Émile Zola - Germinal (nem fogtam rövidre)

Instant pokol biztosítása magamnak van Gogh képének barbár felhasználásáért - PIPA

Szeretem a bányászregényeket. Egyik kedvenc regényem, Čapek Az első csapat-a szintén ezt a műfajt képviseli, bár nyilván egész más szemszögből. Abban árad a hamisságtól mentes bányászromantika, az összetartás, a bajtársiasság érzete, melyek a Germinalban is jelen vannak, de egész más jelentéssel: itt a nyomor, a kilátástalanság, a közös végzet kovácsolja össze a bányászokat, míg Az első csapat-ban "csak" a folyamatos veszély és a segítségnyújtás közös erkölcsi parancsa.

A Germinalt a kilátástalanság légköre lengi be, a második ipari forradalom korának minden nyomora jelen van itt, sokszor annyira fojtogatóan, mintha magunk is egy szűk bányavágatban próbálnánk levegőhöz jutni. Itt még csak alakulgat az a réteg, amely később, például Az első csapat világában már a létező munkásarisztokráciát képviseli. A Germinal ezt megelőzi pár évtizeddel. Az 1800-as évek végén járunk, a századfordulón, amikor a szocializmus már létezik, ismert, de még nem rengette meg alapjaiban a világot. A változás szele azonban érezhető, a forradalomvárás hangulata áthatja Zola kétségbeejtő helyzetű figuráit, érzésem szerint magát a szerzőt is. Tulajdonképpen az ábrázolt karakterek egyetlen lehetőségéről, magáról a megváltásról beszélünk az ő nézőpontjukból. Ezt az álláspontot támasztja alá az új abbé, aki egyházi személy létére maga is szocialista, burzsoáellenes elveket vall (nem összetévesztendő a keresztényszocializmussal):

"Az egyház a szegények pártján van - mondotta -, az egyház egy napon majd diadalra viszi az igazságot, Isten haragját kérve segítségül gazdagok bűnei ellen. És hamarosan felfénylik a nap, mert a gazdagok Isten helyét foglalták el, s a hatalom gyalázatos bitorlásában odáig mentek, hogy Isten nélkül kormányoznak."

Ezután valamelyik szereplő úgy érzi, hogy "mintha Étienne-t hallgatná", aki ekkor vallja a legmerészebb kommunista elveket. A párhuzam magáért beszél.

Az egyház egyébként - a fenti pozitív száltól eltekintve - szintén megkapja a magáét Zolától: a nyomorgó bányászok nevében megszólaló egyik szereplő szerint ahelyett, hogy ki kellene harcolni a nekik járó igazságot a gazdagok ellen, inkább "ott kell helytállni, ahova a jóisten vetett minket". Szinte felháborító ez a jámborságba burkolt önsorsrontó fatalizmus, ez a birkaattitűd, amellyel csak a fennálló, vérlázítóan igazságtalan társadalmi helyzet csontosodik meg ahelyett, hogy szétvernék az egészet. Ebben az értelmezésben az egyház és az ő tanításai tehát másra sem jók, mint a fennálló, velejéig rohadt rendszer konzerválására, s a gazdagok kiváltságos helyzetének fenntartására. Ezt támasztja alá Grégoire heves helyeslése a fenti mondat elhangzása után. Na persze Zola sosem lehet ennyire egysíkú - a szimpatikus új abbéval megcsillantja, hogy az egyház nem (csak) ilyen. Az érem, és az ő két oldala, ugyebár.

Különben ugyanez a fentebb említett fatalizmus tükröződik a régi generációt képviselő öregek szavaiban is:

"A feljebbvalók persze sokszor bitang népség, de mindig lesznek feljebbvalók, ugye? Már csak ez a világ sora, kár ezen gondolkozni!"

Itt azonban ez még véletlenül sem válik a "régi öregek" bölcsességévé, az embernek ökölbe szorul a keze: pont ez a fajta beletörődés a gátja a változásnak, ami mindannyiuknak jobb létet hozhatna.

Ugyanez a kétpólusúság jellemzi a szerző polgárábrázolását is. A többségük halálosan visszataszító figura, akik vagy gonoszak, vagy egyszerűen annyira vakok, hogy az ember legszívesebben maga vágná őket fejbe, hogy nyissák már ki a szemüket: maguk termelik ki saját maguk hóhérait, ha ennyire nem hajlandók a változtatásra (ahogy Marx is megírta már régen). Ilyen szempontból a legidegesítőbb, már-már szélsőségesen megrajzolt figurák Grégoire-ék, akik a polgári jólét és semmittevés posványába süppedve körülbelül világukat nem tudják, ők azok, akik a leghevesebb, már-már munkásforradalomig fajuló események kellős közepén kijelentik, hogy

"Nem, alapjában véve valóban nem rossz emberek. Jobban esik nekik a vacsora, ha majd jól kiordítozták magukat."

Ennél a pontnál már nehéz eldönteni az olvasónak, hogy nevessen vagy inkább sírjon.

Érdemes még Zola módszerét megvizsgálni, amellyel a nyomort ábrázolja. Helyenként a naturalizmusnak megfelelően nem körbeír, nem célozgat, nyíltan kimond mindent, ami a helyzetet jellemzi, néha azonban csak sötét, távoli célzásokat enged el, amelyek fölött az olvasó szinte majdhogynem átsiklik, de aztán megakad rajta a szeme, s olyankor csak néz percekig a semmibe.

"Tudod, nálunk a lányok nem valami gyorsan fejlődnek." - mondja Étienne-nek egyik társa első nap a bányában. Csak ennyit. Mi pedig magunkra maradunk a gondolatainkkal és a miértekkel, amelyeket talán jobb is nem megválaszolni. Ugyanígy ír a szerző a szinte disztópiába illő embergyárról is: a munkásoknak szinte egyetlen szórakozásuk a mértéktelen szerelem, a nők (lányok) a lehető leghamarabb teherbe is esnek, végtelen beletörődéssel, nyugalommal szülnek 6-7 akár gyereket is. Ebben benne van a bányásznép beletörődése évszázados szenvedésébe, a halál elleni egyetlen védekezés, de valami más, valami sötétebb is, amelyet Zola megint csak egy célzással villant fel egy pillanatra:

"Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét." - a háttében megint a tőkés sejlik fel, a "távoli szentélye mélyén lapuló bálvány", aki "emberhússal táplálkozik". Embertenyészet ez, ahol a gyerek a család számára kenyérkereső, aki a nyomor szinten tartásához kell, a tőkés számára pedig egyszerű utánpótlás. Nyomasztó belegondolni is.

SPOILER ALERT

A történet egyébként a bányászsztrájk vereségével zárul, de csak a csata veszett el, nem a háború: a zárlat a lehető legbizakodóbb a jövő tekintetében (ezt seregnyi metafora támasztja alá az utolsó oldalakon), amely csakis a munkások, a munkából élők győzelmét hozhatja el, s ez a 20. században el is kell, hogy jöjjön. Irigyelhetjük a szerző optimizmusát. Főleg, ha belegondolunk, hogy ebből mi valósult meg ténylegesen.