódi jelentéssel megtölteni. Elég kevés ilyet olvastam életemben, talán ha összesen tízet. Ez köztük van.

A történet, a benne megjelenő kérdések, az olvasóból kiváltott önkéntelen reakciók egyrészt roppant intenzívek, másrészt különösen aktuálisak ma, egy olyan korban, amely bizonyos tekintetben pont egy olyan végkifejlet felé halad, amely a regény világában már beteljesedett.

Tíz mondatban - Niccoló Ammantini: Én nem félek

Ez egy kellőképpen fura illusztráció, amelyet a kezdőmondatból és egy képből készítettem fotosoppal. Mostantól minden értékeléshez lesz ilyen. A kezdőmondatoknak szerintem mindig nagy jelentősége van, a képeket pedig az olvasmány hangulatának megfelelően fogom alakítani. Nem semmi.

A hetvenes évek dél-olasz környezetében játszódó történet, egy nyomasztó és sötét bűnügy gyermeki nézőpontból elmesélve. A regény világa kellőképpen zárt, egy lehetetlenül kicsi déli olasz falucska, Acqua Traverse, mindössze négy házzal: itt él a megismert négy család, és a gyerekek, köztük Michele, a főszereplő. Az ő nézőpontjából, egyes szám első személyben íródik a történet, ezt erősíti az elbeszélésmód, amely hangsúlyosan használ gyermeknyelvi kifejezéseket (pl. "buksi", "kukac" stb.), de a narrátor többször utal arra, hogy a visszaemlékezés helyzete már a felnőttkorhoz köthető.

A cselekményt mozgató történetet és a hátteret mindvégig a gyermek nézőpontjából ismerjük meg, ez adja a narráció különlegességét: míg a főszereplő nem, vagy nem teljesen érti, mi miért is történik körülötte, hiszen ő még gyermek, az általa látottakból - amelyek számára sokszor értelem nélküli események - mi, felnőttek tökéletesen tisztában vagyunk mindennel. Ilyen értelemben a narratíva némileg például a Sorstalanságéra emlékeztetett.

A regény címe erőteljesen utal a cselekményre, a főszereplő, Michele ugyanis tényleg harcot vív, egyrészt a saját képzelt démonaival, másrészt a valódi emberi szörnyekkel is, akik körülveszik őt, ezt fejezi ki - öntudatlanul - saját apja egyik megnyilvánulása:

"Felejtsd már el ezeket a szörnyeket, Michele. Szörnyek nem léteznek. A kísértetek, a vérfarkasok, boszorkányok, mind csak hülyeség, arra valók, hogy megrémisszék az ilyen hiszékenyeket, mint te. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől."

Az egyik érdekesség a történetben, hogy sem közben, sem a végén nem tudjuk teljes szívből hibáztatni a bűnösöket, ugyanis Michele szemén át feltárulnak emberi tulajdonságaik csakúgy, mint kétségbeesésük, kilátástalan helyzetük, amelyből így kívánnak kitörni. Ott van például a Mama, aki anyatigrisként védi fiát, ha úgy hozza a helyzet, miközben bűnrészes másvalaki gyermekének elrablásában, de említhetném a többieket is. Összetett jellemek, összetett történet, nincs megoldás vagy feloldozás, van viszont szépen növögető mázsás kő, amelytől a történet végére már alig kapunk levegőt. És a befejezéssel ezúttal nem jár együtt a megkönnyebbülés.